„Őrülten nagy embergyűjteményem van” – szoktad mondani. Ennek kapcsán azt is meg szoktad jegyezni, számodra ez jelenti a gazdagságot.

Pénze, bélyeggyűjteménye sokaknak van, az igazán egyedi ajándék az élettől az emberek és az ő történeteik.

Mióta érdekelnek ennyire az emberek, a társas viszonyok?

Semmire nincs fekete-fehér válaszom. Ebben a percben az jut eszembe, amikor a Veres Pálné Gimnáziumban a diáktársaim úgy hívtak, „CH”. Én voltam ugyanis az osztály lelki szemetesládája, pszichológusa. Valahogy mindenki nekem mesélte el, mi van vele. Ez azóta sem változott, és engem az emberek érdekelnek igazán, minden mást felülírnak.

A baráti körömben legendaszámba megy az a történet, amikor a kilencvenes évek vége felé életemben először utaztam Indiába, hogy interjút készítsek a dzsaipuri maharadzsa feleségével. A látszólagos béke, a hindu vallás varázslatként hatott rám. Éppen a Tádzs Mahalt szerettük volna megnézni Agrában, amikor azt vettem észre, hogy a mindig mosolygós emberek között két indiai kisfiú kíméletlenül üti-veri egymást. Életidegennek éreztem, teljesen ledöbbentem, és gondolkodás nélkül elindultam feléjük, hogy megbékítsem őket. Képzeld el, ahogy ott állunk a férjemmel a világ egyik csodájánál, én meg háttal állok az épületnek, és két rakoncátlan gyerekkel bíbelődöm…

Egyszer a pécsi börtönből kaptam levelet egy fogvatartottól, aki meggyilkolta idős szállásadóját. Magyar–orosz szakosként nem tudtam nem Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényére gondolni, elhatároztam tehát, hogy meglátogatom. Mire kijöttem, azt mondtam, hogy ennek az embernek bűnhődnie kell a tettéért, de meg is értettem. Tudom, hogy erős kijelentés, de a gyilkostól a királynőig mindenkinek megvan a maga igazsága.

Hogy kerültél az újságírópályára?

Matematika–kémia szakos tanárnak készültem, annak ellenére, hogy édesanyám matektanár volt, és emiatt állandóan elég buta fiúkkal volt tele a lakásunk, akiket ingyen korrepetált. Aztán elcsábított az irodalom, a lélektan. A bölcsészkaron, ahol magamat „lila világmegváltóként” jellemezném, volt egy kiváló tanárom, dr. Kerényi Ferenc, aki azt mondta, ne csak dumáljak, írjak is, én meg kezdtem hinni neki. Életem első publikációja Madách Imre fiatalkori drámáiról jelent meg a Palócföld című folyóiratban. Állítólag sikerült erről a nem túl vadvirágos témáról érdekesen írnom. Idővel elhatároztam, hogy újságíró leszek, de azért még elkezdtem a pszichológia szakot, amit végül nem fejeztem be. Ez Isten adománya, mert ha másképpen döntöttem volna, akkor most közepesen beteg emberekkel foglalkoznék egy rendelőben, és kevésbé lennék boldog.

Egyetem után besétáltam a Hírlapkiadó Vállalathoz, és kihelyeztek egy üzemi újsághoz, majd a Köznevelés című oktatási hetilapba írtam. Mivel nem vagyok szabályos, a lap szerkesztői pedig mindentől meg akartak fosztani, ami én vagyok, keserves volt a közös munka. Egyszer írtam egy cikket egy iskoláról, aminek leszakadt a teteje. A főszerkesztő szabályosan ordított velem, hogy milyen agyi berendezéssel élek, amikor ezerszám vannak iskolák, amelyeknek megvan a tetejük, én meg kiszúrom azt az egyet, amelyiknek nincs. Akire szívesen emlékszem ezekből az időkből, az Győri György, aki humánus, kiváló újságíró volt. Ezt követően rövidesen gyermekvédelmi szakfelügyelő lett belőlem.

V. Kulcsár Ildikó (Fotó: Valuska Gábor)

A legkisebb lányod születése után kezdtél el írni a mindennapjaitokról.

Már akkor is grafomán voltam. Az első anyagomat a gyes alatt írtam, arról szólt, hogyan vágott véletlenül a szememhez egy kulcscsomót a drága pici lányom, ami miatt olyan lila lett a szemem környéke, hogy a közértestől a virágárusig mindenki azt gondolta, a férjem látta el a bajom… Őrület, nem? Egyszer csak azt gondoltam, el kellene küldenem ezt a történetet valamelyik újságnak. Tudtam, hogy egy napilaphoz fegyelmezetlen vagyok, a Nők Lapját viszont járatta az imádott nagymamám… Persze személyesen nem mertem bemenni a szerkesztőségbe, ahol többek közt Földes Anna és Schäffer Erzsi dolgozott, ezért postán adtam fel a cikket. Pedig ekkor már elvégeztem a MÚOSZ újságíró-iskoláját. Legnagyobb meglepetésemre az írásom megjelent, aztán sorra a többi is. Később kaptam feladatokat, majd 1990-ben ajánlottak státuszt.

Izgalmas időszaka volt ez a Nők Lapjának.

Aztán pár hónap múlva Fenyő János megvette a Nők Lapját. Harcoltam vele, kétszer fel is mondtam, mire közölte, hogy szeretnek az olvasók, addig maradok, ameddig ő akarja, egyébként csak késsel a hátamban hagyhatom el a székházat. Később megtudtam, tetszettek neki a királynőkkel készített interjúim: svéd és spanyol királyné, dán királynő… Emlékszem, a svédnél szerveztek egy sajtótájékoztatót, amelyre a Népszabadságtól is delegáltak kollégát, aki elégedetlenkedett, amikor meglátott, nem értette, mit keres ott egy női lap szerzője, mire hármat pillogtam, majd közöltem, hogy ez szakmai titok. (Nevet.)

Ugyanilyen szituáció volt, amikor még az indulásnál mindenkinek ígérgetett, és megkérdezte, ki mennyi fizetésemelést kér. Úgy éreztem, néhány hónapnyi munka után nem kérhetek semmit, örülök, hogy ott dolgozhatok. Erre felpattant, körbeszaladta a székemet, akárcsak mérlegelné, őrült vagyok-e. Olyan fura helyzet volt, mintha most benyúlnék a táskámba, és eléd tennék egy mókust. Aztán kihirdette a döntését, nekem dupla fizetést adott. Képzelheted, mennyire volt könnyű kezelnem ezt a helyzetet a munkatársak előtt. Ráadásul az akkori főszerkesztő, Zétényi Lili nem rajongott értem. Egyébként sokat köszönhetek neki, hisz addig nem voltam pontos és összeszedett, amíg rá nem kényszerített. Az ember néha sokkal többet köszönhet azoknak, akik nincsenek tőle elájulva, mint azoknak, akik igen.

Az országos ismertséget egy nemzetközi sajtópályázat, illetve a Vili névre hallgató Wartburgotok hozta meg számodra.

(Nevet.) 1992-ben a MÚOSZ lapjában olvastam egy pályázatról. Sok mindennel tele volt a hócipőm, így a férjem kitalálta, küldjem el az egyik családriportomat. Egy este átnéztük a cikkeimet, majd kiválasztottam az Isten veled, Vilikém! címűt, amelynek főhőse az épp eladott ötezer éves Wartburgunk volt. A vele átélt viszontagságokról, a gyerekeinkről, az utazásainkról szólt az írás. Sokan belemagyarázták, hogy burkoltan a rendszerváltozásról írtam, lehet, igazuk is volt. Egy biztos, nagyon szerettem azt a riportomat.

Épp a kis vályogházunkban nyaraltunk a Szajki-tavaknál, jóformán el is felejtettem az egészet, amikor megcsörrent a telefon, majd egy olasz médiacég titkárnője közölte, megnyertem a riport kategóriát, és el kell mennem a díjátadóra az olaszországi Seregnóba. Érdekes, nem azt néztem meg először, hány nemzet újságíróját előztem meg, inkább azt, hogy itthonról kik pályáztak.

V. Kulcsár Ildikó (Fotó: Valuska Gábor)

Fenyő János halála után egy rövid ideig főszerkesztő lettél.

Zétényi távozása után először két vezetője volt a Nők Lapjának, majd engem kértek fel, így nagyjából háromnegyed évig irányítottam a szerkesztőséget. Ám hamar rájöttem, nem vagyok elég rugalmas a pozícióhoz. Ráadásul túlságosan szerettem az életet, a gyerekeimet, a férjemet és az írást ahhoz, hogy tönkremenjek bizonyos dolgok miatt. Még ha a politika békén is hagyja az embert egy ilyen beosztásban, a kiadóvezető felülről, a nép akarata pedig alulról helyez hihetetlen nyomást egy főszerkesztőre. Biztosan nem jelent volna meg tizenkét könyvem, ha akkor nem állok fel. A távozásom után hívott a Springer, hogy indítsak be egy új női lapot, a Hölgyvilágot, de idővel ott is lemondtam, és főmunkatársként dolgoztam tovább. Amit szerettem volna, mindkét pozícióban elértem, de nekem írnom kellett, nem értekezleteken ülni. Aztán Pintye László lapigazgató kezdett el visszacsábítani a Nők Lapjához, akivel kiskocsmákban találkozgattunk, nehogy idő előtt kiderüljön a dolog.

Mit gondolsz, mitől jellegzetesek a Nők Lapja szerzői?

Amikor bemutatok egy családot, ahonnan egy perc alatt kiszakítanak hét gyereket, vagy egy nőt, aki bár elveszítette az egyik lábát, mégis felnevelt négy gyereket, miközben „pártunktól-kormányunktól” semmilyen támogatást nem kapott, akkor úgy kell fogalmaznom, hogy azt a legegyszerűbb ember is értse. A lap másik fontos titka a tömeglap jellegéből adódik. Bárkihez elér, minden női réteg olvassa. Büszke vagyok arra, hogy egy-egy cikkemre egyaránt reagál a tanszékvezető-helyettes és a műkörömépítő kislány.

V. Kulcsár Ildikó (Fotó: Valuska Gábor)

A Ne félj, mesélj! című rovatodon keresztül évtizedek óta tanácsokkal látod el a hozzád fordulókat. Honnan ered a bátorság, hogy életeket befolyásolj?

A végzettségem, az élettapasztalatom mellett van három haditársam: az irónia, az önirónia és a derű. Mindhárom totális hiánycikk manapság. A rovatot Zétényi Lilinek köszönhetem. Na tessék! (Nevet.) Egyszer berontott egy értekezletre, hogy új rovatokat kellene kitalálnunk. Addigra már annyi olvasói levelet kaptam, és olyan sok időt, energiát emésztett fel a válaszok megírása, hogy eszembe jutott, a lap hasábjain kellene válaszolnom. Ebből lett a Ne félj, mesélj!

A válaszaim egy barátnő válaszai. Többször nem értek egyet a levélírókkal, mint ahányszor igen. Képzeld el, hogy nemrégiben kaptam egy levelet egy édesanyától, aki névvel, címmel, telefonszámmal együtt leírta, hogy az élete hazugsága olyan súllyal nehezedik a vállára, hogy már nem bírja. A két gyermekének nem a férje az édesapja, és erről rajta kívül senki nem tud a családban. Egyszerre megtisztelő, kétségbeejtő és gyönyörű, milyen nyitottsággal fordulnak hozzám az emberek.

Amikor rólad kérdeztem néhány rendszeres olvasód, egyöntetűen jegyezték meg, hogy leginkább az életöröm jellemez. Hogy sikerült megőrizned?

Imádom a családomat, s talán nagyképűségnek tűnik, de teljességgel hidegen hagy a szakma. Csak az olvasó érdekel! Az életet – különösen a mai Magyarországon – nem lehet kibírni, ha elveszíted a derűre való képességedet. Régen rájöttem, hogy az emberiség nem hagyja magát megváltani. Az egyedüli, amit tehetsz, ha a jóisten adott rá lehetőséget, hogy legalább a saját környezetedben sugárzol valami jót.