Hogyan viseli a magyar média leépülését?

Mivel benne élek, a saját leépülésemet nem feltétlenül veszem észre, ahhoz külső szem kellene. Én a média részeként nem vagyok objektív szemlélő.

Azt hogy viseli, hogy immár három évtizede újból és újból kirántják ön alól azt a rádióadót, ahol a közönsége követi? Mi ennek a társadalmi-politikai háttere?

A Jégkorszak című animációs filmben van egy jelenet, amikor felkiált egy kisállat, miután meglátta a mamutot: „Jé, azt hittem, te már rég kihaltál!”

A létezésem kulcsa, hogy egyszerre tudjak és ne tudjak önmagammal foglalkozni. Most az a hosszú pillanat van, amikor nem foglalkoztat túlságosan a saját személyem. Fejlődéstörténetem fontos része – a szerelmi bánatok, valamennyi gödröm jót tett –, hogy elkerültem a tartós sértettség állapotát, Magyarországon ugyanis a sérelmi politizálás generációk életét tette tönkre. Mamutként ugyan nem felejtek, de a barátnőim, a pszichiáterem segítségével, kínkeservvel ugyan, de túltettem magam a bánataimon.

Mennyiben járul hozzá a kialakult helyzethez a szakma összefogásra való képtelensége?

Mi ez, ha nem morális válság?

Ezt ne tőlem kérdezze! Nincs kapcsolatom azokkal, akiktől erre választ várhatna. Ők, feltételezésem szerint, nem tudják, mi fán terem a morál. Rám a nyolcvanas évek MSZMP agitprop bizottsága közel sem volt olyan hatással, ahogyan most a Fidesz ideológusai hatnak a közszolgálati és a kereskedelmi médiára. Félreértés ne essék, ez van most a fejlett világban, a Fox News is így működik az Egyesült Államokban, én legfeljebb annak örülhetek, hogy Magyarországon a két időszak között volt egy kis rés, igaz, akkor tört ki a médiaháború…

Fiala János (Fotó: Valuska Gábor)

Ha a szakmához fűződő viszonyát nézem, a következő szakaszokat tudom azonosítani: elindul úgy, hogy egy fecske is csinálhat nyarat, majd rájön, hogy a világot ezzel a szakmával nem lehet megváltani. Később hangsúlyozza fontosságát és kiválóságát, innen jut el odáig, hogy azt mondja, annyira a perifériára került, hogy nem gondolkodik szakmában.

Több egyetemi végzettséggel léptem át a Magyar Rádió küszöbét. Közvetlenül előtte az Expressz újságnál dolgoztam. Feldolgoztam egy hirdetés történetét a Táskarádiónak, amit kiszúrt a főnöknőm, és kirúgott. Valójában neki köszönhettem a Magyar Rádiót. Sokat és hosszan külsőztem, ettől függetlenül nem volt evidens, hogy maradhatok az ifjúsági osztályon és a politikai adások főszerkesztőségén. A nyolcvanas évek második felében Rózsa T. Endre velem pipálta ki a normáját, hogy a Láttuk, hallottuk délelőtti kulturális magazinjában képzőművészeti témákban foglalkoztatott, miközben végzettségem alapján a filmekhez értettem.

Hamar megfogott – fantasztikus élmény volt – a szerkesztőségek élete. A sok rovat rengeteg munkát biztosított, volt hol és miben kiélnem magam.

Fiala János (Fotó: Valuska Gábor)

Világéletemben önmagamat kereső, vívódó alak voltam, aki azon kapta magát, hogy ha dolgozik, akkor nem törődik magával, örökös lét/nemlét problémáival, szerelmi bánataival. Roppant hálás lehetek a sorsnak, hogy a Magyar Rádióban kötöttem ki, mert előtte anyám, az Apáczai Gimnázium, majd a Művelődési Minisztérium egyengette az utam. Egy túlnevelt, éretlen, satnya harminc pluszos Woody Allen-klón lépett be a Bródy Sándor utcai ajtón.

Aztán 1989-ben elindul az ország első kereskedelmi rádiója, a Calypso, ahol kialakult a saját karaktere.

A Calypso 873-ban a főszerkesztő B. Tóth Lászlónak egy kérése volt: ne politizáljak, és ezt eleinte nem esett nehezemre betartani. A legnépszerűbb csapattag, Déri János is a rádiós játékainak köszönhette ma már elképzelhetetlen népszerűségét.

A Calypso által nyújtott lehetőség – hiába tudtam, hogy valószínűleg mérföldkő lesz az életemben – először megbénított. Az első műsoraim rettenetesek lehettek. Az is felmerült, hogy kitesznek a csapatból, ami nagyon nyomasztott, de amikor azzal adtak a kezembe egy angol nyelvű szakkönyvet, hogy abból elsajátíthatok kunsztokat, megráztam magam, és ezzel párhuzamosan ki is engedtem. Ettől fogva soha többet nem volt visszaparancsolható a kiszabadult szellemem semmilyen palackba, hiába kísérleteztek vele.

Hogy mindez azzal járt, hogy megosztó személyiséggé váltam? Nem izgatott. Nem a címke számított, hanem az, hogy tudtak mit kezdeni velem meg a műsoraimmal.

A negyedik legismertebb rádiós lett Mester Ákos, Havas Henrik és Forró Tamás után.

Ez jól esett a hiúságomnak…

Mire a leghiúbb ma?

Nem tudom. Aminek nekikezdtem a kilencvenes években, azt a kétezres években szinte tökélyre vittem, és „beköltöztem” a médiába, ami valójában védekezés volt. Arra volt jó, hogy ne legyen más életem. Éjjel-nappal riporter voltam. Aztán a médián kívül is „médiaszerűen” kezdtem el viselkedni, aminek ugyan megfizettem az árát, sokakat elveszítettem, cserébe viszont lett egy olyan „énem”, amiből mostanában kezdtem kiengedni, mert rádöbbentem: van élet a médián kívül. Ma már nem mondanám a lányomnak, hogy legalább annyira szeretem, mint a munkám.

Fiala János (Fotó: Valuska Gábor)

Sok helyen dolgozott, elmondása szerint azért, mert sehol nem viselték el. Érdekes ellentmondás, hisz ezek szerint onnan is kitaszították, ahova a való élet elől menekült.

Egyre kisebb közösségeknek voltam része, de egyikben sem éreztem magam kitaszítottnak. A kétezres évek második felétől olyan közegben dolgoztam, ami filmforgatókönyv után kiáltott, lehetetlen körülmények között rádióztam, miközben liberális ítélőszéknek becéztek.

Attól, hogy felhagytam a védekezéssel, nem lettem kevésbé megosztó, sőt, a bennem életre kelt véleményformáló nem bírt leállni az igazságosztással. Iszonyatosan erőszakos és türelmetlen voltam, sokszor nem hagytam a világnak sem időt, sem teret, mindent nekem kell kitöltenem.

Mivel a műsoraim alapvetően nem kereskedelmi csatornákon mentek, fontossá vált, hozok-e be annyi pénzt, amennyiért érdemes elszenvedni a jelenlétemmel együtt járó kellemetlenségeket. Szerencsém volt, hogy olyan gazdasági modellre leltem, ami egy rádió finanszírozásához ugyan kevés volt, engem azonban bőven eltartott.

Hogyan született meg az üzleti modell?

A Magyar Rádióban éjszakai műsorfőnök voltam, az Ennyi című, naponta jelentkező esti műsor gazdája – hamar teljesíthettem a normám –, és a Calypso is sokat hozott a konyhára. 2000-ben nagyjából hatszázezer forintot kerestem. Az RTL Klub két műsorajánlatáról, a Heti Hetesről és a Perpatvarról azért csúsztam le, mert totojáztam, hiányoltam a napi elfoglaltságot. Kimaradt a kereskedelmi tévé az életemből, amit éveken át képtelen voltam feldolgozni. Közben a Magyar Rádióban az lett az uralkodó szellem, hogy azok számítanak, akiket elvitt a kereskedelem. 2000-ben a Budapest Rádió megajánlotta a kért összeget, én pedig vettem egy mély levegőt, és ugrottam.

Alig két év után már magamnak kellett megoldanom a finanszírozásom, 2006 óta pedig egyáltalán nem kapok fizetést, de csak a kezdet volt nehéz… Aztán egyszer betelefonált a SPAR vezérigazgatója – sok vezető beosztású hallgatóm volt –, akihez nem voltam rest támogatásért fordulni. Ezek nem voltak hatalmas összegek, de a sok kicsiből jól meg lehetett élni, mert engem valamiféle referenciaközeg hallgatott, nem számított az ügynökségek közönye, én voltam az, aki tényleg csak portásokat és vezérigazgatókat ismert.

Igazuk van azoknak, akik szerint a modell fenntartása megalkuvással járt?

Nincs. Egy világelső úszóra mondták az ítészek: így nem szabad úszni – miközben bajnok volt. Engem is az unortodoxiámért kárhoztatnak, de bízom a szisztémámban, és nem az foglalkoztat, hogy mi szabad, és mi nem. Én ugyanis a munkámban is közösségeket kerestem, társaságot, és ebben nem ismertem határokat. Kapcsolatokra akartam szert tenni, nekem egyedül a pszichiáterem tudott álljt parancsolni azzal, hogy ő érzelmileg elcsábíthatatlan, ne próbálkozzak! Mert tényleg mindenkinek el akartam csavarni a fejét érzelmileg vagy intellektuálisan. Egy nagy szalont szerettem volna művészekből, politikusokból, pénzemberekből. Ezzel kísérletezem ma is, hiába sülök fel vele nap, mint nap.

A botrányok végigkísérik a pályáját. Van olyan eset, amelyet megbánt?

Egyiket sem, hiszen csak azt mondtam ki, amire gondoltam, amit a belső hangom súgott, amiről az anyám lenevelt.

Fiala János (Fotó: Valuska Gábor)

Most éppen a Spirit FM-nek vagyok hálás, hogy a Civil Rádió után befogadott.

Milyen gondolatok fogalmazódtak meg a fejében, amikor elvállalta, hogy más címmel ugyan, de műsorvezetője lesz a Havas a pályán című műsornak?

Eredetileg két műsorra kaptam felkérést decemberben. Januárban közölték, hogy velem képzelik el a jövőt, ha jó nézettséget produkálok, ami nem bizonyult könnyű feladatnak, hiszen mindjárt az első adás egyik vendége azzal kezdte, hogy a velem kapcsolatos sérelmeit sorolta negyedórán át, de azok sem bántak velem kesztyűs kézzel, akik akkor tértek vissza, amikor kiderült: bennem gondolkodik a csatorna.

Nyíltan vállalja magát, mégis van egy olyan érzésem, hogy minden, amit látok, egy szerep, egy póz.

Teljesen önazonos vagyok magammal. A gátlásaim úgysem hagynák, hogy más legyek. A kettőnk közti beszélgetés is a munkám része, mert nekem a közvetlenség a manírom. Egyszemélyes üzem vagyok, mérhetetlenül sok energiával.

Író akart lenni, de a szülei nem hagyták. Később az álom valóra vált. Kritikusok szerint a könyvei legalább annyira megosztóak, mint a személye. A könyveit ért kritika jobban zavarja, mint a személyét érő?

Bacher Iván, hajdanvolt osztálytársam, egyszer a Láng Téka kínálatát látva kérdezte: írók is alkotnak még? Igen, mind a négy könyvemet egy rádióriporter írásaként kezelték. A negyedik, a 2016-os Az utolsó esély volt a legjobb, de a becsődölt Matyi Dezső miatt szinte a semmibe hullott. A promóciót olyanokkal gondoltam megoldani, akiket korábban megsértettem a rádióműsorommal. Elképzelésem, hogy majd a könyv apropóján kibékülünk, kudarcot vallott, és olyan sértettségözön zúdult rám, amit alig éltem túl.

Fiala János (Fotó: Valuska Gábor)

Szeretett volna idol lenni, ma már nem. Feladás vagy elengedés?

Elengedés.

Mi a Fiala-jelenség titka?

Nincs titok, nincs Fiala-jelenség. Egyszer készítettem egy hosszú és intenzív interjút Vitrayval, és teljesen megdöbbentem, amikor két hét múlva hasonló mélységű interjút adott Szenes Andreának. Azt gondoltam, ember ilyen rövid idő alatt nem tudhat újat a világgal megosztani. Én legalábbis nem lettem volna erre képes.

Én ma is egy gyereket látok. Azt remélem titokban, hogy azzal, amit megmutattam magamból a világnak, több jót tettem, mint rosszat, amiért nem kellett a szüleimnek odafent szégyenkezniük.