Digitális lap - Digitális lap - Digitális lap - Mediapiac.com

Lapunk legutóbbi számában a magán-médiaiskolákkal foglalkoztunk, amelyek kiegészítik a felsőoktatásban folyó újságíróképzést. Ezúttal az állami főiskolákra és egyetemekre kerítünk sort. Munkatársunk maga is főiskolai docensként dolgozik, másfél évtizede belülről éli át az izgalmas szakmai helyzetet. A kollégákkal folytatott beszélgetéseket rögzíti – nevek említése nélkül. A részletekről tájékoztatók közül ugyanis többen kérték, hogy névtelenül érdesebben fogalmazhassák meg a tapasztalataikat. Kérésüket tiszteletben tartjuk, álláspontjukat igyekszünk torzítástól mentesen összefoglalni.

zöldi lászló szerk@lapkiadas.hu

A mintegy négyszázezer főiskolás és egyetemista közül tízezer körül van a kommunikáció szakosok száma. Volt már több is, 2005-ben azonban az oktatási minisztérium az állami fejkvóták átcsoportosításával mérsékelni akarta a létszámukat. A hatás felemás lett: a divatszakra alig jelentkeztek kevesebben, a fölvettek közül pedig többen vállalták a költségtérítést. Ezzel magyarázható, hogy a nappali, levelező és esti tagozatosok tanévente körülbelül másfél milliárd forintot fizetnek be a felsőoktatási intéz­mények pénztárába.
A megkérdezett oktatók szerint a kommunikációs tanszék az anyaintézmény „fejőstehene”. A befizetett összeget elvonja a rektori hivatal, a kevésbé életképes tanszékeket tartja el belőle. Húsz, legföljebb harminc százalékot ad vissza, ebből a helyzetből adódnak az alább részletezendő gondok.

Káosz vagy termékeny összevisszaság?
A megkérdezett oktatók inkább átmeneti hely­zetként, vegyes rendszerként jellemez­ték a jelenlegi állapotokat. Pillanat­nyi­lag együtt él ugyanis a másfél évtizede indult hagyományos és a 2006 őszétől ér­vé­nyes bolognai képzési forma. (Az egy­szerűség kedvéért példánkat a főiskoláról vesszük, amely amúgy is közelebb van az újságírás gyakorlatias világához.)
A hagyományos szisztéma négyéves, eb­ben a tanévben fut ki az utolsó évfolyam. Az oktatókkal folytatott beszélgetésekből az a séma rajzolódik ki, hogy az állami felső­oktatásba jelentkezők közül sokan diák új­ságírói előélet után kerültek a kommuni­ká­ció szakra. Diákújságba írtak, diáklapot szer­kesztettek, diákrádióba dolgoztak, diák­honlapot működtettek. Majd jött az első tanév az alapozó tantárgyakkal, s kö­ze­lébe sem kerültek az újságírásnak. Egy tel­jes évre kiestek a szerkesztőségi gyakorlat­ból, és amúgy is csekély újságírói irályuk elsatnyult.
A második évben már fölvehették az új­ság­írói szakirányt, és ha szerencséjük volt, szem­léletformáló tanáregyéniséget fogtak ki, aki megéreztette velük a hírlapírói életfor­mát. Az ismerkedés nyomán kerültek har­madévben olyan oktató keze alá, aki heti­lapok szerkesztőségében nőtt fel. Se­gít­ségével a szórványos cikkírói gyakorlat he­ti ritmusúvá alakulhatott át, az újságírással kacérkodó kommunikáció szakosok kezd­ték témákban látni a világot. A negye­dik évben ezt a ritmust gyorsíthatta föl egy olyan oktató, aki napilapos újságíróként-­szer­­kesztőként vált ismertté. Itt már zavarta a végzősöket, hogy a kommunikáció mel­lett másik szakon is tanultak, ezért az­tán két diplomamunkát kellett megírniuk, sőt ha a másik szakjuk tanári volt, akkor a gya­korló tanításokon is részt kellett venni­ük. Ez a helyzet nem kedvezett a folyama­tos újságírói gyakorlatnak.
A kommunikációs tanszékeken voltaképpen egymástól függetlenül jutottak el az imént vázolt szisztémához. A lassan körvo­nalazódó rendszer hatékonyságát befo­lyá­solta, hogy minél kisebb településen mű­ködött a felsőoktatási intézmény, an­nál nehezebben lehetett szerződtetni fel­ké­szült oktatókat, akik ráadásul mellékesen, szerkesztőségi munkájuk rovására vál­lalták az újságíróképzést.
Ez a probléma a hároméves bolognai rend­szerben is létezik, ám az alaphelyzet elő­nyére változott. A kétszakos képzés egy­szakosra szűkült, több idő maradt az alap- és a kommunikációs tantárgyak elsa­já­títására. Következésképpen a középiskolai diákújságírás zökkenőmentesebben si­mul­hat a felső szintű újságíróképzéshez, és a hallgatók erre építve érezhetik meg má­sodévben a heti, harmadévben pedig a napi ritmust.

Rövid vagy hosszú műfaj?
A megkérdezett oktatók szerint a napi ritmus kialakítása mindkét esetben elengedhe­tetlen ahhoz, hogy a diplomás kommuni­kátorok bekapcsolódhassanak egy or­szá­gos vagy pláne egy megyei napilap mun­kájába. Esetleg újságírói pályafutásu­kat online szerkesztőségben kezdhessék, ahol naponta két-három rövid cikket kell ki­adni a kezükből. Igen ám, de a lapkiadó cé­gek vezetői, menedzserei nem szívesen fo­galmazzák meg, hogy milyen típusú mun­katársakra számítanak (azon kívül, per­sze, hogy mozogjanak otthonosan az egy-két flekkes sajtóműfajokban).
Az egyik legtapasztaltabb újságíró-oktató me­sélte, hogy tíz éven át ugyanolyan jól vagy rosszul dolgozott, mint a hasonló fel­adat­ra vállalkozó kollégái. Keserűen álla­pí­totta meg, hogy módszerűk eredmény­te­lennek bizonyult, viszonylag kevés ta­nít­vá­nyuk ragadt meg ugyanis a lapoknál. A ma­gyarázatot abban vélte fölfedezni, hogy minden oktató elképzelte, mit kelle­ne tanítania újságírás ürügyén, csakhogy amit a diákok elsajátítottak, az nem na­gyon kellett a szerkesztőségeknek. Ekkor kezd­te gyűjteni az újságkivágatokat, amelyek­ből kiderült, hogy a lapkiadók milyen szem­pontok alapján keresnek gyakor­no­ko­kat. Az elemzés nyomán kikristályo­so­dott, hogy az alkalmazás kívánalmai gyö­ke­­resen eltérnek az oktatók értékrendjétől.
Először is, az újságírójelölt tudjon társalgási szinten angolul, a nemzetközi érint­ke­zés nyelvén. Másodszor, legalább annyira ismerje a számítástechnikai kultúrát, hogy ne érjék meglepetésként a szer­kesz­tő­ségekben használt programok. Harmadszor, legyen autóvezetői jogosítványa. És végül negyedszer, az sem árt, ha van némi íráskészsége. Az említett oktató kifejtette, hogy nem taníthatja meg ugyan autó­ve­ze­tésre az újságírással kacérkodó diá­ko­kat, azt azonban képes megszervezni az állami felsőoktatás keretei között, hogy a másik három feltételnek megfeleljenek.
Azóta a régiót uraló laphálózat vezérkara ki­kéri a véleményét, a javasolt végzősöket al­kalmazza, és kivétel nélkül mindegyik be­vált a szerkesztőségi munkában. A diákok ugyan­is kizárólag a hírt, a tudósítást, a glosszát, a jegyzetet és a funkcionális interjút gyakorolják – azt, amit első munkahelyü­kön igényelnek tőlük. Közülük az ügyeseb­bek a gyakornoki év után kiharcolják ma­guknak, hogy portréinterjút és riportot is készíthessenek. Publicisztika írására ke­vés­bé van lehetőségük a hírközpontú újság­ban, de közírói hajlamaikat kiélhetik a napilap online változatában, amelynek ter­jedelme korlátlan.

„Túlképzés” vagy túlképzés?
Az oktatók szája íze nem olyan jó, mint ami­kor még saját elképzelésük szerint tanították az újságírást, de lényegesen több vég­zett diákjuk helyezkedik el a szer­kesz­tő­sé­gek­ben, és ez sikerélménnyel kecsegteti őket. Most már „csak” az a kérdés, hogy az újság­írószakma mit kezdjen a túlképzéssel. Az­zal a jelenséggel, amit politikai döntés­ho­zók és újságíró-szervezeti tisztségviselők gyak­ran hoznak szóba: a felsőoktatásban túl sok a kommunikáció szakos hallgató. Azt fejtegetik, hogy a tízezres diákmezőny el­árasztással fenyegeti az ugyancsak tíz­ez­res újságíró-társadalmat és a huszonötezres médiaszakmát.
Ez a felfogás tévedésen alapul, a helyzet fél­reismerése. Egzakt adatok még nincse­nek, de a megkérdezett oktatók többé-ke­vésbé egyetértenek azzal, hogy csak min­den ötödik-hatodik kommunikáció sza­kos kerül végzés után valamelyik szer­kesz­tőség közelébe. S miután az első két-há­rom évben elég nagy a lemorzsolódás, kö­rülbelül minden tizedik marad meg újság­írónak.
Márpedig ezerfőnyi utánpót­lást elbír a tízezres szakma, különösen ak­kor, ha az újságírónak készülő mintegy ezer diák nem egyszerre szakad rá. Ez egyéb­ként nem is történhet meg, mert az öt­éves egyetemi képzés miatt tanévente át­lagosan csupán kétszázan törekednek a saj­tóba. Ez végképp elviselhető arány.
A probléma nem itt van, úgy tűnik, a kommu­nikáció szakon az ellentmondásaival együtt is sínen van az újságíróképzés. De vajon a munkaerőpiacon mi lesz a „maradék” kilencezer diákkal? Szeren­csé­re e kérdésre nem a Lapkiadás hasábjain kell válaszolni. Mi maradjunk az újságíró-ok­tatók legidőszerűbb gondjánál, amely bíz­vást nevezhető a túlképzés sajátos formá­jának, noha merőben másként értendő, mint ahogy a nem szakemberek gon­dolják. Jövő nyáron egyszerre végez a ha­gyományos (négyéves) legeslegutolsó és a bolognai (hároméves) kurzus 2006 őszén indult legelső évfolyama. Két évfo­lyam egyszerre zúdul a szerkesztőségekre, és ezt bizony már megérezheti az újság­író-társadalom.
Tetőzi a gondot, hogy a bolognai rendszerben egyelőre megoldatlan a második fokozat ügye. Vajon a kommunikációban, ezen belül az újságírásban mit jelent majd a kétéves masterképzés? A szakosítást? Vagyis azt, hogy a diákok kitanulhatják a sport-, a gazdasági, a kulturális vagy a magazin-újságírást? Ebben az esetben az állami felsőoktatás elveszi a kenyeret a magán- (alternatív) médiaiskolák tulajdonosaitól, akik rátelepültek az állami újságíróképzés hiányosságaira. A meg­kérdezett oktatók szerint ha sikerülne néhány hónapon belül végiggondolni a felsőoktatás eme gondját, akkor a két végzős évfolyam mintegy harmadát-negyedét felszívnák az egyetemek.
Az újságíróképzésben részt vevők egybehangzóan állították, hogy a fölmerült ellentmondásokkal érdemes volna országos fórumon is szembenézni. E sorok írója hozzáteszi, hogy erre leginkább a Magyar Lapkiadók Egyesülete teremt­hetne alkalmat.