Digitális lap - Digitális lap - Digitális lap - Mediapiac.com

Az online média egyik legnagyobb vívmánya, hogy lehetővé teszi az addig passzív olvasók megszólalását. Bár az olvasók „beengedése” az addig szigorúan zárt cikkoldalakra egyszerűnek tűnik, a valóságban egyáltalán nem az. Cikkünk a hozzászólásokkal kapcsolatos leggyakoribb problémákat veszi sorra.

pécsi ferenc szerk@lapkiadas.hu

Egyesek szerint a hagyományos média me­ta­forája az előadás. Az előadó (újságíró) mond­ja a magáét, a közönség meg csendben ül, és hallgatja. Valójában az újságíró még kicsit nehezebb helyzetben is van, mint az előadó, hiszen az utóbbit inspirálhatja a teli terem, kiválaszthat magának néhány érdeklődő nézőt, közvetlen visszajelzéseket kaphat egy-egy frappánsan meg­fo­gal­ma­zott mondatára, jól kihegye­zett poénjára, ha pedig elég rutinos, az ülé­sek recse­gé­sé­ből is tudhatja, hogy fogyó­ban a közönség türelme. Az újságíró leg­feljebb csak kollé­gái­tól, ismerőseitől vár­hat valamiféle visszajelzést. Hébe-hóba ér­keznek ugyan a szer­kesz­tőségbe olvasói le­velek, de mire ezek az újságíró kézébe ke­rülnek, általában már két témával odébb tart.
Már sok éve léteznek olyan weboldalak, ahol a cikkek alatt közvetlenül megjelennek az olvasói vélemények, de az igazi áttö­­rést a blogok elterjedése hozta meg.
A blo­­­goknál a kommentálási lehetőség nem egy­­szerű technikai kérdés, hanem egy tel­je­sen új szemlélet megjelenésének a ré­sze. Az alternatív médiafelületként mű­kö­dő blog leginkább abban különbözik a ha­gyo­mányos médiától, hogy nem az előbb fel­vázolt előadás modellen alapul, inkább egy kávéházi eszmecseréhez hasonlítható. A blog szerzője és a hozzászólók egyenran­gú beszélgetőtársak, a blogger csak ab­ban kü­lön­bözik az utóbbiaktól, hogy ő a társalgás kezdeményezője, ő veti fel a vita­té­mát – és ő tart rendet a résztvevők kö­zött is.
A közönség aktív részvételén és az informá­ciók megosztásán alapuló, úgynevezett web 2.0-s megoldások sikerei nyomán át­ala­­kult a korábban inkább a hagyományos mé­­dia internetes másaként működő online mé­dia is. Az elmúlt években a webes új­sá­gok­ban sorra jelentek meg a belső mun­­ka­tár­sak vagy a „kívülről” behozott szer­­zők ál­tal írt blogok. Ezek azután ma­guk után von­ták a kommentárokat, a ha­gyo­mányos mé­dia számára szokatlan „ká­vé­házi kul­tú­rát” is. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a hoz­zászólások gyakorlata átter­­jedjen a ha­gyo­mányos, szerkesztett anya­­gokra is.

Legtöbben passzívak
Ter­mészetesen a felhasználók többsége nem él az új lehetőséggel, továbbra is passzív marad, de ők is szívesen ve­­szik az olvasók felé való nyitást, figye­lem­mel kísérik a többiek véleményét. (A sta­tisz­ti­kák szerint 100-150 látogatóra jut egy hoz­zá­szóló, de ez az arány kiadvá­nyon­ként és témánként erősen eltérő le­het.) A fel­mé­ré­sek azt mutatják, még azok is nagyobb bi­zalommal vannak a „vissza­be­szélésre” nyitott cikkek iránt, akik ma­guk nem követik nyomon olvasótársaik meg­jegyzéseit.
Ami­kor felmerül egy kiadvány megnyitása a hoz­zászólók előtt, azonnal vita kez­­dődik arról is, milyen feltételhez kell ­szab­­­ni, hogy valaki megjelentethesse vé­le­mé­­­nyét a szer­kesz­tőség által publikált szö­veg alatt.
1.    Teljesen szabad hozzászólás: Termé­sze­te­sen ez a kommentálás legegyszerűbb mód­ja, ugyanakkor sokan tartanak tőle, mert a teljes névtelenség egyeseket minden gátlás alól felszabadít, és úgy viselkednek, ahogy saját nevükön soha nem tennék.
2.    Felhasználói név és e-mail cím meg­adá­sa: Többen úgy gondolják, hogy ennyi erő­fe­szítés elvárható egy komoly hozzá­szó­ló­tól.
3.    Regisztráció: A regisztráció során az inter­netező elfogadja a felhasználási fel­té­te­le­ket. A nyilvántartott felhasználó fe­le­lős­ség­teljesebb a regisztrálatlannál, hiszen kitilt­ható a rendszerből. A meg­oldás hát­rá­nya, hogy elriasztja a nem rendszeres hozzá­szólókat, akik csupán egy adott vitába sze­retnének hirtelen bekapcsolódni.
4.    Saját névvel való regisztráció: A mód­szer erő­sen megszűri a résztvevők kö­rét, vi­szont nagyon megkönnyíti az utó­lagos mo­derációt.
5.    Előzetes moderáció: Ezen eljárásnál a meg­­jegyzések csak előzetes ellenőrzés után jelennek meg a weben. Előnye, hogy nem kerülnek ki vállalhatatlan vagy zavaró hoz­zászólások. Hátránya, hogy esetenként je­lentősen késleltet­he­ti a kommentárok pub­likálását. (A per­gő vitákat az előzetes mo­derálás lehe­tet­lenné teszi.)
Szép az elv, hogy a cikk témájából fel­ké­szült, írástudó, megfelelő vitakultúrával ren­delkező olvasók a szerző aktív köz­re­mű­ködésével megtárgyalják a felvetett kér­déseket, a valóságban azonban ez rit­kán valósul meg ilyen tiszta, egyszerű ­formá­ban. A cikkben foglaltak iránt érdeklő­dő, kérdező vagy a leírtakat kiegészítő ol­va­sók mellett általában hamar felbukkannak a saját betűikben gyönyör­kö­dők, a té­má­tól függetlenül okoskodók, a kö­te­ke­dők, a többieket provokálók, illetve a valamennyi témát saját rögeszméjük felé el­té­rí­teni próbálók. Gyakran előfordul, hogy a be­szélgetni, vitatkozni szándé­kozók ha­mar kisebbségbe szorulnak, ráadásul ők rend­szerint kevésbé szívósak, mint a társalgást megzavaró hozzászólók (vagy inkább mel­lébeszélők).
A kommentárokat tehát moderálni kell.
A kérdés az, hogy kinek le­gyen ez a dolga?
Aki otthonosan mozog az interneten, an­nak nem ismeretlen a moderátor szerepkö­re. A moderátor az, aki rendet tart a fó­ru­mon, szétválasztja a veszekedőket, hely­re rak­ja a félrebeszélőket, és kitiltja a szán­dé­kos fórumrombolókat. Az online lapok anya­­gai körül kialakuló viták megfelelő me­der­ben tartásánál azonban ennél több­re van szükség. A legfontosabb, hogy a mo­de­rá­lás valóban szakavatott vita­ve­ze­tés, ne pe­dig csak rendfenntartás legyen. Ha a cikk szer­zője magára hagyja az írást, nem „be­szél­get” a hozzászólókkal, üres for­masággá vá­lik a kommentálás egész intéz­ménye.
A dolgok hagyományos menete szerint egy újságíró az elkészült cikk leadása után el­szakad saját anyagától, új téma feldolgozá­sába kezd. Az új média-közönség vi­szonyt épí­tő újságírásban ez másképp van, hi­szen a köz­zététellel nemhogy véget ér, ha­nem ép­pen elkezdődik egy cikk élete. A lá­togatók figyelméért küzdő online lapok igye­keznek a lehető leghamarabb ki­ruk­kol­ni a friss információkkal, hogy aztán újabb és újabb frissítésekkel pontosítsák azo­kat. Ezekbe a pontosításokba belefér­nek a jól tájékozott olvasóktól származó ér­tesülések is, vagyis fontos, hogy a cikk szer­zője az anyag publikálása után is tartsa a kapcsolatot a kö­zön­séggel. Mindez persze a ha­gyo­mányos ­szerkesz­­tő­sé­gi gyakorlattól el­térő munka­szer­­­ve­zést igényel, ami ráadásul a munka­fo­lya­­matok sok más átalakításával („web first” gyakor­lat, folyamatos, lapzárta nél­kü­li hírgyártás) is összefügg.
A hozzászólások követése, a vitavezetés vi­szony­­lag könnyen megoldható egy önálló blog vagy egy kisebb forgalmú online lap ese­tén, de komoly terhelést jelent ott, ahol egy-egy cikkhez akár többtucatnyi meg­jegy­­­zés is érkezik. A problémát felismerve vi­lág­­szerte több vállalkozás is kínál „bérmo­­de­rálást”. Az ilyen szolgáltatások igény­be­vé­telekor az olvasó nem vesz észre sem­mit, a folyamatok a háttérben zaj­la­nak. Sok szak­mabeli hangoztatja azonban azt a meg­­győződését, hogy a hozzászólások ke­ze­­lése nem olyan, mint a takarítás vagy az in­formatika, azt nem lehet egysze­rű­en kül­ső vállalkozásba kihelyezni. Sze­rin­tük a cik­kek és a hozzájuk tartozó kommentá­rok olyan egységet képeznek, ­amely­nek meg­bon­tása csökkenti az újság­írás színvo­na­lát. Köztes megoldást alkal­maz például a
NYTimes.com, ahol külön hoz­zászólás-­szerkesztőség működik. En­nek munkatársai fo­lya­matosan figyelemmel kísérik a cik­kek­­hez írt összes megjegy­zést, részt vesz­nek a vitákban, és szükség esetén bevonják a szerzőket is. E szer­kesz­tő­ség előzetesen szűri a kommentárokat, csak az elfog­adott vélemények jelennek meg az online lap­ban. Egy ilyen szer­kesz­tő­ség fenn­tar­tá­sa azonban drága dolog, amit a mai, ta­ka­ré­kos időkben csak a leg­gaz­dagabb cégek en­gedhetnek meg maguknak.
A hozzászólások, a közönségtől származó anyagok beengedése, a közösségi hálózatokhoz való kapcsolódás olyan új meg­ol­dá­sok, amelyek csak az utóbbi években jelen­tek meg a médiában. Közös jel­lem­ző­jük, hogy a kezdeti lelkesedés után elég ha­mar kiderül, hogy önmagában egyik sem csodaszer. Valószínűleg több év mun­ká­jára, sok tapasztalatra és komoly kutatáso­kon alapuló ismeretekre van szükség, hogy minden a helyére kerüljön.