Egyre indulatosabb.

Minden okom megvan rá. A személyes érintettség és a felháborodás amúgy jót tesz egy anyagnak, nélküle unnám a munkámat.

Korábban több játékosság és humor volt az írásaiban.

Ez igaz. De a humorérzék ma már kevés. Túl tömények az ügyek, túl súlyosak a hülyeségek. Egy idő után felesleges elemezgetni, mert az alapjától a csúcsáig felháborító az egész rendszer. Minden kormány követ el elemzésre érdemes baromságokat – erről szól a német és az angolszász publicisztika. De ez a mostani magyar hatalom két-három, önmagában is felháborító célt tűz ki maga elé: a hatalom minden áron való megtartását, a gátlástalan szerzést, valamint a komplexusok és mániák kiélését.

Ez elég indok arra, hogy a megmondók, a publicisták egyre keményebben anyázzák egymást?

Azt nem nagyon szeretem. És igyekszem is elkerülni.

Nem nagyon sikerül. Bayer Zsolttal évek óta ekézik egymást.

Még a legutóbbi, Tankönyv című írására sem reagáltam, pedig azt akár a bíróságon is megbeszélhetnénk. De ez tényleg nem egy istenverte valóságshow. Nekünk, vélemény-újságíróknak az lenne a dolgunk, hogy könnyen olvasható, széles közönséget elérő cikkeinkkel megzenésítsük a történéseket. Abból élünk, hogy ráépülünk azokra, akik a híreket termelik, nélkülük nem volna mit csinálnunk.

Bayerrel megy a ki tud nagyobbat mondani verseny, egyebek mellett a ki zsidó, ki nem az kérdésen is sokat rugóznak, olykor talán szem elől tévesztve az újságírói felelősséget.

Én nem állok úgy ehhez, hogy küldetésem van, és minél nagyobb tömeget kell a jó oldalra állítanom. Elég régóta társalgok ahhoz az olvasókkal, hogy tudjam, akadnak reménytelen esetek, akiket lehetetlen meggyőzni arról, hogy nincs ufó és nincs zsidó világösszeesküvés. Az ilyeneket igazából leszarom: intoleráns vagyok a hülyeséggel szemben. Azoknál a kollégáknál viszont, akik az antiszemitizmus, a nacionalizmus és a magyarellenesség vádjával élnek, sokszor nem hülyeségről van szó, hanem aljas taktikáról. Sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy te magyarellenes vagy, mint válaszolni arra, miért kellett ellopni a teljes magyar dohánykereskedelmet.

Idézek a Tankönyv című cikkből: „Nagyjából ezek azok a könyvbéli megállapítások, amelyek miatt vége a világnak a Tóta W. Árpád-Anarki-Szily Laci Bermuda háromszögben, ahol eltűnik minden értelmes gondolat… abból a Bermuda-háromszögből kizárólag a féktelen cinizmus és az eszeveszett, öntelt ostobaság képes megszökni… aki annyira gyűlöli a keresztényeket, mint Tóta W. Árpád, szegény, az nem lehet más, csak látens keresztény.”

Mondtam már, hogy nem szeretem ezt a műfajt, nem szoktam rá válaszolni.

Tegyünk kivételt. Nem gáz így anyázni a másikat?

Azért nem venném ki az eszköztárból, nincs különösebb bajom vele, sőt, bírom. Én is úgy dolgozom, ha valaki mond egy hülyeséget, akkor leírom, hogy ez egy hülyeség, ő meg hülye. Ez ér. Inkább az a gond, miért kell védhetetlen állításokat védeni? Miért kell kötelezően elfogadni égbekiáltó baromságokat?

Találkozott valaha is Bayerrel?

Nem.

Leülne vele szemtől szembe?

Szívesen. Leültem én Csontos Jánostól Csermely Péterig sokakkal arról az oldalról.

És?

A személyes találkozók másképp sülnek el, mint a sajtóbéli üzengetések. Leírni könnyű, hogy te rohadék, mocskos szemét, szemtől szembe más a kommunikáció, hiszen azonnal ott a válasz.

A magyar sajtóban egyre többen nyomják az észosztó műfajt.

Valóban. Ez megy a 444-en, az Indexen és a Válaszon is.

Mi hozta elő?

Születik csomó hír, amit a szerkesztőségek belapátolnak a rendszerükbe, de többségük senkit nem érdekel. Ám ha némelyiket pár poénnal megtámogatjuk, máris komoly forgalmat hoz.

Az anyázás vagy a ki zsidó, ki nem az poén?

Sok esetben a posztolási kényszer az anyázás oka. Az efféle újságírók a többi lap véleményrovatával kezdik a reggelt, hiszen rohadtul unjuk a belpolitikai híreket. És nehéz megállni, hogy ne válaszoljunk. Persze nem árt az önmérséklet, szeretem azt gondolni, hogy az olvasót mindez nem érdekli, de a számok azt jelzik, hogy mégis. Nem értem, mert ezen a fronton nem olyan színes egyéniségek csatáznak, mint Győzike és Gombos Edina, ráadásul az adok-kapokkal mindenki a saját integritását igyekszik védeni, így már rendre az első fordulóban eljutunk odáig, hogy te rohadt bérenc. Amire persze az a válasz, hogy te vagy a rohadt bérenc.

Kötelező igazodni valamelyik politikai irányvonalhoz?

A publicistának, jó esetben, van világnézete. Nem hiszek a körzővel kimért középen állásban, hiszen pártokról, politikai erővonalakról beszélünk. Van egy nagyon elvetemült és egy nagyon hülye oldal. Miért álljak a kettő közé?

Inkább odaáll a “nagyon hülyékhez”?

Tök más, ha valaki konzervatív világnézetet vall, mint ha rajta van a “konzervatív” párt fizetési listáján. Utóbbi esetben egyet fog érteni a párt minden intézkedésével, hisz az a dolga, arra szerződtették. Ha Magyarországon lennének konzervatívok, rettenetesen fel lennének háborodva a magát konzervatívnak tartó kormány ügyein. Amúgy nem venném egy kalap alá a két oldalt. A liberális sajtó egész más módon áll a saját oldalához, ami egyébként lényegében nincs is. A Népszabadságtól kezdve az Indexen át a Magyar Narancsig, ezeket a szerkesztőségeket liberális világnézetű emberek alkotják, de a szoci hatalom idején is jelen volt náluk a kormánykritika. A jobboldalon ilyenről szó sincs.

Most épp van.

Nagyon vicces, amikor a hatalom a saját főoligarchája, a médiabirodalmat fenntartó gazda tökére lép. Nem tart sokáig ez az állapot.

A politika rátelepedett a sajtóra?

Nem kellett rátelepednie. A sajtó telepedett alá. Különösen a jobboldali médiabirodalmak, amelyek olyan közvetlenül vannak bekötve, hogy annál jobban már nem lehet. Ilyen outletek persze a baloldalon is léteznek, csak ott most elfogyott a pénz.

A júniusi Így gondozd a Lázárodat című cikkében azt írta: “Hátrált eleget a média, a tévék meghunyászkodtak, politikával nem foglalkoztak, és remélték erősen, hogy akkor majd békén lesznek hagyva. Az egyiket meg is vette a Fidesz, a másikat pedig megnyomorítja különadóval… térdelve halnak meg.” Ebben mennyi a kattintásvadász túlzás?

A tömeget elérő média esetében igaz a megállapítás. Így van ez a bulvárlapokban, az Origóban és a nagy tévékben. Az országos kereskedelmi rádiót nem említem, mert az már évek óta jobbos tulajdon – nem térdelve halt meg, hanem térdelve született. A chamberlaini politikát követve ezek a mainstream médiumok azt gondolták, ha nem piszkálják a kormányt, nem lesz bajuk. De azzal nem számoltak, hogy nemcsak a lojalitásuk kell ennek a kormánynak, hanem a pénzük, a szolgálati autójuk és a székházuk is. A hirdetések irányítása a legjobb példa. A pénzzel való tömés sok esetben nem arra megy ki, hogy a konkurenciát tönkretegyék, hanem arra, hogy életben tartsanak olyanokat, amelyek amúgy rég bedőltek volna. Aztán a masszívan veszteséges cégnek kevés eszköze marad, előbb-utóbb rákényszerül, hogy eladja magát, vagy különalkut kössön.

A kétharmados kurzusban így előbb-utóbb mindenki bedobja a törülközőt?

Teljes tarvágásra egyetlen kormánynak sincs lehetősége, hiszen még a szocializmusban is létezett szamizdat. De a mostanihoz képest még ott is óvatosabb médiapolitika érvényesült, ami nem a lihegő lojalistást várta el a hatáskörébe kerülő szereplőktől. Mára többféle válság rakódott egymásra: a gazdasági válság, a globális médiaválság és a politikai, alkotmányos válság. Ezek együtt sújtják a sajtót.

Ön az Indexnél vált ismertté, olvasottá, ám 2011-ben átigazolt a hvg.hu portálhoz. Nagyot bukott rajta?

Nem. A Facebookon az olvasók jelentős részét sikerült áthozni, ráadásul azóta is egyre szűkül a szakadék az Index és a hvg.hu között. A főszerkesztőváltás és a teljes átszervezés idején jöttem el az Indextől, ez is hozzájárult ahhoz, hogy a váltással nem veszítettem.

Akkoriban azt nyilatkozta a Hír 24-nek: kormányzati befolyás éri az Indexet, cikkek nem mehetnek ki, megesik, hogy némelyiket le kell venni az oldalról, címlapot kell cserélni, “ha épp gyanúsnak ítéletnek”. Tényleg érkeztek “tulajdonosi telefonok”?

Az Origo tavalyi esete után mindenki számára világossá válhatott, hogy immár semmi sem irreális.

Az Indexnél mi volt?

Valóban voltak jelzések és küzdelmek. Bár az Index hatalmas olvasottsággal bírt, de tisztában kell lenni vele, hogy nem az olvasók tartják el a portálokat. Mire volt elég az az olvasottság és ismertség? Két napig volt hír az Origo lefejezése, aztán minden úgy ment tovább, ahogy eltervezték.

Pár éve azt írta: “Az a kérdés izgat, hogy lehet a saját lábára állítani és befolyástól mentesíteni a sajtót.” Rájött a válaszra?

Nem. Ez a világegyenlet még nem készült el.

Pedig annak idején volt javaslata is. “Van az a bolond külföldi tőkés. Én leginkább a különadóval sújtottak körében kotorásznék. Tudok pár szereplőről, aki szívesen alátenne a kormányzatnak.”

Meg is jelent ez a külföldi befektető, méghozzá a 444-nél. Amúgy a legundorítóbb korrupciós botrányokból kizárólag az online-on volt visszhang, de a tömegeket elérő nyilvánosságban nem esett szó róluk, a híradókig nem jutott el. Pedig ha a mostani szenvedő alanyok – bankok, biztosítók – még az országgyűlési választások előtt megtalálták volna partnerüknek a velük azonos oldalra sodródott RTL Klubot, és a csatorna valódi tényfeltárással, normális híradóval, hírmagazinnal beleállt volna a küzdelembe, most nincs kétharmad.

Van kétharmad. S talán lesz is. Hisz a minap még ön is azt írta: az önkormányzati választáson Tarlós Istvánra kell szavazni. Ezért még a saját szerkesztőségében is kapott.

Én ezt élvezem. Egy szerkesztőségen belül teljesen rendben lévő a vita. Az Indexben is gyakran vitatkoztunk. A kifelé összezáró szerkesztőségek valószínűleg a mögöttük álló pártoktól kapják alapmentalitásukat. Ott ez a követelmény.