Melléklet

2009. 10. szám

A rádió aránykora

Gyökeres változások előtt áll a hazai rádiós piac – de nem a régóta emlegetett és mindmáig gyerekcipőben járó digitalizáció miatt. Hanem azért, mert a következő két évben seregnyi helyi és regionális műsor-szolgáltatási jogosultság jár le, és korántsem biztos, hogy a ma e frekvenciákon sugárzó cégek nyerik el ezeket.


Benedek B. Levente   |   szerk@lapkiadas.hu


„A tévés ügyekről fél napokat beszélnek, a rádiók bajairól jó, ha egy-két panelbeszélgetésen szó esik” – jegyezte meg az idei Media Hungary egyik résztvevője a tanácskozás zárása táján. És nem is a színpadon, hanem kávéját kortyolgatva, a konferenciaterem kijáratánál, ott is csak némi bólogatást, de kevés kommentárt kiváltva. A közjáték jól mutatja: Magyarországon ma viszonylag mostohagyerek a rádió, legyen szó akár szakmai tanácskozásokról, akár médiapolitikáról.

Okra megyünk
„A képlet egyszerű: a rádióban nem látják magukat a politikusok, a mérsékeltebb érdeklődés és a csekélyebb piaci erő miatt pedig jóval kisebb figyelmet kap ez a szektor” – ad a laikus számára is érthető magyarázatot egy ­piaci bennfentes. Szerinte mindezt csak erősíti, hogy egy nagyságrenddel kisebb összegek forognak itt, mint a tévés ágazatban. (Míg a két országos kereskedelmi televízió tavalyi összbevétele 60 milliárd forintra tehető, a Sláger 4, a Danubius 2 milliárd körül zárta 2008-at.)
Mindennek nagy szerepe lehet abban, hogy a rádiós szektorban már évekkel ezelőtt elszabadultak az indu­latok. A kilencvenes évek ­második felében horribilis koncessziósdíj-ígéretekkel frekvenciát nyerő országos adók szép lassan kiharcolták a csökkentést, a helyi csatornák piacán előre nem is sejtett mozgások indultak be, a rádiónak pedig mind kisebb szelet jut a reklámtortából. Márpedig – szemben a kábelszolgáltatóktól származó bevételekkel is rendelkező tévékkel – itt a hirdetési pénzekből kell megélni, más választás nincs.
Többen egyenesen arra panaszkodnak, hogy a már-már áttekinthetetlenné vált piaci viszonyok miatt szinte tervezhetetlen lett a működés. (Lásd Helyi mérték című keretes írásunkat.) Ezt csak fokozza, hogy több regionális adó hálózatszervezésbe fogott, így bővítve szűkösnek érzett vételkörzetét – és dobva nemegyszer mentő­övet a jóformán csak vegetáló városi médiumoknak.

Háló és köszönet
A megoldás meglehetősen egyszerű: pénzszűke idején vagy labilis piaci viszonyok közepette nem kell azzal bíbelődni, hogy – akár fizetőképességünk kockáztatásával – felvásárolunk néhány kisebb rádiót, majd izgulunk, hogy az Országos Rádió- és Televíziótestület (ORTT) rábólint-e azok struktúramódosítására. (Lásd Csak el ne csellózzuk! című keretes írásunkat.)
Ehelyett leszerződünk a kiszemelt csatornával arra, hogy adunk neki műsort, cserébe (részben vagy egészben) lemond az erre a műsoridőre eső reklámbevételről. Ezzel a technikával akár országossá is tehetjük a rádiónkat. Erre utal legalábbis, hogy a Klubrádió nyilvánosan is elérhető médiaajánlatában már több mint ötmillió potenciális hallgatót ígér hirdetőinek.
A 2001 végén a fővárosban indult adó ugyanis mára tíz helyi csatornával bővítette vételkörzetét, akárcsak a Rádió1, amely szintén bűvös számnak tekintheti a tizenegyest: ők is ennyi helyen vannak tudniillik jelen napjainkban. A hálózatos megoldás kockázatmentes és tőkekímélő, valamint megkerülhető vele a médiatörvény lét­számkorlát-rendelkezése. Azaz ­elv­ben bármennyi műsor­szol­gáltatót hálózatba lehet kap­csolni (és így akár a teljes lakosságot elérhetjük). A formula alkalmazásakor egyetlen korlátot kell betartani: napi négy órában saját műsort kell sugározniuk a hálózatba összefogott adóknak. Ez persze akár fájdalommentesen is teljesíthető, hiszen a médiatörvény azt már nem szabja meg, mely napszakban kell kimutatniuk a foguk fehérjét a kis rádióknak, így akár egy szinte „hallgatómentes”, például hajnali időszakot is kiválaszthatnak e célra.


Helyi mérték
Egy őket közvetlenül nem érintő döntésre várnak a helyi rádiók: arra, hogy mennyiért kel el a két országos kereskedelmi frekvencia. Az őszinte érdeklődés mellett zsebbe (és akár életbe) vágó is lehet ez a számukra, hiszen a 11,7 milliárd forintos hazai rádiós reklámpiac valamivel több, mint felét elhappoló két csatorna értékesítési struktúrájának változása az ő stratégiájukat is befolyásolja. Elsőre nem látszik kecsegtetőnek a helyzet.
„Az összeg, amennyiért a két országos jogosultságot meghirdették, a fele a tizenkét évvel ezelőtti árnak, de a duplája annak, amit most a Sláger és a Danubius fizet” – figyelmeztet Radetzky András, a Helyi Rádiók Országos Egyesületének (HEROE) elnöke. Érvelése szerint ha a két „nagynak” magas koncessziós díjat kell fizetnie, akkor drágábban adja reklámidejét, ha alacsonyat, akkor bátran akciózhatnak, diszkontárakkal csenve el a helyi médiumok busásnak amúgy sem nevezhető bevételeiből.
Szerinte nem a médiahatóságnak, hanem magának a piacnak kellene rostálnia – erre pedig nemsokára módja is lesz. Hiszen tizenkét esztendővel ezelőtt, a két országos jogosultság megpályáztatása után köszöntött be a kis frekvenciák dömpingjének kora, az akkor odaítélt koncessziók pedig rövidesen másodszor is lejárnak – a kérdés csak az, hogy az ORTT milyen elvek alapján osztja ki ezeket.
A helyi rádiósok körében ugyanis sokan abban bíznak, nem a kínált műsor-szolgáltatási díj lesz a legfontosabb szempont, hanem figyelembe veszik a helyi viszonyokat és igényeket is. Mindkét cél érvényesülhet szerintük, ha nagy hangsúlyt kap a pontozásnál a műsor-szolgáltatási tapasztalat, és esetleg külön díjazzák, ha a jelentkező helyben már működött. De akadnak, akik szerint azoknak is valamiféle előnyöket kellene élvezniük, akik nem szegtek súlyosan szabályt, vagy akik nem kértek koncessziósdíj-csökkentést.
A HEROE elnöke mindenesetre felhívja a figyelmet, hogy szép számban találhatók olyan helyi adók, amelyek szerényebb summa, de színvonalas program ígéretével nyertek egykor jogosultságot, s most alapjaiban kellene átalakítaniuk struktúrájukat, ha az válik a legfőbb bírálati szemponttá, ki mennyit hajlandó fizetni a hullámsávért. Ahogy – teszi hozzá Radetzky – a mostaninál nagyobb esélyegyenlőség is elkelne az eljárásban, mivel nem ritka, hogy egy megyeszékhelyen valamelyik cég tízszer akkora koncessziós díjat fizet, mint versenytársa, miként az is megesik, hogy egy helyi adónak nyolcszor annyiba kerül egy hallgató elérése egy adott településen, mint egy országosnak.
Így aztán nem csoda, hogy a HEROE elnöke szerint a helyi rádiók műsor-szolgáltatási díja gyakran a megfizethetőség határát súrolja. „Az ORTT abszolút felülértékelte a piacot, és felülárazta a frekvenciákat” – mondja, egy közepes gazdasági teljesítőképességű megyeszékhelyen 6-8 milliós éves díjplafont nevezve reálisnak.



Vételi lehetőségek
Persze, ha valakinek elegendő pénze van, a vásárlás mellett is dönthet. Így tett a köznyelvben csak az Advertum Kft. után emlegetett tulajdonosi kör, amelynek az sem vette el a kedvét a hálózatépítéstől, hogy három (külön cégbe kiszervezett), helyben piacvezető kelet-magyarországi rádióját annak rendje és módja szerint lezáratta a Nemzeti Hírközlési Hatóság (NHH), mégpedig az ORTT kérésére. (A médiahatóság a tetemes koncessziós­­díj-tartozás miatt rendelte el a Gold FM-rádiók leállítását, csakhogy azok ennek nem tettek eleget – ezért volt szükség a rendőri közreműködéssel fűszerezett NHH-fellépésre.) Az így rádió nélkül maradt tulajdonosok egy egri és egy tatabányai frekvenciával vigasztalódhatnak – amelyekhez akár egy „talált” szombathelyi is járulhat. (Lásd Aki talál, az keres? című keretes írásunkat.)
Más módszerrel is lehet persze médiabirodalmat építeni: ezt példázza a Budapestre koncentráló hálózatát egy már működő adó megvételével építgető Mária Rádió esete. Hogy ez a megoldás sem veszélytelen, azt éppen az ő történetük mutatja, hiszen licenchosszabbításuk kis híján azon bukott el, hogy a jogosultságot nekik eladó vállalkozás neve rosszul csengett a Reviczky utcai ORTT-székházban. No, nem valamiféle szubjektív ok miatt, hanem például azért, mert a cég nem teljesítette közszolgálati vállalásait. Ez pedig kizáró ok lett volna az újrázásnál. A rigorózus joggyakorlás felett végül a testületi többség szava győzött: megadták az új tulajdonosnak az ötéves hosszabbítást.

Pálya és pályázat
Akinek saját frekvenciára fáj a foga, akár a médiahatóságnál is megpályázhat egyet – csakhogy tizenhárom évvel az ORTT felállása után még mindig nem világos, milyen szabályok szerint osztanak a szabad készletből. „Van is meg nincs is frekvenciagazdálkodási stratégia” – ismerte el Majtényi László ORTT-elnök egy nyári sajtóbeszélgetésen. Merthogy írásba valóban nem foglalták az elveket, kialakult azonban egy olyan, „egészében véve funkcionáló” rendszer, amely „hosszú távon is működőképesnek látszik”.
A rádiós piac számos szereplője szerint épp ez a szisztéma jelenti a legnagyobb gon­dot, hiszen a szabályozat­lanság túlságosan is széles mozgásteret biztosít a ­média­hatóságnak. Az ORTT-t pedig – teszik hozzá – politikai delegáltak alkotják, így bármilyen szép is, hogy a ­média­törvény megválasztásuk pillanatától függetlennek tekinti a tagokat, egy kis malíciával könnyen megkérdőjelezhető, hogy érvényesül-e minden eset­ben ez az elv.
Szintén általános kritika tárgya, hogy a testület döntésein nem látszik, tisztában lennének azzal, hány frekvenciát bír el egy-egy megyeszékhely. A 68 ezres Kaposváron hat, az ugyanekkora Békéscsabán három helyi rádió működik; az előbbi szám megegyezik a kétszázezres Debrecen, az utóbbi a 120 ezres Győr rádióadószámával. Majtényi azt ígéri, a Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján becsülik majd meg, mekkora piacot jelent egy-egy megyeszékhely, és erre az információra támaszkodva fogják tervezni a helyi piacokat.

Guba, gubó
Ízlés dolga, hogy ki melyik megoldással terjeszkedik, de az utóbbi másfél év tendenciái alapján szembe megy a fősodorral, aki nagyobb beruházásra fanyalodik – állítják a lapunknak név nélkül nyilatkozó rádiós döntéshozók. Fantázia akkor lehet a dologban, ha a piac kiheveri az idei, súlyosnak prognosztizált bevételcsökkenést, és/vagy meredeken zuhanni kezdenek a koncessziós díjak.
Az előbbi kapcsán Simon Zsolt, a Magyarországi Kommunikációs Ügynökségek Szövetségének elnöke felhívta a figyelmet: a hazai reklámpiac egészét tekintve 15 százalékos zsugorodással számolnak az elemzők. A helyzetet pedig csak súlyosbítja, hogy a tortából a 2007-es 6,5 és a tavalyi 6,1 után 2009-ben várhatóan csak 5,4 százalékkal fog részesedni a rádió. Így ebben a szegmensben akár 25-26 százalékkal is elmaradhatnak az idei eredmények a tavalyiaktól.
Az utóbbi fordulat, azaz a koncessziósdíj-csökkentés megtörténte (vagy elmaradá­sa) ugyancsak hónapok kérdése – vélekednek a piacot ismerők. Ezt arra alapozzák, hogy ma már az ORTT-ben is elismerik: újraárazza majd a kisebb vételkörzetű frekvenciákat az, hogy mennyiért kel el maximum hét évre a most a Sláger és a Danubius által használt két hullámsáv. (Lásd Helyi mérték című keretes írásunkat.)

Aprók tánca
Márpedig akiknek a helyzetét valószínűleg a legkevésbé befolyásolják ezek a piaci mozgások, azok épp a legkisebbek: a pár ezres vagy tíz­ezres vételkörzetben fogható miniadók. Ezek – ha nem tudják vagy nem akarják helyi támogatásokból finanszírozni működésüket – a médiaha­tóság Műsorszolgáltatási Alapjának (MA) pályázatain egészíthetik ki büdzséjüket, vagy foltozhatják be annak néhány lyukát. (A kisközösségi ­rádiók­ról lásd Összeadnak, bevonnak című keretes írásunkat.)
„Rutinos pályázóink vannak” – jegyzi meg Dömény Péter, az alap igazgatója, akinek szavaiból egy beállt rendszer képe bontakozik ki. Típushibák találhatók a beadott pályázatokban, ezért az MA rendszeresen finomítja a kiírások szövegét – említ egy példát, megjegyezve, hogy sokszor olyan bakikról van szó, hogy a pályázati díj nincs a pályamunka beérkezésének napján az alap számláján, vagy az ív kitöltésekor nem sikerül pontosan kiszámolni az általános forgalmi adót.
A helyi rádiók egyébként három kategóriában, rezsire, műszaki fejlesztésre, valamint hír- és magazinműsorok készítésének támogatására pályázhattak az idén. Az utóbbi körből kimaradtak a sportműsorok, amelyek korábban sok vitára adtak okot. Hiszen nem okvetlenül volt helyben említésre érdemes sportesemény, az alapnál ugyanakkor nem voltak hajlandóak elfogadni a „kínból készült”, két megyével odébb játszott meccsekről beszámoló összefoglalókat.
„A nyertesekre pénzügyi és tartalmi ellenőrzés is vár, de évek óta nem fordult elő olyan szabálytalanság, amely miatt vissza kellett volna kérni a kifizetett támogatást” – mondja Dömény. Az (ön)fegyelmet minden bizonnyal a gazdasági szükségszerűség is serkenti: a tavalyi 175 milliós kerettel szemben idén már csak 137 millió forintot lehetett elnyerni, s ebből az egy évvel ezelőtti 100-zal szemben 95 millió gazdára is talált. Azaz egy esztendő alatt 57-ről 69 százalékra emelkedett a keretből felhasznált összeg aránya.


Csak el ne csellózzuk!
Páratlanul érdekes rádiócsoport alakulhat ki a fővárosban, miután a médiahatóság rábólintott az ország egyetlen idegen nyelvű, de nem nemzetiségi adójának profilváltására. A hét esztendeje a brit BBC és a francia RFI közös magyarországi cége által elnyert hullámsávon sugárzó (nem túl sok fantáziával BBC-RFI-re keresztelt) csatorna tulajdonosai tavaly ősszel még kerek perec azt nyilatkozták, nem kérik 2009-ben lejáró koncessziójuk hosszabbítását. Aztán az idei év első napjaiban visszakoztak, azt közölve, mégis maradnának a budapesti éterben. Az ORTT nem sokat teketóriázott: ha minimális többséggel is, de úgy döntött, ha kell a színfolt-adónak az újrázás, hát kapják meg.
Alig telt el azonban néhány hónap, a cég jelezte: új tulajdonossal és az eddigitől gyökeresen eltérő struktúrával folytatná létét. Feltéve, hogy ehhez megkapja a hatósági engedélyt. Csakhogy az egyébként rutinműveletnek számító döntéshozatal során sikerült patthelyzetet kialakítani. Az ORTT ezen üggyel is foglalkozó júliusi ülésén se igen, se nem szavazatot nem kapott a kérés: aki részt vett a döntéshozatalban, az tartózkodott. Így kérdésessé vált, hogy többségi támogatás híján elutasítottnak tekintendő-e a beadvány, vagy csupán újabb nekifutás szükségeltetik az elfogadásához. Egészen a nyári szünet utáni első ülésig, amikor jóváhagyták a kérést.
Rétegrádió volt, rétegrádióvá alakult – zárhatnánk le a témát, ha nem rejlenének médiacsemegék az ügyben az ORTT egyik döntés-előkészítő iratának tanúsága szerint. A leendő Klassik 92.1-et üzemeltető cég ügyvezetője ugyanis ­egyszerre – valamivel több, mint 10 százalékban – résztulajdonosa és ügyvezetője a 90.9 Jazzyt működtető társaságnak, ottani üzleti partnerének pedig 10 százaléka van a komolyzenére hangoló rádióban. A százszázalékos tulajdonrészt szerző cég ráadásul magáénak mondhatja a másik két adóhoz hasonlóan fővárosi regionális médium Roxy Rádió negyedét. Esetünkben a 25 százalékos arány azért érdekes, mert e felett befolyásoló részesedésről beszélhetnénk, amire külön korlátokat szab a médiatörvény: egy tulajdonos vagy egy országos, vagy két körzeti (például budapesti) és négy helyi, vagy 12 helyi jogosultságot szerezhet.
Mindezek alapján tehát – ismét teljesen szabályosan – akár újabb fővárosi rádióval is bővülhet a tulajdonosi kör portfóliója. Ezt azonban szinte kizárja, hogy a Budapesten fogható több mint másfél tucat csatorna szinte teljesen lefedi a helyi frekvenciakészletet. Az egyetlen szabad sávtartományt ugyan most pályáztatják, de elég komoly ígéretekre lehet szükség ahhoz, hogy egy új szereplő eséllyel pályázza ezt meg. Az ORTT ugyanis már régen eldöntötte, hogy vételjavításra is meg lehet pályázni a 92,9 MHz-es tartományt. Ez azt jelenti, hogy a Magyar Katolikus Rádió szintén rajthoz állhat, amely jelenleg középhullámon szórja műsorát. Az indulóknak feltehetőleg nem kell végeláthatatlan vetélytársáradattal számolniuk: a pályázóknak vállalniuk kell, hogy közműsor-szolgáltatóként üzemelnek, vagyis műsoridejük több mint felét közszolgálati programok töltik ki – ez pedig haszonnal enyhén szólva is nehezen működtethető modell.



A régió jó rádió
Szakértők szerint rá is fér egyébként a kis helyi adókra a hír- és magazinműsorok készítéséhez nyújtott támogatás, mert épp ez az a szint, ahol nem működik megfelelően a rendszer. A Magyar Rádió a közéleti adókkal együtt „viszi” az országos hírpiacot, ráadásul mostanra kellő ügyességgel ki is szervezte külön csatornákra a regionális műsorokat. A Such György elnök 2006-os hivatalba lépésekor modernnek csak némi jóindulattal nevezhető műsorstruktúra ugyanis mostanra gyökeresen átalakult.
Az MR1-Kossuthról kisöpörték a nem hír- és közéleti programokat, az MR2-Petőfiből a 15–39 évesek korosztályára koncentráló adó lett, az MR3-Bartók pedig valóban a magaskultúra csatornájává vált. A profiltisztítás ­részeként született meg a (középhullám-vételi sajátosságok miatt) reggel nyolctól este nyolcig sugárzó nemzetiségi adó (MR4) és a plenáris ülésnapokon működő parlamenti csatorna (MR5), valamint a körzeti stúdiókat valamelyest egységes szerkezetbe illesztő regionális adó, az MR6.
Az MR6 (amelynek élére a szlovák közrádió egyik – magyar nemzetiségű – tanács­adóját igazolta le az MR-­főnök) konkurens nélküli vidéki hálózat egy olyan időszakban, amikor a kereskedelmi média zöme lemondott a hálózatos műsorokról. Elkényelmesedni mindenesetre nem fognak munkatársai: azt Such is elismeri, hogy minden régióban vannak erős ­riválisok. Más kérdés – vethet­jük ellen –, hogy azok ­nem­­igen diszponálhatnak akkora források felett, mint a tavaly 15 és fél milliárd forintból gazdálkodó közmédium.
A vidéki hálózat átszer­vezés előtti kilenc stúdiója hétre, létszáma 110-ről 85-re apadt, műsorideje viszont megugrott. A céljai felé komótosan lépkedő, konfliktusokat felvállaló vezetőnek mondott Lovász Attila irányítása alatt – akiről egy korábbi munkahelyén azt mondták, kétszer sírtak miatta: amikor jött, és amikor ment – a napi 3,5-4 órás műsoridő átlagosan 6 órányira növekedett. Kivételek persze vannak: a miskolci stúdió 11, a pécsi 13 órát ad.

Korosztályharc
A tartalomról helyben határoznak, a forma és az időzítés a központban dől el – hangzik a Such-féle recept, aminek egyik kelléke a reggel hattól kilencig tartó regionális információs sáv, majd a délig sugárzott magazinblokk. Ennek elkészítésekor egyes központokban alaposan fel kell kötniük az alsóneműt a munkatársaknak.
Míg Debrecen és Győr műsora három és fél, Miskolcé és Pécsé két megyében hallható, a szegediek adása a városhatáron túlautózva már igencsak sercegni kezd, majd eltűnik. A helyzetet pedig tovább színesíti, hogy a kereskedelmi szempontból érdekes korosztálynál amúgy is fél vagy egy ­emberöltővel idősebbekre han­golt – így magyar nótát és operettet is kínáló – adók némelyike csak középhullámon fogható. Erről a vételi lehetőségről pedig jószerével nem is hallottak a rendszerváltás után születettek.
Így akár azt is mondhatjuk, a frekvenciaszűkösség vagy a médiahatóság szőrösszívűsége miatt a magyar közszolgálati rádió bizonyos területeken egynemzedéknyi lemaradásban van versenytársaihoz képest. Más kérdés, hogy a hazai élmezőnynek is volna mit behoznia. Mégpedig a digitalizálás ­terén.

A jövő zenéje
Jó két évtizeddel a módszer feltalálása és két esztendővel a (most éppen) befutónak tűnő DAB+ tömörítési technológia szabványosítása után ugyanis még mindig nem világos, hogy Magyarországon van-e létjogosultsága a digitális rádiózásnak. A hallgatói igény viszonylag szórványos, a módszer ismertsége minimális, vevőkészülék alig kapható hozzá. (Pár hete, néhány budapesti és vidéki elektronikai szakboltban körbenézve jó esetben is féltucatnyi digitális vevőkészüléket tudtak mutatni az eladók, és akadt olyan üzlet is, ahol a névazonosság alapján a közeli szupermarketbe tanácsolták a szerzőt, mondván, „a DAB-os rádió” a söröspult környékén lehet talán.)
Ha ezt az akadályt mégis sikerrel venné a reménybeli fogyasztó, arra kell számítania, hogy az ország területének kevesebb mint felén használhatja vevőkészülékét. A Vác–Cegléd–Dunaújváros-háromszögön kívül ma még alig valahol fogható a digitális adás, amelynek élvezetére az év végén is csak a polgárok 44 százalékának van esélye; a teljes hálózat majd csak 2014-re készül el.
Más kérdés, hogy mi ­újdonságot hoz – a háttérzajmentes vétel és a rádió kijelzőjén felbukkanó pluszinformációk mellett – a hallgatók életébe a technológia. Jelenleg azt mondhatjuk: nem különösebben sokat.


Aki talál, az keres?
Van a magyar médiatörvénynek egy olyan kiskapuja, amely révén újabb frekvenciákkal lehet bővíteni a helyi műsorkínálatot, függetlenül attól, mennyire telített egy-egy vételkörzet piaca: ez a „talált frekvenciák” kihasználása.
A megoldás lényege, hogy ha valaki rábukkan egy helyben nem használt hullámsávtartományra, és beméreti azt az NHH-val, a médiahatóság megpályáztatja a jogosultságot. Ha van más jelentkező is, a megtalálónak elég a folyamat végén azt közölnie, hogy megfizeti a legtöbbet ígérő által ajánlott koncessziós díjat. Ha mégis más viszi el a lehető­séget, akkor viszont követelheti rajta az adatkérés és a terveztetés költségeit, az utolsó fillérig.



Tízesnyolcas
A földfelszíni digitális műsorszórást végző Antenna Hungária (AH) Zrt. honlapjára tévedő polgár ugyanis azzal kénytelen szembesülni, hogy egy tucatnál is kevesebb adó szerepel a digitális rádiós platform kínálatában. A Magyar Rádió három „hagyományos” programja mellett a Sláger Rádió, a radiocafé 98.6, a Gazdasági és a Katolikus Rádió adja az alapcsapatot, amelyet három svájci csatornával (Swiss Classic, Swiss Jazz, Swiss Pop) egészítettek ki.
A helyzet – amellett, hogy a műsorszóró adatai alapján így digitálisan kevesebb adás fogható ma, mint egy nagyobbacska megyeszékhelyen egy harmincesztendős Sokol zsebrádióval – azért is érdekes, mert azt mutatja, a hallgatottsági listán második Danubius, de a bronzérmes Juventus Rádió is remekül megvan DAB+-os adás nélkül. Mindez nem meglepetés: ha arra gondolunk, hogy a politika mindeddig az új platformon való megjelenéshez kötötte a nagy rádiók koncesszióhosszabbítását, egyértelmű, hogy a piac meghatározó szereplőit nemigen hozza lázba a digitális rádiózás. Amely nem csupán újabb költség a számukra a sugárzási díj emelkedése miatt, de azt is jelentené, hogy újabb országos médiumok jelenhetnek meg a színen – veszélyeztetve ezzel piaci pozícióikat.

Rádió Münchhausen
Mindezzel sikerült ördögi körbe fordulnia a rendszernek. A legnagyobb szereplők nélkül nem terjedhet el annyira az új technológia, hogy – elérve a szakmaszerte egymillió vevőkészüléknél emlegetett „kritikus tömeget” – a mérleg magától átbillenjen, és bevett, működő platformmá váljon a digitális rádió.
Pedig akadtak szakemberek, akik már évekkel ezelőtt listát állítottak össze a feladatokról. A másfél évtizede rádiózó – most éppen Danubius-vezérigazgató-helyettes – Tiszttartó Titusz egy 2007-es írásában egyebek mellett arra figyelmeztetett: az első digitális programcsokor (multiplex) indulásakor tudható kell legyen, mikor startol a többi, az átállásra céldátumokat kell szabni, a folyamat egésze során aktív iparági kommunikációra van szükség, a digitális érába lépés pedig elképzelhetetlen az erős márkák, a nagy cégek részvétele nélkül.
Ehhez képest a digitális átállásról szóló törvény elég puhán fogalmaz, hiszen a rádiós leállásra csak céldátumot ad meg. Eszerint akkor inthetnénk búcsút 2014-ben a most bevett analóg műsorszórásnak, ha a lakosság 94 százaléka számára elérhető az új szolgáltatás, és négyből hárman már digitálisan ­rá­di­óz­nak. Noha az AH vállalásai alapján az első feltétel biztosan időre teljesül, a másodikkal kapcsolatban erős kétségeket fogalmazhatunk meg.


Összeadnak, bevonnak
A függetlenség ára rengeteg pluszmunka, így viszont nem vagyunk kiszolgáltatva a hirdetőknek – szól a budapesti Tilos Rádió krédója. A működését több mint másfél évtizede kalózadóként kezdő, ebből mára leginkább a bázis­demokratikus működést megtartó médium ugyanis még azzal a törvény adta lehetőséggel sem él, hogy a kereskedelmi médiumoknak szabott óránkénti reklámidő felét kitöltse. „A rádiót lehet szponzorálni, de az egyes műsorokat már nem” – ad példát a szigorúságból Csabai Gábor ügyvezető. A rádióatyai ténykedéséért (és talán ősz ­szakálláért is) csak Papó néven emlegetett médiaszervező hozzáteszi, korábban akadt olyan műsorvezető, aki a saját lemezének próbált publicitást szerezni, de az ilyesmit is visszanyesték. Az évi 20–24 millió forintos büdzséjük felét a hallgatóktól szerzik: tavaly 8,7 millió jött össze a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlásából, míg a tilos.hu honlapról elérhető – az egyes termékek mellett ár helyett a „minimális adomány” összegét feltüntető – ajándékbolt forgalmából mintegy 2,7 milliót gyűjtöttek. Ehhez jön még a Műsorszolgáltatási Alap által kiírt pályázatokon és a máshol nyert összeg. Az előbbieken – ismeri el Csabai – rendszeres és jellemzően eredményes indulók, az utóbbi forrás azonban olyan, mint a kutya vacsorája – bizonytalansága miatt nem is igen lehet építeni rá.