Mi az oka annak, hogy kevés tartalmas, mély beszélgetés készül veled, és elsősorban a magánéleteddel, a botrányaiddal foglalkozik a sajtó?

Egyrészt az újságírók érdektelensége, akik ráadásul a könnyebbik végét fogják meg a dolgoknak. Másrészt az újságírók többségének hozzáállása miatt jó ideje elzárkózom, és csak nagyon ritkán adok interjút. A velem kapcsolatos cikkek figyelemfelkeltőek, könnyen és gyorsan emészthetőek, ezáltal eladhatóak. Olyan korban élünk, amikor a kattintásszám fontosabb, mint a tartalom. A híreket nem saját magam generálom, hanem a piac működéséből fakadóan jelennek meg. Bevallom, a jelenség engem is zavar, mert rengeteg külföldi bulvárlapot olvasok, és amellett, hogy ezekben is megjelennek a hozzám hasonló szereplők, lehet olvasni a szakmai teljesítményükről, a helyi sajtó érdemben foglalkozik a munkájukkal is. Ezt baromira hiányolom a magyar sajtóból. Bizonyos tematikák kapcsán sokkal több mindent ki lehetne olvasni belőlem, túl azon, hogy éppen ki a barátnőm. Nekem, aki a szórakoztató műfajban dolgozom, ez jut.

Bizonyos szempontból kétféle képernyős figura létezik. Az egyik magából építkezik, a saját stílusát viszi bele a műsorokba, a másik pedig műsortípustól függően kitalál magának egy-egy figurát. Te melyik vagy?

A rádiós és tévés műsorvezetők folyamatosan csiszolódnak. Voltam már mindenféle szerepben: nagy tévéshow-műsorban kézzel-lábbal hadonászó, hangosan felkonferáló műsorvezető vagy a rádióban – mások által – botrányosnak tartott véleményt megfogalmazó manus. Jelenleg az ATV-n futó szórakoztató talkshow-mban, a #Bochkorban és a Retro Rádió Bochkor című műsorában, amelyben Lovász László a partnerem, jól érzem magam. Olykor vannak túlzások, sarkítások, demagógia, sőt, bizonyos tulajdonságaimat felnagyítom, de ezek mind a karakteremnek megfelelőek.

Felnagyítottad a szereped a Bumerángban is: cinikus, szarkasztikus és szexista voltál.

Pontosan. Ezek ma sem állnak távol a szerepemtől. A Sláger Rádió idején Boros Lajossal, majd Vogával nem kellett törődnünk semmi mással, csak azzal, hogy jó műsort készítsünk, az esetleges nézeteltéréseket, botrányokat a vezetőség kezelte. Ma már jóval differenciáltabb a környezetünk. A büntetések is jobban vissza tudnak rám ütni, akár az állásom is elveszíthetem. Azt gondolnánk, ma sokkal többet elbír az átlagember humorérzéke, de nem. Alacsony a társadalom ingerküszöbe. Idegesebb, ingerültebb, érzékenyebb a közönség. Jobban oda kell rájuk figyelni, de azért van elég mozgásterem.

Bochkor Gábor (Fotó: Soós Bertalan)

Példaképed Howard Stern, aki botrányhősként alapozta meg a hírnevét, ma pedig a SiriusXM szatellit-rádiócsatornán mélyinterjúkat készít. Milyen utat jártál be, és hol tartasz a szakmai fejlődéstörténetedben?

Stern hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Botrányhősből komoly szakemberré avanzsált. Szerettem volna beszélni vele, pont azért, amit mondasz, érzek egyfajta párhuzamot a személyiségfejlődésünkben. Őt a pszichoterápia lágyította meg, engem leginkább a családalapítás. Abszolút el tudom képzelni, hogy egy idő után eljutok oda, ahova ő, és mélyinterjúkat készítsek, de más eszközökkel, mint ahogy azt Magyarországon látjuk. Stern nem azzal nyitja meg az interjúalanyai lelkét, hogy mélyen a szemükbe néz, és közben felmondja az életrajzukat, ami kétségtelenül imponáló lenne a vendégeinek, és persze rém unalmas, hanem lélektani módszerekkel, úgy, hogy közben baromi szórakoztató marad, és kicsit szemtelen. Szívesen csinálnék hasonlót.

Megvan benned ehhez a képesség? Adottak hozzá az interjúalanyok?

Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak is. Interjúalanyok tekintetében arra jutottam, hogy nem nagyon. Ha megnézel egy amerikai late-night show-t, benne mondjuk egy színészt és azt, hogyan szerepel 15 percben, majd megnézed, mit alakítanak itthon, elsírod magad, olyan nagy a különbség. Persze Amerikában sokkal nyitottabbak az emberek. Lehet, hogy Magyarországon is csak úttörőnek kell lenni. Ne felejtsük el, hogy Stern botrányhőskorszakában a műsorába alig mentek be sztárok, ma pedig hollywoodi promoterek adják egymás kezébe a kilincset, hogy az általuk képviselt sztár leülhessen mellé a kanapéra.

Bochkor Gábor (Fotó: Soós Bertalan)

Kritikusaid szerint míg a rádiózásban vitathatatlan a sikered, a tévéműsoraid sorra alulteljesítettek.

Igen, ezt egyszer elkezdte valaki hangoztatni, de nem igaz. A kereskedelmi televíziózást a Kész átveréssel kezdtem az RTL Klubon, a műsor abszolút hasított. Innen igazoltam át a TV2-höz, hogy megcsináljuk a Boros–Bochkor Show-t. Nagy várakozás előzte meg, de nem hozta a várt nézettséget, ez valóban bukás volt, pontosan tudtam és éreztem is, hogy gáz. A Csaó, Darwin! nem nekem való volt, nem is szerettem csinálni. Szeretek konfrontálódni, riposztozni, a formátum azonban erre nem adott lehetőséget, de ettől még nagyon jól menő produkció volt a csatornán belül. A Buzerát nagyon kedveltem. Ezt követően hosszú ideig nem voltam képernyőn.

Mikor kezdett el foglalkoztatni a televíziózás gondolata?

Gyakorlatilag belesodródtam a televíziózásba, de nagy kedvvel vetettem bele magam. A Magyar Rádió német nyelvű kereskedelmi adásában kezdtem rádiózni. Édesapám újságíró volt, édesanyám külkeres. Apám egyik munkatársa mondta nekem elsőként, hogy karakteres a hangom, rádióznom kellene. 1986-ban hívtak be próbafelvételre a Magyar Rádióba. Ifjú titánként egészen más hangnemet ütöttem meg, amire a tévések is felkapták a fejüket. Talán Geszti Péter volt még hozzám hasonló fiatal, laza srác, aki egyaránt jól működött a mikrofon mögött és a kamera előtt is. Elkezdtem a Sió TV-ben műsort vezetni, majd egyszer csak Somogyi G. Gyuri felfigyelt rám. Később ő lett az MTV-s zenei műsoraim – mint a Sztárock vagy a Koktélbár – producere. Hat és fél évig világsztárokkal, köztük az idoljaimmal készítettem interjút, a világ minden pontjára elutaztunk, egy évben tizenkét adást forgattunk le.

Később többször előfordult, hogy miután bejött az adott zenész menedzsere, hogy jelezze, letelt a rendelkezésemre álló 30 perc, a művész rászólt, hogy még szívesen válaszol a kérdéseimre. Lars Ulrich, Alice Cooper és Jon Bon Jovi ilyenek voltak. Emlékszem, amikor másodjára ültünk le beszélgetni Slashsel, megkérdeztem tőle, mennyi ideje van, mire azt mondta, annyi, amennyit akarok. Joey Tempest, a Europe énekese az interjú után elhívott sörözni a Temze partjára, hogy megvitassuk a szólólemezével kapcsolatos terveit. Vagy említhetem Falcót, aki botrányosan nehéz eset hírében állt. A menedzsere nem is hagyott vele egyedül, de amikor feltettem az első két kérdésem, látta, hogy rendben lesz, és kiment. Falco lenyűgöző figura volt, az a finom bécsiessége, az intelligenciája, a jó értelemben vett provokatív személyisége… Azt mondta, ha Bécsben járok, látogassam meg. Nem sokkal később halt meg. Megsirattam.

Bochkor Gábor (Fotó: Soós Bertalan)

Mikor hűlt ki az ambíciód, hogy rockzenész legyél?

Hamar kiderült, hogy nem vagyok elég tehetséges basszusgitáros. Aztán jött a rádiózás, és noha az érdeklődés és az empátia a zenészek iránt megmaradt, ma már csak a kanapémon játszom. Mindig sok zenész barátom volt, szeretek beleszippantani a világukba. Fejes Tomi, a Tankcsapda dobosa az egyik legjobb barátom, a Republickal pedig fel is léptem.

A rádiózás ízére azonnal ráéreztél?

Nem, az első próbafelvételről úgy jöttem ki, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, és közöltem a szerkesztővel, hogy nem nekem való, ennek ellenére később visszahívott. Szerencsém volt, mert akkor már anyanyelvi szinten beszéltem németül, a Danubius pedig ezen a nyelven sugározta az adását. Azt csak később tudtam meg, hogy az a frissesség is megtetszett nekik, amin megszólaltam.

Amikor Berlinben éltem, egy nyugat-berlini rádió, a Rundfunk im amerikanischen Sektor (RIAS) volt a kedvenc csatornám, a legjobb rock- és popzenéket játszották, az összekötő szövegeket pedig csupa laza, jó fej műsorvezető mondta. De hallgattam az amerikai hadsereg rádióját, az American Forces Networköt (AFN) is.

Elgondolkodtál azon, hogyan alakul az életed, ha nem ilyen hangi adottságokkal születsz?

Szörnyen. Germanisztikai végzettséggel lehettem volna tanár. Esetleg a külpolitikai újságíróként dolgozó apámat is követhettem volna. Nem igazán volt előttem pályakép, még egyetemista koromban is inkább csak sodródtam.

Bochkor Gábor (Fotó: Soós Bertalan)

Több mint harminc éve vagy médiaszereplő. Soha nem lett eleged?

Nyilván van egy nem túl pozitív véleményem arról a képről, amit kialakított rólam a magyar média az akaratomon kívül. Aztán ott van az a tény is, hogy rajtam kívül álló okokból megszűntek olyan rádiók, amelyekben dolgoztam. Fejlődéstanilag jó, hogy ezek a dolgok megtörténtek velem. A negatív tapasztalatok is megerősítettek, ahogy a pozitívak is. Jó érzés, amikor egy csatorna vezetése jelzi, hogy szüksége lenne rám. Szeretem a média varázsát, már csak ezért sem undorodtam meg tőle.

Fiatalkoromban majdnem úgy alakult, hogy Németországban folytattam a rádiós pályafutásom. Volt akkor egy német barátnőm, aki Frankfurtban, a Radio für Hessennél kezdett el dolgozni. Én Mainzban kaptam munkát azon a nyáron, úgy volt, hogy októberben kezdek. A német nagykövetség azonban elutasította a munkavállalási kérelmem. Minden összedőlt bennem, iszonyatosan csalódott voltam. Vajon ha másképpen alakult volna, eljutottam volna oda, ahol most tartok? Nem tudom. Lehet, hogy csak egy viszonylag jól kereső német rádiós lennék, aki beszámol róla, ha egy fán rekedt macskát lehoznak a tűzoltók Baden-Württemberg valamely kisvárosában. Jobb, hogy így alakult.

A média tele van bizonytalansággal. Mi jelenti számodra a biztonságot?

Ez nagyon érdekes dolog, mert ha lenne üzleti érzékem, már eresztettem volna egy második lábat, és nyitottam volna valamit, de biztos, hogy nem éttermet. Sok barátommal szövetkezhettem volna, de vajon bíztam volna-e bennük eléggé, és ők bizalmat szavaztak volna-e nekem?

Emlékszel a pillanatra, amikor először szembesültél azzal, hogy ismert ember lettél?

Ennek több hulláma volt. Amikor ismertté váltam, még nem létezett az a fajta médianyilvánosság, ami ma körülvesz. Talán a Kurír és a Mai Nap című bulvárújságok léteztek, de azok is sokkal finomabban, óvatosabban nyúltak a celebritásokhoz. Nem volt közösségi média sem, az internet is csak kibontakozóban volt. Emlékszem, iszonyatosan izgalmas érzés volt, amikor először megjelent valamelyik újságban egy fekete-fehér fotóm, amit a Bródy Sándor utcában csináltak rólam. Aztán a sztárinterjúk készítése inkább szakmai elismerést hozott. Az igazi, komoly népszerűséget a Bumeránggal éltem meg, illetve ez fokozódott, amikor elkezdődött az RTL-en a Kész átverés. Országszerte kerültek ki az óriásplakátok, cikkek sokasága íródott.

Ha visszagondolsz a kezdetekre, hogyan változott meg a személyiséged az ismertség hatására?

Bochkor Gábor (Fotó: Soós Bertalan)

Rengeteget beszélgettem zenészekkel, hogyan dolgozták fel a sikert, és min mentek keresztül, amikor a népszerűség árnyoldalával kellett szembenézniük. Slash elmesélte, hogy amikor a Guns N’ Roses befejezte az első, rögtön kétéves turnéját, ami alatt világsztárokká váltak, úgy ment haza Los Angelesbe, hogy tele volt pénzzel, és mégsem tudta, mihez kezdjen, nem tudta, hol az otthona. És ez még csak nem is a sikertelenséggel való szembenézés, amit meg kell tudni élni. Szükséges helyére tenni azt is, minek szól a népszerűség, valódi zseninek születtél-e, vagy csak a gépezet éppen téged kapott el. Ha ezeket ésszel és józanul vagy képes kezelni, nem fogsz belebolondulni, túl lehet élni. Nekem is sikerült.

Kiskorodban versenyszerűen úsztál, de soha nem lettél első, pedig csak az érdekelt. Ma is hajt a versenyszellem, a bizonyítási vágy?

Nem a nézettség vagy a hallgatottság az elsődleges, bár jólesik, ha sokan nézik a műsoraim, hallgatnak a rádióban. És itt megint jó, ha párhuzamot vonunk Sternnel. Az ő életében is eljött az a pillanat, amikor rájött, le kell tennie azt a terhet, hogy minden alkalommal szükséges megismételnie a sikereit, mert pszichésen megviselte. Ha egy nap első vagy, lehet, hogy a következő napon megelőznek, ha rágörcsölsz, nem jó szívvel csinálod. Hiszek abban, hogy én is anélkül teszek le szuper munkát az asztalra, hogy túlgondolnám. Időbe telt, amíg megtaláltam azt, amiben igazán jó vagyok, és amíg el tudtam engedni azt, amiről csak hittem, hogy jó lehetek benne, mint az úszás vagy később a basszusgitározás. De ma is ugyanaz a szenvedély hajt.