Editorial

2009. 3. szám

Nem találunk szavakat

Valószínűleg rajtam kívül senkit nem érdekel, mégis elárulom, hogy januárban egy egész hétre ágynak döntött valami téli nyavalya, amolyan lázas, szipogós csúfság. Az orvosom általános testi és szellemi gyengeséget diagnosztizált, ebből a testi szépen javul.
Eddig minden stimmel, így szokott ez lenni a tél vége felé. Ám az idén különös mellékhatást észleltem magamon: a betegségem óta nem jutnak eszembe különféle szavak, néha a keresett kifejezés helyén felötlik bennem valami nem egészen pontos szinonima, máskor hasonló hangzású, de egészen mást jelentő szót keverek az egyébként jól induló mondatba. Néha mókás, máskor kifejezetten kellemetlen helyzetbe kevertem így magam.
Aztán feltűnt, hogy ez a tünetegyüttes, amit jobb híján posztinfluenzális szindrómának neveztem el, egyre több embert sújt rajtam kívül is. Az uzsorakölcsöneiről elhíresült cég vezetőinek például folyton olyan kifejezések jönnek a szájára, mint mondjuk a precíz szerződés, a világos feltételek, a visszafizetendő részletekkel tisztában lévő ügyfelek. Pedig valójában szeretnék világgá kiáltani, hogy hazug reklámokkal csőbe húzzák azokat az embereket, akik felelőtlenségük, figyelmetlenségük, esetleg rendkívül szorult helyzetük miatt írják alá az abszurd feltételeket. A médiumok persze cikkeikben, műsoraikban leleplezik a gátlástalan haszonszerzőket, ám abban a pillanatban, amikor kiabálni szeretnének, hogy „mi is részt veszünk saját olvasóink, nézőink, hallgatóink átverésében, amikor közöljük a cég hirdetéseit, lejátsszuk reklámszpotjait, mert kell a bevétel, még ilyen áron is”, nos, abban a pillanatban jön a gátlás, hogy, hogy nem, de nem találják a megfelelő szavakat.
Ugyanaz a betegség kínozza a közélet prominenseit is. „Le kéne lépnem, mert tudom, hogy már senki nem hisz nekem, anélkül meg reménytelen” – gondolja az egyik, de mire a szavak hangalakot öltenek, már többnyire úgy hangzanak, hogy reform, átalakítás, válságkezelés a növekedés ösztönzésével, meg más effélék. „A megszorítások ellen hergelem az embereket, pedig tudom, hogy kilencvenkilenc százalékban ugyanezt tenném én is” – mondaná a másik, de az ő szavai is elenyésznek a posztinfluenzális szindróma hatására.
Ez a betegség nagyobb pusztítást végez, mint a hongkongi A és B meg a madárinfluenza együttvéve.
Nem találunk szavakat, írta éppen harminc évvel ezelőtt Esterházy Péter, egyébként azon kevesek egyike, akik találnak. Vajon erre a helyzetre mit tanácsolna? Vetemüljünk el? Kapjunk vérszemet? Viselkedjünk siralmasan? Mert kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ismeri az igazságot, de mi van akkor, ha ismeri? Keresem a szavakat, és érzem, a szívem nehéz, mint a Gaffiot-lexikon.


Szakács László