Digitális lap - Digitális lap - Digitális lap - Mediapiac.com

A magyar sajtó történetében sok Magyar Hírlap volt, a legutóbbi nemrégiben ünnepelte alapításának negyvenedik évfordulóját. A szerkesztőség ebből az alkalomból rovatocskát jelentet meg a hétvégi számokban A Magyar Hírlap írta címmel. Összeállítója szemelvényeket közöl a régi lapszámokból. Május 24-én például azt említette meg, hogy az egyik Balaton parti étteremben a pincérek az új gazdasági mechanizmus szellemében már nem előre megállapított fizetést kapnak, hanem százalékot a forgalom után. Így jobban járnak. Az idézet dátuma: 1968. május 9. Igazán kár, hogy a Magyar Hírlap első száma egy héttel később, május 16-án látott napvilágot.

zöldi lászló szerk@lapkiadas.hu

Az országos közéleti napilap jubi­leu­má­ról két összejövetelen is megemlékeztek. 2008. április 23-án a Politikatörténeti Intézetben egész napos konferenciát tartottak 1968 médiaviszonyairól, és a tudományos jellegű tanácskozás végén kerekasztal-beszélgetést szerveztek a Magyar Hírlapról. Május 26-án a Média­tanárok Körében rendeztek vitát a szer­kesztőség négy évtized alatt megtett útjáról. Mindkét találkozón részt vettek és kifejtették véleményüket a lap régi munkatársai, köztük néhány alapító is. Ebben az összefoglaló írásban megpróbáljuk visszaadni a beszélgetések hangulatát és a legfontosabb megállapításokat.

Nem ér a nevem?
A sajtókutatások még csak szórványosak, de három álláspont már kirajzolódott a lap alapításáról. Az első felfogás szerint a Magyar Hírlap létrejötte az MSZMP-­apparátuson belüli viszály kö­vet­kez­ménye. A Kádár János bizalmi köréhez tartozó Darvasi István összetűzésbe ke­rült a szellemi élet irányítójával, Szirmai Istvánnal, és a „Főnök” úgy simította el a konfliktust, hogy gründolt egy újságot a beszédírójának.
A második felfogás nem zárja ki az elsőt, csak éppen azzal egészíti ki, hogy Szirmai István csillaga már leáldozóban volt, és Aczél György pályázott a helyére. A váltás mögött szemléleti különbség is rejlett: az utóbbi békét akart kötni az írókkal és újságírókkal, és Kádár János egyre inkább az ő álláspontját fogadta el. A nyitás – vagy ahogy az Írószövetség akkori elnöke, Darvas József fogalmazott: az istenek békéje – egyik elemének számított a Ma­gyar Hírlap megalapítása.
A harmadik álláspont nem zárja ki a másik kettőt. E nézet megfogalmazói szerint ekkor, 1968 közepén kezdett szétválni a párt- és az állami vonal. A lényegben nem különböztek, persze, de máshová he­lyez­ték a hangsúlyt. A pártvonal nyo­maté­kosítója természetszerűleg az MSZMP központi napilapja, a Népszabadság, az állami vonalé pedig most már a Magyar Hírlap. Ebben annyi az utókor lekerekítő értékítélete, hogy az újdonsült napilap még nem vállalta fejlécén a kormány képviseletét, legalábbis eleinte nem. A két vitában inkább az az álláspont kristályosodott ki, hogy az új gazdasági mechanizmus szellemében a nyugat-európai piac­cal kapcsolatokat kereső politikai elitnek szüksége lett egy szócsőre. Olyan orgánumra, amely megszellőzteti a párt- és kormányvezetés szándékait, de úgy, hogy szükség – a szovjet berzenkedés – ­esetén rögtön el is határolódhasson tőle. (Nem ér a nevem.)
Mindenesetre Darvasi István, az alapító főszerkesztő beköszöntőt adott közre az első lapszámban. Három alaptézist fogalmazott meg. A kor szokásához híven leszögezte, hogy „politikai napilap csak elkötelezett lehet”. Másrészt fenntartja magának és a szerkesztőségnek a különbözés jogát. Ezt írta: „Ezért nyújtjuk át mindazt, amit az olvasó kedvenc lapjától elvárhat. Bizonyosan nem jobban, de talán kissé másképpen, mint idősebb laptársaink.” Majd kifejti, hogy az 1938-ban anyagi okból megszűnt Magyar Hírlapból „feltétlenül vállaljuk azonban legkésőbbi elődünk antifasizmusát, humanizmusát, még akkor is, ha polgári eszmékből ­sar­jadt”.

Az arculat keresése
Ezzel a hármas célkitűzéssel indult útjára az új napilap, amelynek szerkesztéséhez érdekes garnitúrát szerződtetett az ala­pító. Darvasi István pártfunkcionárius­ként szerepet játszott az úgynevezett 56-os újságírók eltávolításában, és vala­mivel több, mint egy évtizeddel később néhányukat szintén ő hívta vissza a szakmába. Például a Barankovics Istvánhoz közel álló újságírót, Papp Antalt vagy a Nagy Imre-perben elítélt Fazekas ­Györgyöt. (Az előbbi néhány hónapnyi ripor­te­reskedés után a kulturális rovat vezetője lett, az utóbbit pedig a két ren­dez­­vényen részt vevő Magyar Hírlap-osok úgy nevezték meg, mint kitűnő olvasó­szerkesztőt, a lap újsággá szervezésének napi szorgalmazóját.)
A szerkesztőség összetétele abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy a korabeli sajtóhoz képest feltűnően erős a riporteri gárda, és hangsúlyos a gazdasági nézőpont. Csak néhány név az ok­nyomozó újságírók közül: Benedek István Gáboré, Brády Zoltáné, Fodor Gáboré, Kereszty Andrásé, Mester Ákosé. S hogy teljesebb legyen a kép, megemlítjük még a rendszeresen közreműködők sorából E. Fehér Pált, Fahidy Józsefet, Firon ­Andrást, G. Szabó Lászlót, Lukácsy ­Andrást, Novobáczky Sándort, N. Sándor Lászlót, Pető Gábor Pált, Rideg Gábort, Tatár Imrét, Vincze Lajost. Ahány név, annyi sors és életpálya – a sokféle néző­pont­ból kellett egységes lapot szerkeszteni.
A Magyar Hírlap nehezen találta meg a sajátos arculatát, hangvételét. Mindjárt az újság „kirakatában”, az első oldalon szokatlan árucikkek tűntek föl. Kezdetben a kormányzati protokoll szempontjai domborodtak ki: a miniszterelnök „Fock Jenő látogatása Kispesten”, a miniszterelnök-helyettes „Apró Antal adta át a vándorzászlót a szentesi Új Barázda TSZ-nek”. Majd az alapítók utókori beszámolója szerint heves szerkesztőségi értekezletek nyomán az első oldal készítői átestek a ló túlsó oldalára. Íme, két jellemző idézet. „Újpesti Dózsa–Szeged 11:0”. Illetve A szökőkút vendége (1968. június 17.): „Kozma Gábor (19) budapesti lakos lubic­kolt a margitszigeti szökőkút víztározó­jában, szabálysértésért 100 forintra büntették.”
Lassanként konszolidálódott a címoldal, és a belső oldalak is kezdtek különbözni a laptársakétól. Újdonságnak számított a korabeli sajtóban, hogy a Magyar Hírlapnál kiemelték a publicisztikát a rovatokból, és körvonalazódott az egységes publicisztikai rovat, amely a múlt század ­kilencvenes éveiben ért a csúcspontra. (Jelmondata: „A hír szent, a vélemény sza­bad”.) Az írókkal való együttműködés jegyében pedig feltűnően színvonalas lett a vasárnapi melléklet. Tárcarovatot kapott a fiatalabb írók mezőnyéből Csoóri Sándor és Csurka István, rend­sze­resen megjelent Bertha Bulcsu és Rákosy Gergely, az idősebbek közül pedig Szabó Pál, Tersánszky Józsi Jenő, sőt egyszer még Illyés Gyula is.

Vita a különbözésről
Veres Péter nevéhez fűződik egy izgalmas vita az újság mibenlétéről. Ô nem adott novellát vagy tárcát, helyette terjedelmes levelet küldött, amelyben vitatkozott a főszerkesztő beköszöntő cikkével. Lebe­szél­te Darvasi Istvánt a különbözés le­he­tő­ségéről, mondván, „a szocialista országok lapjait elsősorban nem a »saját kedves olvasóinknak«, hanem az egész népnek szerkesztik-írják”.
Az utókori szemlélő számára meglepő, hogy az idős író segítségére sietett a kor­szak egyik legfelkészültebb médiakutatója, Szecskó Tamás. A közismert szociológus akkoriban tért haza egyéves amerikai tanulmányútjáról, és azt fejtegette vita­cikkében, hogy a magyarországi olvasók illúziókba ringatják magukat, amikor azt hiszik, hogy eljött a réteglapok ideje. Lám, az Egyesült Államokban is beleszól az ál­lam a magánlapok tevékenységébe, és ha szükséges, irgalmatlanul érvényesíti a saját szempontjait.
Ám a termékenynek ígérkező vita nem bontakozhatott ki, mert a csehszlovákiai válság eseményei elsodorták a magyar szellemi élet belterjes eszmecseréit.
A Ma­gyar Hírlap a Kádár-féle politikai vezetés irányvonalát követte, ez nem lehetett kétséges. Mégis többet mérlegelt, latolgatott, hezitált, mint például a központi pártlap. Mindazonáltal 1968. augusztus 25-én megjelent egy névtelen cikk, afféle szerkesztőségi álláspont,
A tér­képre nézve (1968. augusztus 25.) szerzője a hazai sajtóban szokatlan őszinteséget engedett meg magának. Szerinte a második világháború után törésvonal alakult ki a Mecklenburgi-öböltől az Adriai-tengerig, Csehszlovákia köti össze az északi és a déli szocialista országokat, ezért „nem akarjuk, hogy a szocializmus kárára megváltozzanak az erőviszonyok Európában”.
Testvéri segítségnyújtásról szó sem esett.
A szocialista országok bevonulása Cseh­szlovákiába nálunk is megakasztotta az új gazdasági mechanizmust, a piacosodás folyamatát és a Nyugatra nyitást, ráadásul a szellemi életben is éreztette a hatását.
A Magyar Hírlap azonban akkorra már kialakította a maga sajátos profilját és hangvételét. Hamarosan Fock Jenő helyett Lázár György lett a miniszterelnök, aki kormánylapként vállalta az újságot.
A két tanácskozás résztvevői szerint ennek a mozzanatnak Németh Miklós miniszter­elnöksége alatt lesz jelentősége, amikor a kormány álláspontja alapkérdésekben is eltért a Grósz-féle pártvezetésétől.
A Magyar Hírlap érdemeket szerzett ab­ban, hogy a rendszerváltás békés kö­rül­mé­nyek között menjen végbe – nem fo­koz­ta, hanem enyhítette a feszültségeket.
A szerkesztőség további sorsa már csak érintőlegesen került szóba az áprilisi és a májusi összejövetelen. De a lapalapító munkatársak megállapodtak abban, hogy folytatják a beszélgetést. Mi pedig beszámolunk róla.