Digitális lap - Digitális lap - Digitális lap - Mediapiac.com

Legfeljebb az egyszerű zenei promóciónak induló, de a televíziós, majd a mozis filmnyelvet teljesen felforgató videoklipek forradalmához hasonlítható az a változás, amelyet a webes videók okoztak az online médiában. Ma még a videózásban élen járó híroldalak is csak ízlelgetik az új lehetőségeket.

Pécsi Ferenc   |   szerk@lapkiadas.hu

Online videók ugyan már évek óta léteznek, de néhány alapvető technikai követelmény (megfizethető tárhely, megfelelő feltöltési/lejátszási sebességet nyújtó sávszélesség, többféle operációs rendszerrel és böngészővel is lejátszható formátumok) teljesítésére volt szükség ahhoz, hogy bekövetkezhessen az igazi áttörés. Érdekes ellentmondás, hogy az ehhez nélkülözhetetlen technológiát a teljes kudarcként emlegetett dotkom korszaknak (1997–2000) köszönhetjük. Az internetre alapozott, korlátlan növekedést ígérő New Economy (új gazdaság) bűvöletében akkor olyan infrastrukturális fejlesztések (gerinchálózat, optikai hálózatok) történtek, amelyek megalapozták a következő évek fejlesztéseit.
A fejlett országokban rendkívül gyorsan elterjedő széles sávú internet és a tárhelyek árának drasztikus esése mindenképpen fontos feltétele volt az online videók sikerének, ez azonban semmit sem ért volna, ha nem növekedett volna évről évre a rich content (gazdag tartalom) és a tartalmak megosztása iránti igény.
Néhány év távlatából visszanézve jól látszik, hogy 2005 volt az áttörés éve. Ekkor jelent meg a Yahoo! videomegosztó-szolgáltatásával, ebben az év­ben terjesztette ki az Apple a mozgóképekre is a zeneletöltésben rendkívül sikeres iTunes szolgáltatását, indította el az AOL videokeresőjét. Mégsem hozzájuk, hanem egy 2005 elején piacra lépő „garázscéghez”, a YouTube-hoz köthető az online videó forradalma. Az általa megvalósított szolgáltatás lényege a (látszólagos) egyszerűség. A YouTube szervereire bárki nagyon könnyen feltölthet anyagot, az ott található rövid videókat pedig bárki megoszthatja barátaival vagy beépítheti saját weboldalába.
A YouTube éppen a megfelelő pillanatban nyújtotta azt, amire a felhasználóknak óriási igényük volt. 2005 középtől különösebb reklámkampány nélkül, az ingyenes szájpropagandának, a hálózatos terjedésnek köszönhetően hihetetlen tempóban kezdett gyarapodni a YouTube-ra feltöltött tartalom mennyisége. A kockázati befektetőkkel megtámogatott kis cég bizonyára nem bírta volna sokáig finanszírozni ezt a növekedést. Valószínűleg ez, illetve a videomegosztóért felkínált 1,65 milliárd dollár lehetett az oka, hogy az alapító trió 2006-ban eladta a céget a Google-nak.
A YouTube és általában az online média sikere sokkolta, de legalábbis váratlanul érte a hivatalos média nagyobbik részét. A nagy amerikai tévétársaságok közül ugyan többen is kísérleteztek videókkal (ABC, CBS, NBC), ők azonban inkább saját népszerű műsoraik online ­újracsomagolásában hittek, és hát­ba­támadásnak értékelték a videomegosztók sikerét. A legtöbb médiacég vezetői nem fogták fel idejében a YouTube jelentőségét, nem próbáltak alkalmazkodni a tartalomszolgáltatásban megjelent új irány­zathoz, inkább jogászokat uszítottak a tartalommegosztókra. A ­You­Tube és a szép számmal felbukkanó hasonmások felhasználói ugyanis többnyire nem saját anyagokat, hanem kedvenc tévéműso­rai­kat kezdték el megosztani a weben.
(A Google-ra ugyan nem lehet ráijeszteni egy perrel fenyegető levéllel, de tudjuk, általában minden vitás ügyben ­komp­romisszumra törekszik. A YouTube „tisztasága” ugyanis mindenképpen előfeltétele, hogy ott hirdetéseket ér­té­ke­sít­hessenek.)
A videók tömeges megjelenése és elsöprő sikere okozta zavar máig sem oszlott el. Az online hírszolgáltatók más-más módszerrel próbálkoznak profitálni a videodivatból.
– Amatőr tartalmak. Sok kiadó és szerkesztő megváltásként fogadta a „felhasználók generálta tartalom” (user generated content, UGC), a blogok, a közönség által feltöltött fotók és mozgóképek felbukkanását. Azt gondolták, hogy ennek köszönhetően olcsón kiváltható lesz a saját újságírókkal készíttetett vagy drága pénzért vásárolt anyagok egy része. A YouTube és a többi népszerű videomegosztó kínálatát alaposabban megvizsgálva azonban hamar kitűnik, hogy az ott található tartalmak túlnyomó része nem a feltöltő saját gyártmánya, hanem valamilyen tévéműsor, film vagy DVD újrahasznosítása.
(A több száz ezres vagy milliós letöltést elérő „amatőr” videókról rendre kiderül, hogy valójában profik nagyon is tudatos munkái.) A híroldalak érthető módon nem szívesen konfrontálódnak a tévékkel vagy a filmstúdiókkal, a közönségtől származó anyagok viszont „békeidőben” nem képesek tömegeket vonzani. (Egész más a rendkívüli helyzetekben – háború, tüntetés, katasztrófa – beküldött tartalmak megítélése.) A hirdetők többsége is fenntartásokkal viseltetik a beküldött anyagokkal kapcsolatban. Nehezen kiszámítható ugyanis, milyen környezetben jelenik meg a reklám.
– Saját gyártású anyagok.
A web­oldalon, viszonylag kis méretben megjelenő videók előállításához nem kell hollywoodi technika, ráadásul a felvételek készítéséhez szükséges eszközök, programok egyre olcsóbbak. A ­sa­ját anyagok gyártása mellett döntő lapok legfőbb dilemmája, hogy külső beszállítókkal végeztessék-e ezt a munkát, videós szakembereket vegyenek-e fel, ­vagy­ a már meglévő újságíróikat, fotósaikat képeztessék-e ki erre a feladatra.
Látszólag a videók (és általában a multimédia-anyagok) külső szakemberekkel való elkészítése – divatos kifejezéssel outsourcing – a legegyszerűbb. Ma azonban még meglehetősen nehéz olyan videósokat találni, akik kifejezetten a webes híroldalak igényeinek kielégítésére szakosodtak. A reklámosok, a dokumentumfilmesek vagy az esküvői videósok minden szaktudásuk ellenére könnyen csalódást okozhatnak az online szerkesztőknek (és a közönségnek). Külsősök alkalmazásakor komoly kockázat, hogy a hozott anyag mindig idegen marad, a videós gondolkodás nem épül be a szerkesztőség életébe.
Attól persze, hogy valaki nézhető videókat csinál családi nyaralásáról vagy a gyerek születésnapi zsúrjáról, távolról sem biztos, hogy alkalmas a napilapos felvételek készítésére. Egyes szerkesztőségek ugyan minden riporter és fotós kezébe multimédiás felszerelést nyomnak, de az eredmény ritkán meggyőző. Eddig is akadtak ugyan jól fényképező újságírók és jó tollú fotóriporterek, de általában mindenki a saját szakmájában próbált magas színvonalat elérni. Miért lenne ez másképp a videó esetében?
Ahogy ma egy napilapnál természetes saját fotósokat és képszerkesztőt alkalmazni, előbb-utóbb ugyanolyan magától értetődő lesz egy online híroldalnál is operatőrt, vágót és videoszerkesztőt foglalkoztatni. A szerkesztőségen belül dolgozó, a szerkesztőségi munkában részt vevő videós újfajta gondolkodást tesz lehetővé. Nagy előny, ha a videó nem utólagos függelékként készül, hanem már egy téma felbukkanásakor eldönthető, mi is legyen belőle: cikk, fotósorozat, videó vagy multimédia-összeállítás.
Néhány esztendeje még szenzációnak számított az internetes mozgókép. Tartalmától függetlenül érdekes volt, ha valami megmozdult. Aztán a híroldalakon is egyre megszokottabbá váltak a videók, közben azonban a közönség elnézte a kisebb-nagyobb technikai hiányos­ságokat. Ma már a weben is egyre inkább magától értetődő a kristálytiszta kép, a profi hang. Ne számítson tehát senki arra, hogy a technikai hibák elfedik a szakmai melléfogásokat.
Az internetes videók iránti érdeklődés nem átmeneti divat, népszerűségük egyre csak nő. Az online hírszolgáltatók profi mozgóképek nélkül nem maradhatnak versenyképesek. Tudomásul kell venni, hogy a saját anyagok gyártása költséges (új munkatársak felvétele, időigényes utómunka), de elkerülhetetlen. Ezek műsorcserével, kész tartalom vásárlásával egészíthetők ki. A felhasználóktól származó felvételekről sem szabad lemondani. Az amatőr tartalmak leginkább rendkívüli helyzetekkor (természeti csapás, baleset, tömegrendezvények) válnak különösen értékessé, de folyamatosan lehetőséget kell teremteni a közönség által készített anyagok publikálására.
Nagyon fontos megérteni, hogy az internetes videó több, mint a szöveges weboldalak mozgóképes illusztrációja.
A videók lehetőséget nyújtanak arra, hogy a szerkesztőség (és maga a kiadvány) a saját weboldalakon túlra terjeszkedhessen. Nem szabad tehát mereven a saját internetes oldalakhoz kötni a videókat, inkább elő kell segíteni azok önkéntes terjesztését. A vezető online újságoknál már jó ideje természetes, hogy a látogatók rendelkezésére bocsátják a mozgóképek beépítéséhez szükséges kódokat. (Ezek segítségével néhány kattintással beilleszthető a videó más weboldalba vagy blogba.) Egyre több hírportál nyit önálló „csatornát” valamelyik videomegosztón (többnyire a YouTube-on). Mind kevésbé várható el ugyanis, hogy az új olvasók menjenek el egy online újsághoz, egyre inkább a tartalomszolgáltatóknak kell oda vinni a tartalmat, ahol a potenciális közönség található.
Utólag vicces azokat a tíz évvel ezelőtt írt cikkeimet olvasnom, amelyek arról szólnak, mennyire fontos az újságoknak saját weboldalt készíteniük, és arra önálló anyagokat – nem csak ízelítőket – kitenniük. Biztos vagyok benne, hogy ez az internetes videókról szóló cikk sokkal gyorsabban elavul.