Mennyi elfoglaltsággal jár Bombera Krisztának lenni?

Többel, mint szeretném. (Nevet.) Érdekel a szakmám, az új feladatok. Igyekszem fegyelmezetten beosztani az időm, de még mindig túl sokat vállalok. Anyukámat minden héten azzal nyugtatom, hogy a jövő hét könnyebb lesz. De sohasem könnyebb.

Hogy érzed magad a mai magyar médiában?

Azokban a szűkebb terekben, amelyekben mozgok, jól. Nagy szerencsém, hogy sosem stratégiai alapon hoztam meg a döntéseim, mert ebben a szakmában nem lehet hosszú távra tervezni, elképzelésünk sem lehet arról, milyen karrier utakat járhatunk be. A jelenben élek. Az egyetlen tervezett és mélyen vágyott dolog az életemben a gyerekeim születése volt.

Különösen 2001. szeptember 11. után.

A tragédia hatására megváltozott a világról alkotott képünk, nekem az önképem is. Sok barátnőm élte meg a terrorcselekményt végletesen ellentétesen: volt, aki azt fogalmazta meg, hogy erre a világra nem szabad szülni, más barátnőimet viszont – ahogy engem is – onnantól kezdve semmi más nem érdekelte, csak hogy gyerekük szülessen. Mindig meghatódom, ha erről az időszakról beszélek. Azt éreztem akkor hirtelen, az a dolgom, hogy életet adhassak olyan gyerekeknek, akik majd jobb hellyé teszik a világot. Bizonyos sikert máris elértünk a férjemmel, mert a lányom rendszeresen a szemünkre veti, hogy tönkretettük a környezetet. (Nevet.)

Bombera Krisztina (Fotó: Soós Bertalan)

2007 és 2010 között már a Magyar Televízió amerikai tudósítója voltál.

2007-ig voltam a TV2 munkatársa, onnan érkeztem a Magyar Televízióhoz, ahol három évig amerikai tudósítóként dolgoztam. Kert Attila volt a hírigazgató, aki paradigmatikus váltást hozott a köztévé híradójának életébe. Erre az időszakra esett, hogy a távoli helyszínekről a tudósítói bejelentkezéseket már nem voltunk kénytelenek mindig műholdas kapcsolással intézni – ami sok száz dollárba, akár ezres nagyságrendbe is került korábban alkalmanként –, hanem az interneten keresztül, rendkívül költséghatékonyan is meg lehetett ezt tenni. Ezért lehetett az MTV-nek amerikai bázisa, egy fővel, velem. Saját magam szerveztem a forgatásokat, egy operatőr kollégával dolgoztam, de egyedül vágtam, szerkesztettem és írtam mindent, majd küldtem el az anyagaim, hogy híradókezdésre minden meglegyen. Ebben nagy segítségemre volt az egykori MTV zseniális vezető operatőre, Vizi Attila is. Ő találta ki a rendszert, hogy mindez már 2007-ben lehetségessé váljon.

Sokakkal együtt, csoportos létszámleépítés címszóval küldtek el a közszolgálati tévétől.

A konfliktusaim 2010-ben kezdődtek a Magyar Televízióval, miután hazaköltöztem az Egyesült Államokból. A kormányváltás után el kellett mennem a hírosztályról, a kulturális szerkesztőségben dolgoztam tovább egy kiváló csapattal, a Teadélután című kulturális magazinban, Mészáros Antónia kolléganőm is velem egyszerre lett ott műsorvezető. Miután ennek is vége lett, mindenféle apró munkám volt csak. A MTV-ben töltött utolsó hónapjaim voltak az életem mélypontjai.

Milyen természetűek voltak a konfliktusaid?

A szabadság természetével és az újságírói etikával függtek össze, amit a kirúgásommal sikerült megoldani. Tisztelem azokat az embereket, akiket akkor kirúgtak. Olyan csapatot alkottak, amelyhez jó volt tartozni.

A szabadság, az emberi méltóság kiemelten fontos számodra. Mikor szembesültél azzal, hogy a média szabadsága korlátozott?

Soha életemben nem adtam le olyan anyagot, amelyben szakmai kompromisszumot kötöttem volna a szabadság terén. Olyan volt, hogy a kereskedelmi tévézés szabályainak meg kellett felelnem, amivel a leggyakrabban nincs gond, hiszen – jó esetben – a piacról él egy kereskedelmi tévé, de azért van olyan anyagom, amire nem gondolok vissza szívesen. Nem kell nagy dolgokra gondolnod, inkább csak arról volt szó, hogy egy fontos téma nem feltétlenül igényelt zenei aláfestést, vagy nem mindig voltam elégedett a címadással, de minden mástól megkímélt a sors.

Bombera Krisztina (Fotó: Soós Bertalan)

Megfelelési kényszeres gyerek voltál, aki a gimnáziumban szabadult fel, később pedig Kaliforniában fordult meg veled a világ. Hogyan hatott az amerikai kultúra a világlátásodra?

Elsőre nem vettek fel az egyetemre, így volt egy szabad évem. Lehetőségem adódott kimenni Amerikába bébiszitterkedni, mellette újrajártam a gimnázium negyedik osztályát egy helyi iskolában, később pedig egyetemre is mehettem ösztöndíjjal. Sok tapasztalatot gyűjtöttem, amelyek aztán fontos szerepet játszottak a személyiségem fejlődésében. Világéletemben az emberiség társadalmi rendszereinek működése foglalkoztatott, illetve hogy ezek a rendszerek miért olyan rossz minőségűek, ahol és amikor épp azok. Csak hogy egy példát mondjak, egy bántalmazott kisgyerek esetében nem a bántalmazó vagy a predátor motivációja, a beteg személyisége érdekel, hanem az, hogy abban a rendszerben, amelyben az erőszak megtörtént, miért nem működött a felelősségi lánc, és mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ez többet ne fordulhasson elő. Kik és miért hagytak magára egy védtelen gyereket, akiknek az a kötelessége, hogy vigyázzanak rá? Vagyis: a jelzőrendszer hibái foglalkoztatnak azonnal, nem pedig az, hogy mennyire kellene „bosszút állni” az elkövetőn, ami pedig sokaknak az úgymond „természetes” első gondolata egy ilyen jellegű ügy kapcsán.

Bombera Krisztina (Fotó: Soós Bertalan)

Mi olyanra emlékszel, ami befolyásolt abban, hogy televíziósnak állj?

Mindig mindenbe véletlenül csöppentem bele, de amikor már benne voltam, teljes szívvel és odaadással végeztem a feladatom. A kilencvenes években, amikor elindultak a kereskedelmi csatornák, angol és amerikanisztika szakra jártam a bölcsészkarra, amelyek egy idő után már kicsit túl tömény élményt jelentettek, ezért jelentkeztem média szakra is, és legnagyobb meglepetésemre fel is vettek. Aztán egy csoporttársam beajánlott a TV2-höz, ahonnan Pálffy István keresett meg, hogy menjek hozzájuk gyakornoknak. Jó időben voltam jó helyen.

Kezdetben minden képernyős ajánlatra nemet mondtam, alázatos voltam, úgy éreztem, bizonyos feladatok túl korán találtak meg, túl nagy lett volna rám a kabát, féltem a tapasztalatlanság miatti korai bukás kockázatától. Az első igazi képernyős, szakmailag nagyon nehéz közéleti műsorvezetői munkám a Jó reggelt, Magyarország! volt, de riporterkedtem a Naplóban, híradóztam, és vezettem egy könnyedebb műsort is, a Tények Pluszt. Ez utóbbi kicsit olyan volt, mint ma a Fókusz, egyszerre jelentek meg benne a könnyed és a komoly társadalmi témák, mégsem szerettem, a könnyedsége nem illett az érdeklődésemhez.

Volt olyan szakmai döntés, amelyet azóta megbántál?

Nem. Kaptam egy túl korai ajánlatot például egy show-műsorra, Bombera Show címmel. Nem vállaltam, lett is belőle bent egy kisebb feszültségem. A pénz és a hírnév soha nem volt elég fontos ahhoz, hogy beleugorjak szerintem rossz döntésekbe – például, hogy úgy legyek showműsorvezető, hogy nincs elég tudásom hozzá –, amelyek ártottak volna az adott csatornának és nekem is.

Bombera Krisztina (Fotó: Soós Bertalan)

Hogyan fogadtak a TV2-nél?

Csodálatos évek voltak. A vezetőink – például Bárdos András és még jóval előtte a másik András, Sváby – a klasszikus közszolgálati televíziózásból érkeztek a kereskedelmi csatornához. Értették, hogyan lehet a nézőkért dolgozni, mert bizonyos értelemben a kereskedelmi tévé is közszolgálat, és ezt egyetlen pillanatra sem felejtették el. Aztán ez idővel felhígult, és már nem a kínálat alakította a keresletet, hanem a kereslet a kínálatot. Engem azóta sem érdekel egy csomó könnyed téma, mint a divat vagy a horoszkóp, amikkel az égadta világon semmi baj nincs, nem nézem le ezeket a témákat, mint valami kékharisnya, csak engem épp nem nagyon érdekelnek. Ezért szeretek az ATV-nél dolgozni, a Startban szinte kizárólag olyan vendégem van, aki érdekel. Nem vagyok sznob, ez inkább afféle habitusbeli dolog lehet. Ott van például Till Attila, akinek mélységesen tisztelem a tehetségét, olyan profin levezet egy showműsort, hogy csoda. Ő a könnyed műfajokban ugyanolyan otthonosan és profin mozog, mint a komoly kulturális témákban vagy a dokumentum jellegű filmes világban. Ma már megengedhetem magamnak a luxust, hogy csak olyan dolgot csináljak, ami érdekel, és amihez értek is.

Tetszettél magadnak a képernyőn?

Kétféle képernyős létezik: az egyik folyamatosan visszanézi magát, ezáltal igyekszik fejlődni, a másik viszont nem szívesen szembesül magával a képernyőn. Utóbbiak közé tartozom. Soha nem nézek vissza semmit szívesen, pedig szinte mindig örömmel csinálom, amit csinálok, ez igazán furcsa. Emlékszem, Bárdos Andrással beszéltük egyszer, hogy az ilyen alkatú műsorvezetőknek ezt a szakmát csak úgy szabad csinálniuk, hogy gyakorlatilag nincsenek tisztában azzal, ami velük a képernyőn történik. (Nevet.) Szerencsére van annyi harmónia, önbizalom és önirónia bennem, hogy mégis tudom vállalni magam olyannak, amilyen vagyok. Csak hadd ne tartozzam abba a csoportba, akinek vissza kell néznie magát!

Bombera Krisztina (Fotó: Soós Bertalan)

Hogyan kerültél kapcsolatba az ATV-vel?

Amikor elküldtek az MTV-től, befejeztem a jogi egyetemet. Ebben az időszakban keresett meg az ATV, de akkor nekem nagyon nehéz periódusom volt az egyetem és a két kicsi gyerek miatt, az államvizsgám után azonban elérkezett a megfelelő pillanat. A családom egy hosszú nyarat töltött Amerikában, választási év volt. A gyerekek táborban voltak, semmi dolgom nem volt napközben, így felajánlottam a csatornának, hogy tudósítok az amerikai eseményekről. Így kezdődött.

A legtöbb riporter kollégád a generációdból valamely nagy tévés műhely tagjaként sajátította el a szakmát. Te még csak komoly médiafogyasztó sem voltál. Mi volt leginkább hatással a szakmai életedre?

Fiatalként a Bánó-féle Egyenleget és Objektívet néztem ugyan, ahogy Friderikusz Sándor show-műsorait is, de valóban nem voltam komoly médiafogyasztó. Az első műhelyem a Napló szerkesztősége volt. Sokat köszönhetek Sváby Andrásnak, illetve Bárdos Andrásnak, Kert Attilának és Bánó Andrásnak. Kert Attila egy lenyűgöző víziójú, szabadon gondolkodó, az opportunizmust helyből visszautasító, nagyon jó főnök volt. Amikor én még csak angol nyelvészetből vizsgáztam Nádasdy Ádámnál, ő már a nagy tévés generáció tanítványa volt. A rendszerváltás után az ő vezetése alatt volt a legnézettebb a Híradó. Jól ötvözte a kereskedelmi tévés vénáját – merthogy előtte a Tényekben is vezető volt – a közszolgálatisággal.

Hiszel az emberi jóságban. Több mint húsz évet eltöltve a médiában ez soha nem kérdőjeleződött meg benned?

Sokkal többre tartok egy jó embert, mint például egy okosat. A címeket, a szenioritást, a hatalmat, a pozíciót önmagában nem tisztelem. Sokszor és sokat ellenkeztem a hierarchiában úgymond felettem állókkal, de szerencsém volt, mert többnyire becsültek érte. Még a kilencvenes években történt, hogy a napi szerkesztőm kiküldött interjút készíteni egy leszámoláshoz, ott volt a megölt férfi felesége is a helyszínen. Hozzá az első kérdés nyilván valami olyasmi lett volna, hogy milyen érzés, hogy a férjét meggyilkolták fényes nappal? Azt mondtam a szerkesztőnek, nem csinálom meg. Mire ő azt: akkor vissza se jöjjek a szerkesztőségbe. A riport nem készült el, és engem mégsem rúgtak ki. Ez morális kérdés volt.

Bombera Krisztina (Fotó: Soós Bertalan)

Magyarország jó terep a társadalmi konfliktusok, a feszültségek és az egyenlőtlenségek szempontjából.

Persze, de Amerikában sincs kolbászból a kerítés, az intézményrendszerükre viszont jobban vigyáznak, és ha fény derül egy hibára, korrigálják, akár száz év múlva is. Ez az, amit jó lenne, ha eltanulnánk tőlük.

Sok tévés igyekszik az internetre katapultálni különböző formátumokkal. Mennyire látod nehéznek ezt az utat?

A formátum változhat, persze a tartalomra vigyázni kell. Ugyanazt csinálom az interneten is például a Belemerülések sorozatommal, amit a televízióban, emberekkel beszélgetek, a többi részletkérdés. Televíziós felületen ma már kevés lehetőség van arra, hogy egy riporter akár ötven percet beszélgessen valakivel, mert költséges, és mert nem hozza a nézettséget. Tényleg nem éri meg, a neten viszont megérheti. Ha visszatérünk arra, hogy ma már boldogabb vagyok a kevesebb nézővel, akkor azt is kijelenthetem, hogy ennek bizony ára van, és ezt az árat szívesen megfizetem.

Milyennek látod magad?

Elégedett vagyok az életemmel. Biztos, hogy követtem el szakmai hibákat, de nem olyanokat, amelyeket megbántam volna, vagy amelyeket szégyellnem kellene, amelyeket boldogan titkolnék. Az összes többi kutyafüle. Annak örülök, hogy talán sikerült megőriznem valamiféle fontos szakmai integritást.