Digitális lap - Digitális lap - Digitális lap - Mediapiac.com

Mára kialakította saját, sajátos profilját a Duna Televízió – mondja az ötödik hivatali esztendejét taposó Cselényi László elnök, aki akár kereskedelmi csatornát is indítana azért, hogy egy kis pluszpénzt szerezzenek közszolgálati feladataik kórosan alulfinanszírozott ellátására.

Fontos Ádám   |   szerk@lapkiadas.hu

Alig egy órával 2005. februári megválasztása után úgy nyilatkozott: olyan tévét szeretne csinálni, amely nem leképez, nem utánoz, tudja végre, hogy micsoda, és megy a maga útján. Sikerült ez?
Szerintem igen, de ez nem jelenti azt, hogy a munka végére értünk. A Duna arca is úgy változik, mint az idő előrehaladtával az emberé, aki már nem is ismer rá húsz évvel ezelőtti önmagára, de nem is vágyik az akkori ábrázatára.
Akkor kezdjük azzal: mi nem változik már?
Ha kockázatosnak is éreztem, de nagyon akartam, hogy ebben a túlpolitizált országban nyilvánítsuk ki: a Duna Televízió mindenkié. Nem tartozik egyetlen politikai tömbhöz, csoporthoz sem, és nem érdekelnek a pártutasítások, pártérdekek. A szlogenünk is az: a nemzet televíziója – de ez nem jelent valamiféle kizárólagosságot. Azt viszont igen, hogy mindegyik politikai irány követője megtalálja benne az őt érdeklő tartalmat, merthogy elemelkedünk a magyarországi iszapbirkózástól. Igyekszünk a vitákat nem mélyíteni, hanem közérthetően tálalni. Az természetes, hogy a jobb- és a baloldali politikusok máshogyan látják a dolgokat, de nem a mi stúdiónkban ugranak egymás torkának.
Ennek az eredménye, hogy hosszú idő után önöknél ült le először egymással szemben az erdélyi magyar közélet két vezető személyisége?
Nekem is volt egy kis szerepem abban, hogy Tőkés László és Markó Béla hosszú időt követően nálunk lépett először a kamerák elé, és tisztázott rég­óta kibeszéletlen dolgokat, hatalmas nézettséget és megelégedettséget hozva ezzel Kárpát-medence-szerte. Azt is mondhatom: a sarkalatos párttévéket is felvonultató hazai kínálatban mi valahogy a nézői igényekkel fejlődünk. Ezt mutatja a tematikus napok, néha hétvégék vagy hetek rendszere: amikor romlani kezdett a viszony Budapest és Pozsony között, azonnal tartottunk egy szlovák napot, amiből csak egyetlen dolgot hagytunk ki, a politikát.
Áll még a hivatali elődje idején elhangzott minősítés: szegényszagúak a Duna Tv műsorai?
Nem érdemes illúziókba ringatnunk magunkat, és drága pezsgőként kortyolgatni egy pohár csapvizet. Merthogy fajlagosan ma is a legolcsóbban dolgozunk, a legkevesebb külső gyártással. Más kérdés, hogy a közönségünk nem is hiányolja a nagy, látványos esztrádműsorokat: tudomásul veszik, hogy mi csak nyolc mazsorettet tudunk kiállítani, ekkora csapattal pedig nem érdemes ­kiköltözni a Hősök terére. A műsorok ­kulisszáinak kiválasztásakor, a műsorveze­tők megjelenésében ugyanakkor ügye­lünk arra, hogy az mindig az adott produkciónak megfelelő legyen.
A Magyar Televízió mintha inkább a Duna Tv lenyelésében, mint egy egészséges együttműködésben gondolkodna. Mennyire találtak partnerre a politikában?
A politikusok néha kívülről néznek a világra, mint a marslakók, és azt mondják, elég egy köztelevízió. Ez egy kényelmes felfogás, de akkor vegyék azt szemügyre, hogy a két intézmény közül melyik felel meg leginkább a közszolgálatiság írott és íratlan szabályainak. Aztán azt, amelyik a leginkább megüti a mértéket, támogassák meg néhány tematikus csatornával és megfelelő infrastruktúrával; mi már azzal is beérnénk, ha a bérelt garázsunkat átalakíthatnánk, hogy a legnagyobb stúdió ne akkora legyen, mint egy afrikai vezérkari főnök irodája.
Az utóbbi leírás elég pontosan passzol a Duna Tv-re.
Igen, de én mindezt nem a Magyar Televízió ­­­­­el­le­­­né­ben gondolom. Hanem annak ­­je­gyé­­ben, hogy a hozzánk érkező visszajel­­zések szerint mi messze a le­hetőségeinken túl teljesítünk, ha közszolgálatiságról, közügyről, a nemzet kulturális egyesítéséről van szó. Melyik másik csatorna költözött ki a szécsényi magyar–szlovák kormányfői találkozó idején a helyszínre, és adta élőben az eseményeket, vagy sugároz rendszeresen színházi közvetítéseket, közvetít három napon át a pécsi egyházmegye alapításának ezredik vagy a határnyitás huszadik évfordulójáról?
Apropó, közszolgálatiság. Vesztett meccs a nagy kereskedelmi médiumok ellen felvenni a küzdelmet?
Magyarországon bő egy évtizede odadobták a közmédia infrastruktúrájának, legjobb embereinek zömét az induló kereskedelmi televízióknak. Ezeknek a csatornáknak ma az a szellemi csúcsteljesítménye, ha százlábúzabáló celebeket mutogatnak. Eközben mind nagyobb a szegénység, szétesik az oktatási rendszer, így egyre több családhoz csak tévén keresztül lehet eljuttatni a kultúrát.
Ez hatékony érv lehet arra, hogy válság ide, válság oda, legalább a közszolgálati csatornák számát ne csökkentsék.
Szerintem a válasz onnan indul, hogy felelős közembereknek el kellene dönteniük, mit akarnak: további teret engedni a biológiai szükségletként amúgy is létező kereskedelmi adóknak, vagy erősíteni a közszolgálatiságot, csökkentve ezzel a tömegek szellemi alultápláltságát. Színházi közvetítésekkel, koncertekkel, istentisztelettel, kultúrával, dokumentumfilmekkel. Mindazzal, amit mi próbálunk tenni. Alulfinanszírozottan sosem tudunk eljutni oda, ahol a német vagy az osztrák közmédia tart: az előbbinek ötven, az utóbbinak hatvan százalék körüli a közönségaránya.
Pénz viszont a jövő évi költségvetés tervezete szerint erre sincs. Ebben a helyzetben a továbblépés a kérdés, vagy a megszerzett pozíciók védelme?
Lehet zsugorodó szervezetben is gondolkozni, de ezzel értékeket és embereket is veszítünk. Sokkal humánusabbnak gondolom azt a megoldást, hogy lehetőség szerint kapun belül találjunk értelmes munkát mindenkinek, közben pályázzunk hazai vagy uniós forrásokra, fogadjunk be azokon nyert pénz­ből készített produkciókat, vagy nézzük meg, a médiatörvény megengedi-e, hogy indítsunk egy kereskedelmi adót, annak bevételéből pedig egy kis pluszpénzt kerítsünk alapfeladatunkra.
A magyar nyelvű tévécsatornák piaca legendásan telített, nyolcvannál is több adó verseng a közönség kegyeiért. Rés nem­igen látszik a kínálatban.
Szerintem elférne még itt egy színvonalas, de a szélesebb közönség számára is emészthető filmeket sugárzó adó a kínálatban. A kérdés tényleg csak az, hogy a hatályos törvényi szabályozás mellett ezt elindíthatjuk-e.
Nem irigylem azt, aki ezt elsőként mondja el a kábelszolgáltatóknak, amelyek amúgy is háborognak, hogy második csatornájukkal már elvettek egy helyet az „ölős-ölelős” adók valamelyikétől.
Miért? Számukra is vonzó lehetne egy ilyen tévé, ha eltérően más csatornáktól nem kellene fizetniük érte, mi viszont az ott sugárzott reklámok bevételéből finanszíroznánk a forráshiányos rendszert.
A nagyravágyó tervek mellett sokkal prózaibb problémákkal kell foglalkoznia. Mondjuk azzal, hogy azért nem tudja átszabni a rendszert, mert a létszámcsökkentés drága dolog, a költségvetés viszont most erre nem ad pénzt – nem úgy, mint a korábbi leépítések esetében.
Tény, hogy egy karcsúsítás hirtelen kerül sokba, és legalább háromnegyed év, mire kezd megmutatkozni az eredménye. Ha mégis belevágnánk egy nagyobb leépítésbe, az akár a Duna Tv likviditását is veszélyeztethetné. Más kérdés, hogy a műsoroknak el kellene készülniük, így az elbocsátottak közül sokakat külsősként kellene foglalkoztatnunk. Egy holdudvar kialakítását a médiatörvény is előírja a számunkra, amikor meghatározza a független gyártású műsorok arányát.
Magyarán: az idén nem lesz leépítés. De hogyan dolgozzák le az üzleti tervben szereplő negyedmilliárdos hiányt?
Erre a kérdésre sem bennünk rejlik a válasz. Arra ma még senki nem tud felelni, hogy hogyan leszünk megint nullszaldósak. Már azért sem, mert csak valamivel tudunk előbbre tervezni, mint az állam, amely két-három hónapra lát előre. Mi azért ennél hosszabb periódusokban gondolkodunk.
Azaz az álomforgatókönyv szerint négy-öt évre előre kellene ismerniük a kereteket.
Először is egy stabil és megbízható államra volna szükség, ami márkaként működik. Elég bonyolult úgy kártyázni, hogy menet közben változtatjuk a szabályokat, mint történt ez az áfaemeléssel az év közepén. Ez elég kemény csapás volt a számunkra, különösen, hogy mi nem igényelhetjük vissza az áfát. Ráadásul mindig is mi voltunk az a köztévé, amelyik minden közterhet időre befizet, miközben egyetlen fillér pántlikázott különpénzt sem kap a költségvetéstől, nemhogy új székházat. Tovább megyek: hatodik éve működünk úgy, hogy a bü­dzsé még az infláció arányában sem emeli juttatásunkat. Így aztán elég nagy művészet helytállni.