Editorial

2009. 4. szám

Fizika

Valószínűleg rajtam kívül senkit nem érdekel, mégis elárulom, hogy iskolás koromban sok bajom volt a fizikával. Pedig matematikából elég jó voltam, ám annak tiszta logikáját nem tudtam alkalmazni a rokon tárgynak látszó ismeretanyag elsajátítása során.
Az élet persze reprodukálta a problémát, hetedikes kislányom ugyanazzal a tanácstalan arckifejezéssel méregeti a tankönyvében sorjázó képleteket. Számok, betűk halmazai, amelyekből egyesek számára körvonalazódik a természet valamelyik jelenségének a modellje, míg mások elakadnak a primer tényeknél: számok és betűk egymás mellett. Esetleg betűk számok nélkül.
Míg a fizika gondokat okozott, az ugyancsak betűk rakosgatásán alapuló scrabble játékot kifejezetten élveztem. Később aztán olvastam ezt-azt a tudomány és a játék összefüggéseiről, meg a legnagyobb tudósok játékos természetéről, ahogy elszakadnak a közhelyes igazságoktól, és ugyanazokat a jelenségeket valami egészen más viszonyrendszerbe helyezve képesek forradalmian új megközelítéseket találni korábban megoldhatatlannak tűnő feladványok megoldására.
Fizika vagy scrabble: nekem ez játék a betűkkel. Ha eljutok a végeredményhez, az első fokon sikerélményt jelent, aztán pedig – szerencsés esetben – a feladvány révén ismét megértek, megtanulok valamit a világról, amitől magam is több leszek. Esetleg felsőbb osztályba is léphetek. Már csak azt kellene tisztáznom, van-e valódi összefüggés a fizika és a scrabble között.
Mint már annyiszor, most is az irodalom segített, hogy közelebb kerüljek a probléma megértéséhez. E. L. Doctorow írja a következőket az Isten városa című regényében:
„A tudományos képletek leírják a törvényeket, melyek szerint az univerzum működik, és egyenleteikkel azt sugallják, hogy lehetséges az egyensúly akkor is, amikor a dolgok nyilvánvalóan nincsenek egyensúlyban.”
Most végső soron mindegy, hogy tudományt színlelünk, vagy az egészet egyfajta scrabble-partinak tekintjük, a lényeg, hogy megoldást találjunk a következő feladványra.
Az élet a következő betűhalmaz értelmes elrendezését mérte ránk:
j, v, k, p, ö, ő, é. Ha ezt a négy mássalhangzót és három magánhangzót sikeresen rakjuk sorba, utána már csak az egyenlet másik felének a formába öntése vár ránk. És ezekben a hetekben, hónapokban minden korábbinál világosabban tapasztaljuk, hogy a feladatot szintidőn belül kell végrehajtanunk, mielőtt megszólal a csengő.
Én idáig jutottam: jövő pék.
Érzem, ez még nem a végeredmény, de már nagyon közel járok hozzá. Próbáljuk meg együtt, akkor biztosan sikerül.


Szakács László