Portré

2009. 10. szám

„A magyar újságírás színvonala sokkal magasabb, mint ahogy azt magunkról gondolni szoktuk”

Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője

Gyermekkorom óta magától értetődő tevékenység számomra a szövegekkel való foglalatoskodás. Szüleim mindketten sokat fordítottak, írtak, publikáltak.
Angolul jól megtanítottak a gimnáziumban, a lengyelt a Lengyel Kultúra Háza alagsorában sajátítottam el. Sorkatonai szolgálatom alatt vezette be Jaruzelski tábornok a szükségállapotot, és aggódtam, hogy 1968-hoz hasonlóan ismét katonai beavatkozás lesz a vége, és nekem lengyelül tudó sorkatonaként biztosan mennem kell.
Később, varsói ösztöndíjam idején rabolták el és gyilkolták meg Popieluszko atyát. De akkor csak annyit lehetett tudni, hogy eltűnt. Naponta miséztek érte a templomában. Életem egyetlen időszaka volt, amikor mindennap misére mentem.
Harmadéves koromban felvettem a szerbhorvát szakot is, bár abból végül nem szereztem, diplomát. Ha az ember jól beszél egy szláv nyelvet, a többit is elég könnyen megtanulja. Akkoriban Jugoszláviának nimbusza volt nálunk, hozzánk képest szabad országnak számított. Egy évig Zágrábban is éltem.
Diploma után kutatóként kelet-európai tanulmányokkal, etnikai feszültségek vizsgálatával foglalkoztam. De fogalmazzunk úgy, tudományos munkásságomat nem tekintem számottevőnek.
Jugoszlávia 1989-ben már forró téma volt. Kevés ember ismerte jól ugyanakkor. Mondjuk én sem, de legalább eltöltöttem ott egy évet, s alapszinten tájékozott lettem. Érdeklődő, perspektivikus fiatalemberként kerültem Hegedűs István külpolitikai munkacsoportjába, ahol havonta üléseztünk, elemzéseket készítettünk, políroztuk a Fidesz külpolitikai mondanivalóját. Ott ismertem meg Vágvölgyi B. Andrást, aki hívott a Magyar Narancshoz. De nem csak oda írtam. Az ÉS riválisaként akkor elindított Magyar Napló szerkesztőségének is tagja voltam, amely Kulin Ferenc rövid főszerkesztősége idején igazi népfrontos lap volt.
Nehéz volt itthon elmagyarázni, mi is történik valójában déli szomszédunknál. Egy darabig dolgoztam az MTV Tranzit című külpolitikai magazinjának is, rengeteg kelet-európai országba eljutottam, ami nagyon jól jött, hiszen a Narancsnak nem volt pénze, hogy utaztasson.
Az 1992-ben kéthetiből hetilappá váló Magyar Narancsnak már az impresszumába is bekerültem. Az újságot az 1998-as krachig a Postabank finanszírozta, de nem tartoztunk közvetlenül a Postabank Sajtóholdinghoz. A tulajdonos Kozmopolisz Rt. tulajdonosi struktúrája sosem vált teljesen világossá, a Postabank mellett fiktív tulajdonosok, a bankhoz kötődő magánszemélyek voltak benne. Amikor a bank bukása után kaptunk egy levelet, hogy költözzünk ki a Visegrádi utcai szerkesztőségből, meg egy másikat a Szikra Nyomdától, hogy nem nyomtatják többé a lapot, nem találtunk senkit a Kozmopolisz Rt.-nél, aki a válaszleveleket aláírta volna.
Végül 1999 januárjában főszerkesztő lettem. A szerkesztőség akkori tagjaival megalapítottuk a Magyarnarancs.hu Kft.-t, amely folytatta az újság kiadását. De nem volt kitől átvenni a nevet, ezért egy darabig MaNcs címmel jelentünk meg. Csak akkor jegyeztettük be jogszerűen a Magyar Narancsot a lapnyilvántartásba, amikor 2000-ben a cégbíróság törölte a Kozmopoliszt.
Nehéz időszak volt, leírtak minket. Az első pár hónapban volt némi előfizetői bevétel, lapeladás, de hirdetés semmi. Sosem tudtuk, megjelenünk-e a jövő héten is. Az előfizetői felhívásokban meg is írtuk: meglehet, az előfizetési díj kidobott pénz lesz, mert nem biztos, hogy egy évig kihúzzuk. De kihúztuk, lett irodánk is, előbb az ÉS, majd a Figyelő fogadott be egy időre.
Az Open Society Institute egyik „leágazása”, a Media Development Loan Fund beszállt a finanszírozásba, ők adtak know-how-t is a lapkiadáshoz. Egyébként az MDLF mentette meg a pozsonyi Sme napilapot is, amelynek elődjét, a Smenát Meciarék 1993-ban megpróbáltak kinyírni. Hasonló segítséget nyújtottak ­Gua­temalától Ukrajnán át Oroszországig sok újságnak, sőt rádiónak is. Nélkülük nem bírtuk volna ki.
Azért készítem ezt a lapot, mert szabad, kreatív munka. Sok embernek fontos a Narancs. Hűséges és kitartó olvasóink vannak. Nagyszerű megcsinálni egy újságot, irányítani egy közösséget. Ma körülbelül húsz ember dolgozik nálunk, és van egy ennél sokkal nagyobb külsős holdudvarunk.
A Minőségi Újságírásért díj zsűrijének tagja lenni megtiszteltetés. Újságíróként és
-olvasóként egyaránt jó dolog havonta elolvasni a legkiválóbb cikkeket. A magyar újságírás színvonala sokkal magasabb, mint ahogy azt magunkról gondolni szoktunk.
Problémás viszont, hogy mit csinál a sajtó a hírekkel, hogyan kezeli azokat. Erős a politikai befolyás, és sok az olyan sajtótermék, ami csak látszik annak, valójában a politika meghosszabbítása. A hazugság akkor veszélyes, ha egy lap néha igazat mond.
Hobbim nincs. Nem vagyok rászorulva, éppen elég szórakoztató a munkám.


Bojtár B. Endre Budapesten, filoszcsaládban született, édesapja az MTA Irodalomtudományi Intézetében dolgozó, ismert szlavista, édesanyja ­kiadói szerkesztő. Az Apáczai Csere János Gimnáziumban 1981-ben ­sikerrel abszolvált érettségit követően felvették az ELTE angol–lengyel szakára. Stúdiumait a Szombathelyen letöltött sorkatonai szolgálat után kezdhette meg. Egyetemistaként egy évig Varsóban is tanult. Miután 1987-ben lediplomázott, egy ideig fordításokból élt, és egy teljes év­tizedre tagja lett egy kutatócsoportnak az Országos Széchényi Könyvtárban. Újságírói pályafutása a rendszerváltás időszakában indult. A lengyel és a szerbhorvát nyelv ismeretének köszönhetően egyre több cikket publikált a kelet-európai átalakulásról, és az akkor Fidesz-tag Hegedűs ­István külpolitikai munkacsoportjában is tevékenykedett. A kilencvenes évek elejétől a Magyar Narancs állandó szerzője, majd belsős munkatársa, főszerkesztő-helyettese, végül 1999-től főszerkesztője lett. ­Tagja a Minőségi Újságírásért díj szakmai zsűrijének. 1996 óta rendszeresen vezet műsort a Tilos Rádióban. Több filmben is játszott karakterszerepet.