Editorial

2009. 11-12. szám

Csodák világa

Valószínűleg rajtam kívül senkit nem érdekel, mégis elárulom, az utóbbi hetekben többször is megdöbbentem, milyen csuda dolgok történnek
a világban.
Október közepén például magával ragadott egy felszálló ballon egy hatéves gyereket az Egyesült Államokban. A kicsi a házukhoz kötött hatalmas amatőr ballonba mászott, és eloldozta, ami szinte azonnal a levegőbe emelkedett. A balesetről amatőr felvétel készült, a helyszínre érkeztek a mentők és a tévéállomások riporterei. A ballon több száz méter magasba emelkedett, és hosszan repült, de végül lezuhant.
A gyermek sorsáról semmit sem tudni.
Még fel sem ocsúdtam a döbbenetből, amikor arról értesültem, hatalmas meteor csapódott a földbe a lett–észt határ közelében. Senki sem sérült meg, de a becsapódás öt méter mély, tizenöt méter széles krátert hagyott maga után. A hadsereg specialistái megvizsgálták a krátert, és megnyugtatták a helyieket, hogy semmilyen sugárzásnak vagy kémiai szennyezésnek nincs nyoma. A krátert később geológusok is megvizsgálták. Egy szemtanú szerint a meteoritnak olyan hangja volt, mint egy alacsonyan szálló repülőgépnek. A helyiek közül többen is felvették mobiltelefonba épített kamerával még éjjel a becsapódás után a kráter mélyén lángoló meteoritot.
Fantasztikus dolog a civil újságírás. Ha valahol történik valami, ­mindjárt előkerül egy kamera, egy mozgókép felvételére alkalmas mobiltelefon, és a világ értesül a csodáról.
Aminek persze gyakran folytatása van. Például kiderül, hogy a kisfiút nem is ragadta el a ballon, hanem a padláson rejtőzött, mert a szülei így szerettek volna bekerülni egy valóságshow-ba. A lett meteor se az égből pottyant, hanem egy telefontársaság ásatott egy hatalmas gödröt, amelybe aztán gyúlékony vegyi anyagot töltött, az lángolt-füstölgött a kráterben órákig.
A modern kori nyelvújítás persze finomítja a tényeket, a médiahack meg a hoax jobban hangzik, mint egyszerűen csalásnak, átverésnek mondani az ilyesmit.
Persze a Loch Ness-i szörny és más furcsaságok a régi idők médiájában is feltűntek néha. Mondjuk nyáridőben, amikor már az uborkával sem történt semmi izgalmas. De az átverés mégsem volt mindennapos, mert emberek egy csoportja (hívjuk őket szerkesztőknek) arra volt kiképezve, sőt azért kapott fizetést, hogy a bejövő híreknek utánajárjon, azok forrását ellenőrizze.
De ez már a múlté. A hírközlés nem szűk szakmai csoportok privilégiuma, hanem mindenkié. A média demokratizálódásának persze jócskán van pozitív hozadéka, de ne üljünk örömünnepet. Lassan eltűnnek a világból a megbízható támpontok, azok a szakmai műhelyek, amelyek segítették az olvasót, hogy a válogatás nélkül ömlő hírek (és hazugságok) katyvaszából valamiféle értelmezhető rendet alakítson ki. Hogy amit nyertünk a réven, ne veszítsük el a vámon.


Szakács László