Művház
Keleti Éva: „A varázslat nem érhet véget”
A pillanat megragadásának művésze, bár magát nemes egyszerűséggel csak fotóriporternek tartja, képein a magyar kulturális élet öt évtizedének meghatározó alakjai elevenednek meg. Keleti Éva a múlt század második felének tanúja, aki szerint egy fotográfia legfontosabb célja, hogy érzelmeket váltson ki nézőiből. Az Alkotni születtünk interjúsorozat negyedik része.
Hogyan reagál, amikor a magyar fotográfia nagyasszonyaként aposztrofálják?
Rendkívül dühödten. (Nevet.) Mi az, hogy nagyasszony? Mondjon egy szinonimát! Kikérem magamnak, ha ezzel a koromra utalnak; ha pedig annyira kimagasló szakembernek tartanak, mondják egyszerűen azt, hogy kiváló. Meglehetősen sok tehetséges magyar fotóst ismerek, köztük nőket is. Ugyan miért lennék nagyasszony? Negyven-ötven év is eltelik, mire már csak a képeim fognak beszélni, akkor fog kiderülni, mennyire jelentős munkát végeztem.
Különösen rímel ez arra a korábbi kijelentésére, miszerint egész életében azért dolgozott, hogy emléket állítson azoknak, akiket lefényképezett.
Egészen tragikus érzés fog el, amikor azzal szembesülök, hogy különösen a fiatalabb generáció mennyire nem emlékszik Ruttkai Évára, Latinovits Zoltánra vagy akár a fiatalságom meghatározó színészeire, például Tolnay Klárira. Ha csak annyit értem el, hogy néhányukat megőriztem az utókornak, érdemes volt élni.
 |
| Keleti Éva: Timár József színművész a Nemzeti Színházban, 1959 © Keleti Éva |
Több olyan ikonikus képet készített, amelyet kezdetben nem tartott jónak, ilyen az 1959-ben Tímár Józsefről készült felvétel, illetve az Extázis című 1974-es alkotás. Meg lehet határozni a jó fotográfia ismérveit?
Az biztos, hogy képlettel nem lehet leírni, nem olyan, mint a Pitagorasz-tétel. Persze vannak a fotós kisagyában idővel automatikussá váló alapszabályok, de ezeket át kell lépni, és szükséges azokat a felvételeket is elkészíteni, amelyek ezeknek az alapszabályoknak ellentmondanak.
 |
| Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor) |
Mi a fontosabb: a szerző személye vagy az eszköz?
Egyértelműen az alkotó, aki megragadja a pillanatot. Egy festmény értékét sem növeli a festő ecsetjének típusa. A fotográfia megértésének, hatásának alapelve, hogy valamilyen érzelmet fejezzen ki. Ha magához elér az, amit az adott képpel el akartam mondani, az egy jó kép. Ha képes az eredeti szándékhoz hasonló érzelmeket kiváltani, az már egy nagyon jó kép. Nem szabad skatulyázni. Az is teljesen mindegy, hogy az alkotó profi-e vagy amatőr, a lényeg, hogy hatással legyen a nézőre.
 |
| Keleti Éva: Extázis, 1974 © Keleti Éva |
Elmondása szerint öt-hat olyan képet készített, amelyre büszke.
Tudja, a büszkeségnek is vannak fokozatai. (Nevet.) De természetesen össze tudom számolni a számomra is meghatározó alkotásokat, amelyeket többnyire az esemény vagy a szituáció tett emlékezetessé. Az említett két fotót közéjük sorolom, de a jelentőségük csak mások által derült ki számomra, én magam nem hittem, hogy jól sikerültek. Különösen kedves még Darvas Iván szamaragolós képe. 1957 februárjában engem, az akkor még taknyos lányt hívott fel, hogy örökítsem meg, mert nem lehet tudni, mi vár rá. Azóta tudjuk, hogy a forradalom leverése után hosszú hónapokat töltött börtönben. Nagy kedvencem az 1974-es Levegőben, amelyen egy spiccelő balerina kivételével minden lány a levegőben van, ami számomra a földtől való elrugaszkodás lehetetlenségét szimbolizálja. Illetve idesorolom Ferenczi Krisztina portréját is. Tragikus sorsú színésznő volt, orvosi műhiba miatt haltak meg az ikergyermekei, majd nem sokkal később férjét, Tímár Bélát agydaganattal diagnosztizálták. Itt maradt egyedül, és elhatározta, oknyomozó újságíró lesz. Több könyvben írta meg a rendszerváltás utáni politikai elit viselt dolgait, amiért B-listára került, a cipője mellett élt. Ő is hosszú szenvedés után halt meg.
 |
| Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor) |
A technikát könyvből el lehet sajátítani, de a pillanat, a személyiség megragadását honnan lehet megtanulni?
Látja, ez furcsa dolog. Azt szoktam mondani: egy fotós nem robbanhat be valakinek az életébe. Fontos, hogy legyen bevezetés, tárgyalás és befejezés, mint azt az irodalmi művekben megszoktuk. Rendelkezni kell valamilyen szintű kapcsolatteremtő képességgel, érdeklődni kell a lencse előtt lévő személy iránt, egyfajta pszichiáterként tudni kell megnyitni a lelkeket.
Mit jelent önnek a kreativitás?
Az életemet. Ha csak arra gondolok, ahogy reggelente tükörtojást készítek, és eldöntöm, hogyan helyezem a tányérra, egyben vagy szétvágva, az is egy kreatív folyamat eredménye, ami nélkül nem lehet élni.
Mi az első emléke a kreativitással kapcsolatban?
A gyerekkoromat egy igen nehéz időszakban, a negyvenes években éltem, ritkán jutottam játékhoz, pedig mindig nagy vágyam volt, hogy kapjak egy igazi teddy beart. Anyukámnak volt egy műszőrme bundája, én meg nagy kreatívan fogtam, nekiestem egy ollóval, és készítettem magamnak egy úgynevezett mackót. Az eset következményeit nem mesélném el. (Nevet.)
 |
| Keleti Éva: Darvas Iván, 1957 © Keleti Éva |
Induljunk el egy időutazásra a szakmai életének jelentős pillanatait megidézve! Az MTI fotóriportereként kezdte, ahol az élet minden területét fotózta.
Szépíthetünk a dolgon, de ma is fotóriporter vagyok, fotóművésznek soha nem nevezem magam. A szakmának minden területén dolgoztam, ami tudást elsajátítottam, ennek az esszenciája. De szerencse is kellett hozzá.
1956 után megváltozott a világ. Ekkor kezdett el színházi képeket készíteni, majd hamarosan olyan világnagyságok álltak a lencséje elé, mint Yves Montand vagy Orson Welles.
Kezdetben nem érintett meg a színház világa, különösen azért, mert a férjemnek, Mátray Mihálynak köszönhetően, aki filmrendező és operatőr volt, rengeteg olyan embert ismertem, aki muszájból csinálta. Aztán elérkezett a pillanat, amikor el kellett döntenem, ráteszem-e az egész életemet a szakmára. 1957-et írtunk, amikor elkészült az a bizonyos Tímár-kép, majd a Darvas Iván-sorozat, és egyszerűen elkezdtem jól érezni magam a közegben. Sorra jöttek a gondolataim a színházi fotografálással összefüggésben. Bizonyos dolgok emiatt kimaradtak az életemből. Fotóriporterként nem tudtam 11 órára kimenni a repülőtérre, hogy megörökítsem, ahogy Kádár János elutazik, mert 12 órától a Nemzeti Színház próbáján kellett részt vennem.
Nevéhez fűződik a színházi fotózás megújítása. Mi volt Keleti Éva előtt, és miben hozott újat?
A színházi életben korábban kizárólag idealisztikus, beállított, a közönséget bevonzó propagandaképek készültek, amelyek köszönőviszonyban sem voltak a valósággal. 16–17 DIN-es filmre dolgoztunk, érzékeny még nem is létezett.
 |
| Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor) |
Ezzel paralel elindult a technikai fejlődés, már rendelkeztünk 21, sőt 23 DIN-es filmmel is. A színházi vezetők viszont nem hittek a színház drámai erejében, idővel látták csak be, hogy az ilyen típusú képeknek nagyobb a hatásuk. A színház egyszerre tudott gonosz és hálás is lenni. Sokat számított, hogy törődtem a színészekkel, akik közül sokakat jól ismertem, tudtam, mit fognak kihozni egy-egy jelenetből. De egyúttal törődtem az epizodistákkal is, noha mindenki a nagy bölényekre utazott. Én úgy voltam vele, lehet, hogy Szatmári Gizikének mindössze három mondat jutott, de adott esetben többet produkált, mint a vezető színész az egész előadás folyamán.
 |
| Keleti Éva: Levegőben, 1974 © Keleti Éva |
Hogyan festené le az akkori magyar színjátszás világát?
Két emlék sejlik fel. Bessenyei Feri a hatvanadik születésnapját nálunk ünnepelte, ott ült a cserépkályha mellett, dobálta le magáról a cipőit, és egyre csak azt kiabálta a férjemnek: „Bérlet leszek, Misikém, meglátod! Bérlet leszek hamarosan!” (Nevet.) Egy másik alkalommal este tíz órakor szólalt meg a csengőnk, Latinovits érkezett hozzánk. Anyukám halálra rémült, meg volt győződve, hogy szétveri a házat. De nem így történt. Hajnalig beszélgettünk, aztán ahogy jött, elment. Mindig nyitva volt az ajtónk, előadás után bárki feljöhetett, hogy beszélgessünk egy nagyot. Néhányukkal, köztük Béres Ilonával, Pécsi Ildikóval vagy Gálffi Lászlóval igaz barátok lettünk.
 |
| Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor) |
A kihívásokon, amelyek fotósként nap mint nap megtalálták, hogyan emelkedett felül?
Olyan nem volt, hogy egy felvétel ne sikerült volna, a fotós annál jóval rafináltabb. (Nevet.) Szakmai mélypontjaim sem voltak. Semmit nem éltem meg tragédiaként, azt sem, hogy kezdetben nagyon nem szerettem a színházi fotózást. Azt gondoltam, abbahagyom, és másba fogok. Az egyetemet is abbahagytam a szigorlatok után. Mindez az egyéniségemből fakad, ha lépnem kell, lépek, nem lelkizem.
Az MTI-t is így hagytam ott egy hosszú indiai látogatás után, amikor is azt hittem, itthon nagyon várnak, majd a hazaérkezést követően a rovatvezető közölte, nem kíváncsi arra, mit csináltam kint, mert sokat kellett helyettem dolgozni, beszéljünk hétfőn. Ez pénteken történt. Az összeomlásom kellős közepén szólalt meg a telefon, Kalmár György hívott azzal a hírrel, hogy indul az Új Tükör, kérdezte, nincs-e kedvem képszerkesztőként velük dolgozni. Azonnal rávágtam, hogy megyek. Letettem a telefont, a férjem megkérdezte, hova megyünk. Mondtam neki, te sehova, én megyek.
 |
| Keleti Éva: Ferenczi Krisztina, 1982 © Keleti Éva |
Az Új Tükör után fél évig a Színházi Élet munkatársa volt. Röviddel ezután tette le a gépet.
1989 decemberében szűnt meg az Új Tükör, azzal az indokkal, hogy nem elég népszerű, mivel csak 140 ezer olvasója és 80 ezer előfizetője van. Úgy éreztem, vége a világnak. Nem tudtam elképzelni, hogy ne tartozzam valahova. Egy kis csapattal megcsináltuk az új Színházi Életet, de a lap tulajdonosa háromnegyed év után közölte, nincs pénz. Ezzel egy időben találkoztam Szebeni Andrással, akit Havas Henrik hívott, hogy alapítsanak együtt egy hírügynökséget, de Szebeni éppen a Playboynak dogozott, nem fért bele neki. Engem viszont érdekelt a dolog. Sok külföldi kapcsolatom volt, felhívtam néhány barátom, hogy tanácsot kérjek, akik aztán segítettek, hogy elinduljon a második életem az Europress-szel, amelyet – miután már csak tanácsadóként vagyok jelen – a családom visz tovább.
Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg újra kamera mögé állt.
 |
| Keleti Éva (Fotó: Valuska Gábor) |
Még egy digitális felszerelést is vásároltam. Noha 88 éves vagyok, ismernem kell a digitális technikát, amit jogomban áll utálni. (Nevet.) Annak idején Hollenzer Béla (fotóriporter – a szerk.) elővett egy lúdecsetet, betette vörösvérlúgsóba, és azzal rajzolt felhőket a negatívra mindössze három perc alatt. Ma ugyanez akár öt órát is igényelhet. A különbség csak annyi, hogy noha a vörösvérlúgsó egy vegyszer, mégis igazibb, mint a Photoshop.
Mit adott ön számára a hivatása?
Sokszor elgondolkodom, mi történt volna, ha nem hagyom ott az egyetemet, vagy ha emigrálok 1956-ban. Talán nem találkozom a férjemmel, nem születik hét dédunokám. A döntés meghozatalának pillanatában nem vagyunk tisztában a következményekkel. Sokszor megkérdezik tőlem, volt-e valami, amit megbántam. Ha előre látom a jövőt, akkor is ezt a szakmát választottam volna. Nem bánok semmit. Érzésem szerint mindig azt cselekedtem, amit kellett. Ez volt az életem. És ez ma is.
Művház
Tévéfilm készül a Ványa bácsiból
Televízió és stream szolgáltatásra készülő filmek gyártásának támogatásáról döntött a Nemzeti Filmintézet. A támogatott alkotások között szerepel Csehov egyik legismertebb darabjának tévéfilm feldolgozása kiváló szereposztással, valamint a magyar uralkodók és nemesek itthon kevésbé ismert lányainak élettörténetét bemutató izgalmas dokumentumfilm-sorozat.
A Nemzeti Filmintézet (NFI) 2020 januárja óta nyújt támogatást a televíziós és streaming bemutatásra készülő alkotásokra pályázati úton. A teljes magyar mozgóképszakma összehangolt tevékenységéért felelős szervezet elkötelezett abban, hogy a mozifilmek mellett tartalmas, kulturális értéket teremtő és a nézők számára különleges élményt nyújtó televíziós alkotások is készüljenek. A Televíziós Döntőbizottság ezúttal egy tévéfilm, egy rövidfilm és négy dokumentumfilm- és ismeretterjesztő-sorozat gyártásának szavazott meg támogatást – ismerteti közleményében a Nemzeti Filmintézet (NFI).
Csehov egyik legnépszerűbb színműve, a Ványa bácsi fekete komédiai elemeket sem nélkülöző szabad feldolgozása készül a Megafilm Service és az MTVA koprodukciójában, Helmeczy Dorottya és Kálomista Gábor producerek vezetésével.
A Fazakas Péter rendezésében készülő tévéfilm Somogyi György és Kun-Béres Anikó forgatókönyvéből készül, a forgatás nyáron kezdődik és a bemutatót januárra tervezik az alkotók. A főszerepekben Görög László, Szervét Tibor, Szabó Győző, Czakó Julianna, Molnár Piroska, Csarnóy Zsuzsanna, Bede-Fazekas Szabolcs és Martos Hanga lesz látható.
Mirhó címmel rendez rövidfilmet Vas Marianna, a nemzetközi DocNomads képzés diplomása.Az ígéretes alkotás középpontjában két gyermek áll, akik egyforró nyáron a nagymama kertjében megtapasztalják a vágyat, a félelmet és a leheletfinom elnyomást, ami akár még a közelséggel is összetéveszthető.
A magyar történelem kevéssé ismert női szereplőire irányítja a reflektorfényt a Magyar királylányok című dokumentumfilm-sorozat, amelynek főhősei a közismert uralkodók és nemesek lányai, akikről méltatlanul kevés szó esik a történelemkönyvekben. Európában, választott hazájukban ismertebbek, mint szülőföldjükön és ezen kíván változtatni alkotótársaival a sorozat rendezője, Borsody István, aki a fennmaradt csodák, legendák és bizonyítható történelmi tények alapján ismerteti meg a rendkívüli nőket a nézőkkel. Az epizódok főszereplői azok a nők, akik mind valamely európai uralkodóhoz, önálló régiót irányító főnemeshez mentek férjhez és személyiségük, élettörténetük méltó a filmes feldolgozásra.
A természetvédelem és a természethasznosítás megismertetése a célja az Ez elment vadászni címmel készülő hat részes sorozatnak, amelyet Kostya Bánk rendez. Az egyes epizódokban az alkotók modern eszközök és a legnépszerűbb kommunikációs csatornákon keresztül igyekeznek visszavezetni a nézőket valódi, természetközeli énjükhöz.
1956 a Vajdaságban címmel dokumentumfilmet készít Lavro Ferenc újvidéki származású rendező. A hiánypótló alkotás az 1956-os magyarországi események vajdasági magyarok identitására gyakorolt hatását vizsgálja, bemutatva a forradalom magyar menekültjeinek jugoszláviai fogadtatását.
300 éve kezdődött a magyarországi svábok története, az évforduló kapcsán ezt a kalandos történetet meséli el a kezdetektől napjainkig a most készülő dokumentumfilm. A 300 év…”de mit adtak nekünk a svábok?” című alkotás rendezője a Mi svábok mindig jó magyarok voltunk! és az Isten veled, hazánk! című filmeket is jegyző László Gábor.
Borítókép: illusztráció
Művház
Filmkoncerttel készül a magyar film napjára az Uránia
Április 30-án élőzenei kísérettel vetítenek két 1914-ben készült filmritkaságot, a Munkászubbony és a Dódi karrierje című filmeket.
Mindkettőt Bródy István rendezte, és mindkettőnek Zsitkovszky Béla, az Uránia első technikusa és mozigépésze volt az operatőre, aki arról híres, hogy ő fényképezte A tánczot, az első magyar filmalkotást – ismerteti az Uránia közleménye.
A február végén indult FILM/ZENE sorozatban több mint negyven vetítést, közönségtalálkozót, koncertet rendeztek az Urániában. Ennek a nagyszabású, a filmek hangi-zenei dimenzióját kutató eseménysorozatnak az április 30-i filmkoncert lesz a fináléja. Ezen az estén először vetítik nagy nyilvánosság előtt a néhány éve Amszterdamban felbukkant, majd idehaza a Filmarchívumban teljes körűen restaurált Munkászubbonyt. Bródy István filmje Hegedűs Gyula remeklő főszereplésével egy gyárigazgatóról szól, aki egyrészt munkásruhába öltözve beáll dolgozni a fizikai munkások közé, hogy fényt derítsen panaszaik jogosságára, másfelől nem várt szerelmi kalandba keveredik, aminek bonyodalmas következményei lesznek. Mindeközben csodálatos felvételeket láthatunk a korabeli Budapestről, utazhatunk a Ferencz Ferdinánd nevű dunai gőzösön, de rácsodálkozhatunk a Duna régi teherhajóira és a korabeli emberi karakterekre is. A felújítás során új kísérőzene is készült a filmhez – megtartva a némafilm-korszak mozizenéjének világát, de kortárs, jazzes hangzással, amit a zeneszerző, Káel Norbert zongoraművész ad elő ezen az alkalmon.
Az est másik némafilmje a Dódi karrierje szintén századelős karriertörténet, de immár könnyedebb hangnemben. Bohózatot látunk egy léha pesti fiatalemberről, aki hősiesen megvéd egy csinos lányt egy részeg ember tolakodásától. A dologból randevú, majd szerelem és házasság lesz, és a lány, illetve annak apja révén Dódi végül hihetetlen karriert csinál. A vetítéshez Szabó Ádám harmonikaművész-énekes, számos tehetségkutató sikeres szereplője, a Sztárban sztár hetedik évadának nyertese adja a harmonikakíséretet a rá jellemző virtuozitással. Érdekesség, hogy az est során látható két filmnek nemcsak a rendezője, de az operatőre is közös: Zsitkovszky Béla, az Uránia első technikusa és mozigépésze. Ő rögzítette egykor az épület tetőteraszán az első magyar filmalkotást, az egyperces jelenetek fűzéréből álló Tánczot, amelynek 1901-es premierje a magyar filmtörténet kezdete. Erre emlékezünk minden év április 30-án – idén egyebek mellett ezzel a két régi magyar mozidarabbal is. A vetítések előtt Ráduly György, a filmeket őrző és felújító Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum igazgatója mond bevezetőt – írják.
A filmtörténeti klasszikusok sorát felvonultató FILM/ZENE sorozat záróeseményéig további érdekességekkel készül még az Uránia. Április 24-én közönségtalálkozóra várják Forgács Péter médiaművészt, filmrendezőt, aki a Dusi és Jenő, valamint a Miss Universe 1929 – Lisl Goldarbeiter – A Szépség útja című különleges found footage filmjeit kíséri el a moziba – az előbbi zenéjét Szemző Tibor, az utóbbiét Melis László szerezte. További emlékezetes kortárs alkotások is műsorra kerülnek, köztük Mundruczó Kornél Johannája Tallér Zsófia zenéjével, Giuseppe Tornatore Ennio Morriconéról szóló dokumentumfilmje, Leos Carax Annatte című rendhagyó musicalje a Mael-fivérek zenéjével és – április 26-án – Alejandro González Inárritu Birdmanje, amely idén tízéves. A mexikói sztárrendező munkáját nemcsak a látszólag vágások nélküli kameravezetés és jelenetszervezés teszi bravúrossá, hanem az egyetlen dzsessz dobszólóra épülő zenei világ.
A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megvalósult FILM/ZENE sorozat teljes programja elérhető a www.urania-nf.hu weboldalon.
Művház
Gyönyörű album készült a Magyarország 365 fotópályázat képeiből
A cél az, hogy a magyar nappalikat ne amerikai sárga taxikat ábrázoló képek díszítsék, hanem Magyarországot bemutató alkotások.
Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára, a Magyarország 365 fotópályázat kezdeményezője a könyv keddi budapesti bemutatóján, amelyet a Magyar Zene Házában tartottak meg, arra emlékeztetett, hogy a pályázatot öt évvel ezelőtt indították el azzal a céllal, hogy magas színvonalú alkotásokon keresztül mutassák be Magyarország büszkeségeit: tájait, természeti kincseit, épített örökségeit, korszakos épületeit és közösségeit. Mint mondta,
az elmúlt öt év pályázataira 120 ezer képet küldtek be profi és amatőr fotósok.
Az államtitkár fontos mérföldkőnek, a „hazaszeretet albumának” nevezte a bemutatott kiadványt. Szerinte a kötet nemcsak képek sorozata, hanem korrajz és esztétikai lajstrom. A kiadványban benne van minden, ami sajátosan magyar, és az is, ami minden embernek érthető – hangsúlyozta Dömötör Csaba.
Kiemelte: a válogatásalbumban 187 szerző 274 alkotása látható, az elmúlt évek legnépszerűbb képei. Az album a jövő héttől lesz elérhető a könyvesboltokban.
A képek egy online galériában is megtekinthetők
– mutatott rá.
Dömötör Csaba köszönetet mondott az alkotóknak, akik képeikkel támogatták az album elkészültét, valamint a Batthyány Lajos Alapítvány és a Magyar Örökség Kezdeményezés Nonprofit Kft. munkatársainak, akik nemcsak az album előkészületeiben tevékenykedtek, hanem koordinálják a Magyarország 365 program egészét.
Az államtitkár felhívta a figyelmet arra, készül egy Magyarország-útikönyv is, amely a tervek szerint még idén megjelenik.
Magas színvonal
„Úgy érzem, ez az a könyv, amely elérte azt a szintet, amit mi vártunk” – hangsúlyozta Kaiser Ottó fotográfus, a Magyarország 365 fotópályázat zsűrielnöke, hozzátéve, hogy nagyon magas színvonalú könyv jött létre.
Mint mondta:
noha 187 szerző munkája látható a 325 oldalas könyvben, sok ezer pályázó és több tízezer kép kellett hozzá, hogy ez az esszencia létrejöhessen.
Elmondása szerint tankönyvnek is tekinthető az album, mert akit érdekel a fotográfia, megnézheti, hogy világszínvonalú szerzők milyen technikával, milyen módszerrel valósítják meg az elképzeléseiket.
Folyamatosan bővülő képanyag
Fodor Csaba, a verseny lebonyolításában közreműködő Magyar Örökség Kezdeményezés Nonprofit Kft. ügyvezetője elmondta, hogy gazdasági társaságukat tavaly alapították azzal a céllal, hogy szakmai közösségépítő kezdeményezéseken keresztül lehetőséget biztosítsanak a magyar fotográfusok közössége számára.
Mint mondta, tavaly a Batthyány Lajos Alapítvány által szervezett Magyarország 365 fotópályázat már társaságuk közreműködésével valósult meg.
Fodor Csaba arról is beszélt, hogy a Magyarország 365 online galériában elérhető képanyagot folyamatosan fogják bővíteni.
Magyar képeket a nappalikba!
Az online galéria és más hasonló szakmai kezdeményezéssel is az a céljuk, hogy
a magyar nappalikat ne csak amerikai sárga taxikat ábrázoló képek díszítsék, hanem Magyarországot bemutató, értékálló, magas színvonalú alkotások
– hangsúlyozta Fodor Csaba.
Felhívta a figyelmet arra is, hogy közösségépítés céljából elindítottak az idén egy fotósszakmai beszélgetéssorozatot, amelynek a második eseményét pénteken rendezik meg a Batthyány Lajos Alapítvány székházában.