Digitális lap - Digitális lap - Digitális lap - Mediapiac.com

Vajon mivel magyarázható, hogy az utóbbi tizenöt évben kidolgozott médiatörvény-tervezetek kö­zül mindössze egy akadt – a Gellért Kis Gábor-féle köznyilvánosság-koncepció 2003-ban –, amely kí­sér­letet tett arra, hogy a nyomtatott sajtót bevonja a szabályozás körébe? Ezt a kérdést tettük föl tizennégy szakembernek.

Bernáth László újságíró,
az Esti Hírlap nyugalmazott főszerkesztője
Nevetséges, hogy az elektronikus sajtónak külön törvénye van, és nem az általános, mindenre kiterjedő médiatörvény szabályozza. A helyzet kialakulásában jelentős szerepet játszott az SZDSZ és a médiaértelmiség egy része. Minden áron „le akarták bontani az állami monopóliumot”, és sürgősen piaci viszonyokat akartak teremteni, mert ettől „független” és objektív lesz az elektronikus sajtó.
Aki ismerte a nyugati médiumokat, számíthatott arra, hogy a színvonal csak süllyedhet, és a függetlenség addig terjed, ameddig a tulajdonos gazdasági érdekei engedik. Valóban szükség lenne a média minden ágára kiterjedő, közös törvényre – beleértve a szentségként kezelt internetet is.

Bodor Pál (Diurnus) közíró,
a MÚOSZ volt elnöke
A szó formális értelmében a nyomtatott sajtó megszűnt pártsajtó lenni. A törvényhozók tán azt hitték, hogy a külföldi tulajdonba került újságok eltávolodtak a szabályba foglalandók körétől, ezért nem foglalkoztak velük.
Egyébként immár több évtizede se újságíróként, se ilyen-olyan tisztségek viselőjeként nem kérdeztek meg a nyomtatott sajtó és a médiatörvény lehetséges összefüggéseiről. De ahogy az Alkotmányba sem integrálhatók a szellemét tükröző törvénykönyvek, a legújabb médiatörvény-tervezet is halálra reped a 82 oldalas terjedelemtől. Főként elveket tisztázó alaptörvénynek kellene lennie.

Domokos Lajos újságíró,
a Teleschola Televíziós Iskola vezetője
Korszerű médiatörvényt követelünk, miközben mi, a média különböző területein dolgozók megosztottak vagyunk. Tavaly november 21-én, a Médiaparlamenten helytelenítettem, hogy az előttem megszólalók szinte kizárólag az elektronikus sajtóra összpontosították a figyelmüket. Annak adtam hangot, hogy végre olyan törvényt kellene alkotni, amely a tömegkommunikáció rendszerének minden tényezőjével számolva oldja meg a szabályozás feladatát. Csakhogy a közös médiatörvénynek egységesebb értékrend kialakítása lenne az előfeltétele. Mi azonban alig tettünk lépéseket a közös platform megteremtésére.
Bizonyság erre, hogy amikor az önszabályozó médiaetikai testület létrehozásáról folytak megbeszélések, még ilyen mondat is elhangozhatott: „Amit az írott sajtótól s esetleg a televíziós híradóktól meg lehet követelni, kizárt, hogy érvényesíteni lehessen a show-műsorok esetében.” Ezért nem okozott meglepetést, hogy a médiára mint egységes egészre tekintő javaslatom ellenkezést váltott ki. Pedig a Médiaparlamenten nem a jogszabályalkotók ültek, akik a médiarendszeren kívüli érdekeket képviselve tesznek javaslatokat. Miért is ne tennének? Ha mi magunk nem vagyunk képesek egyetérteni az alapelvekben, ugyan miként várhatjuk el a kívülállóktól – jobbára politikusoktól –, hogy ne a közvetlen hatalmi és anyagi érdekeiket érvényesítsék velünk szemben?

Enyedi Nagy Mihály médiaszakértő,
a Közmédia 2010 című vitairat szerzője
A nyomtatott sajtó piaca a mai politika szerint „elég fejlett” ahhoz, hogy magára hagyják. Azaz szabályozatlanul. A megyei lapok maguk döntik el, hogy kit támogatnak. Ez ma pénzkérdés. A kiadóknak nem kell több szabály, így teljesen szabadok. Az 1986-os sajtótörvény a közérdek fogalmára épült, de mint látjuk, ez ma értelmezhetetlen. Tehát szabad a vásár. A médiatörvény-tervezetek álságosak, amikor a nyomtatott sajtót kihagyják. Elég csak a jelen nyomorúságos celebgyártási receptjeire, ebben a bulvárlapok szerepére gondolni, s tudni, hogy az igazi pénz a telefonos szavazásban van. Bárki láthatja, hogy komplex médiaszemlélet és -szabályozás lenne indokolt. A nemzet érdekeit egy átfogó kommunikációs törvény és egy másik, a közszolgálati médiáról és a közcélokat szolgáló Magyar Sajtóalapról rendelkező önálló törvény szolgálná. De a szakma hallgat. Pedig a mostani folyamat lényege: a nyilvánosság immunrendszerétől végképp meg kell fosztani a magyar társadalmat, hogy kedvére működhessen a tőke.

Gellért Kis Gábor szerkesztő,
a Magyar Rádió kuratóriumának volt elnöke
Több magyarázata lehet annak, hogy a nyomtatott sajtó a ­leg­újabb médiatörvény-tervezetből is kimaradt. Csak éppen mentség nincs rá. A magyar médiapolitikusok legalább abban következetesek, hogy nem tanulnak a hibáikból. A hatályos médiatörvény összes diszfunkciója abból fakad, hogy a jogalkotó politikai erők minden, a törvény által létrehozott intézményt az ellenoldal hatástalanítására találtak ki. Életszerűtlen, alkalmatlan, olykor működésképtelen konstrukciót ültettek a médiában dolgozók nyakára. Ez 1995-ben még menthető volt azzal, hogy a szereplők nem ismerték a média sajátszerűségeit. Tizenhárom év elteltével már nincs ilyen mentség. A médiaügyekkel foglalkozó politikusok nem vesznek tudomást arról az integrációs folyamatról, amely részben már le is zajlott. Ennek lényege, hogy elavult az elektronikus és a nyomtatott sajtó közötti hagyományos megkülönböztetés. A világhálón fent vannak az újságok online változatban, közleményeiket audiovizuális tartalmakkal bővítik. A televíziók és rádiók is internetes portálokat üzemeltetnek. Ezt a változatos, érdekes világot kellene egységes rendszerbe foglalni. Élhetünk azonban a gyanúperrel, hogy a politika belső értékrendszere ismét felülírja a szakmai, gazdasági, jogi racionalitást.

Pálfy G. István szerkesztő,
a Hungária Közalapítvány kuratóriumának tagja
A nyomtatott sajtó szerintem azért nem került be a médiatörvény-tervezetekbe, mert a jogalkotók az elektronikus sajtó közszolgálati részét akarták agyonszabályozni. Az 1990 előtt végbement sajtómagánosítás után azt gondolhatták, hogy a kiegyensúlyozást és az etikai rendet majd megteremti a mindenhatónak vélt piac.
Akik látták, hogy ez nem így lesz, azokat nem hallgatták meg. Lényegében ma is ez történik. A médiatörvény-tervezetek készítésekor mindig utólag és mellékesen kérdezik meg a szakmai hozzáértőket, hogy se kedvük, se reményük ne ­legyen az eredményes ellenállásra vagy beavatkozásra. ­Egyéb­ként az új tervezetből ma már megmagyarázhatatlanul hiányzik az internet is. Ez a jogszabály-tervezet se nem pártpolitika-semlegesebb, se nem európaibb, mint az, amelyiket fel akarnak váltani vele. A direkt pártpolitikai irányítás ­elekt­ronikus sajtóban való leplezetlen megjelenését én riasztóbbnak tartom, mint azt, hogy a nyomtatott sajtót legalább ilyen módon békén hagyják.

Sipos Balázs sajtótörténész,
az MTI Tulajdonosi Tanácsadó Testületének tagja
A médiaszabályozás egyik fő kérdése szerintem az, hogy ki ellenőrzi a „házőrzőket”, azaz az újságírókat. A másik, hogy milyen módon járul hozzá a média a demokratikus viszonyok működtetéséhez. Ez a két kérdés összefügg: a közönségnek látnia és tudnia kell, hogy amit kap, az a szakma szabályai szerint készül-e. És ezzel azért kell tisztában lennie, mert a demokrácia a tájékozott és felelős polgárok részvételén nyugszik, akik megbízhatnak a „médiumaikban”.
Ám ez csak akkor lehetséges, ha a média valóban megbízható, etikus, ha érzi a társadalom iránti felelősségét is, és nem kizárólag a bevételt nézi. Helyes, ha a megbízhatóságot a közönség képviselői ellenőrzik. És itt érkeztünk el a föltett kérdéshez: a demokrácia működtetése szempontjából releváns lapok befolyása egyre kisebb, a közönség képviselete nem megoldott, de ez a kisebb befolyás miatt talán nem is látszik fontosnak. Ezzel szemben az adófizetők pénzéből működő médiumoknál szükséges a köz, vagyis a közönség képviselete. Az információszerzés szempontjából meghatározóbb ­kereskedelmi médiumokat pedig folyamatosan emlékeztetni kell a felelősségükre. Ez lehet az eltérő szabályozási törekvések egyik magyarázata.

Szále László újságíró,
a Magyar Hírlap nyugalmazott főmunkatársa
Az egyik ok minden bizonnyal a politikusok sztoikus bölcsessége. Belátták, hogy az elektronikus sajtó szabályozásával sem tudnak mit kezdeni. Az 1996-os médiatörvény felváltása is nyúlik, mint a rétestészta, újabb és újabb változatok készülnek, és a januári társadalmi egyeztetés is eredmény nélkül végződött. Nem könnyű persze fából vaskarikát csinálni: egy információs szabadságot sugárzó és garantáló, korszerű, ­európai szellemiségű törvényt, amely közben megfelel a leg­ócskább politikai és lobbiérdekeknek. Ráadásul érteni is ­kel­lene hozzá.
A másik ok: az írott sajtó politikai befolyásoló szerepe jelentősen csökkent. Sem a hatalompolitika, sem az üzleti erők számára nem olyan fontos tehát. A harmadik: az 1986-os sajtótörvény ezeknek a mai céloknak és érdekeknek nagyjából megfelel, bár jóval hosszabb, mint a deáki mondat: „Nem szabad hazudni!” Pedig alighanem lenne mit szabályozni rajta, éppen a deáki elvek értelmében.

Szekfü András médiakutató,
címzetes egyetemi tanár
Nem biztos, hogy az a törvény a legjobb, amelyik sok mindent akar egyszerre szabályozni. Ráadásul jelentős politikai erők vélik úgy, hogy nincs is szükség a nyomtatott sajtó külön szabályozására, megteszi azt az Alkotmány, a Ptk.–Btk., meg az 1986-os sajtótörvénycsonk.
Egyetlen olyan lehetséges funkcióra tudok gondolni, amely jelenleg hiányzik a magyar jogból, a politikai sajtó normatív állami támogatásara; ez több fejlett demokráciában jól bevált. Ma már azonban meg kell fontolni, hogy amit ez a konstrukció megcélzott – tudniillik a piac által nem biztosított demokratikus többletnyilvánosságot –, azt nem inkább az internetes „sajtó” valamilyen fejlesztésével lehetne-e elérni. Vagy esetleg a print + net kombinációval. De nyilván nem a gazdasági válság idején lesznek erre külön közpénzek.

Szunyogh Szabolcs újságíró,
a Köznevelés főszerkesztője, a Magyar Rádió volt elnökjelöltje
Lehet, hogy félreértés az egész. Azt gondolhatták a törvény-előkészítők, hogy a média kifejezés csak az elektronikus ­sajtóra vonatkozik, a nyomtatottra nem. Talán úgy vélték, a nyomtatott sajtó területén már minden sínen van, az EU-szabványoknak megfelelően működünk. Az is lehet, hogy egyszerűen nem érdekelte őket az újság, mert a rádió és a televízió befolyásoló­erejét annyival nagyobbnak érezték, hogy a két kommunikációs ágat még összevethetőnek sem találták. Élnék a gyanúperrel, hogy a rendszerváltás utáni privatizációs szakasz már leosztotta a kártyákat, és az új, mostanra megcsontosodott helyzetben a hatalom különböző ágai ezer szálon érdekeltekké váltak – túlságosan sok alkut kellene ismét megkötni ahhoz, hogy új szabályozást lehessen bevezetni. Nem biztos, hogy ez rossz. Az a sajtóprivatizáció, minden visszataszító jellegzetességével együtt, még az állam visszaszorításának jegyében zajlott, most pedig a különböző médiatörvény-tervezetek éppen az állami túlhatalmat próbálják a tévére és a rádióra erőltetni. Ha ugyanolyan ellenőrző testületeket akarnának a nyomtatott sajtó nyakára ültetni, mint amilyenekkel az elektronikus tömegkommunikáció esetében újra meg újra megpróbálkoznak, kitörne a lázadás, és ami rosszabb: összeomlana a lapok piaca. Úgyhogy ezt hagyják a csudába, veszett fejsze nyele – gondolják –, és a televízióra összpontosítanak.

Tanács István újságíró,
a Népszabadság főmunkatársa és szegedi tudósítója
Aki benne él a fővároson túli sajtó mindennapi valóságában, az tudja, hogy a nyomtatott sajtó sokkal jelentékenyebb hatású, mint amilyennek Pestről látszik. Egyébként szerintem a közügyekkel foglalkozó sajtóban három elkülönült szint működik. Az országos napilapokat – bár nem egyenlő mértékben – pártok vagy pártközeli vállalkozások ellenőrzik. A monopolhelyzetű megyei lapok is tele vannak politikai elfogultsággal, de őket nem valamilyen értékrend vezeti, hanem a külföldi tulajdonos profitérdeke. Látszatszolgáltatások fejében „védelmi pénzt” kényszerítenek ki a helyi politikától – azt az oldalt szolgálják, amelyik éppen uralmon van, vagy többet fizet/hirdet. A helyi, csak önkormányzati támogatással életképes lapokat rövid pórázon tartják az éppen hatalmon lévők – nem ritkán a polgármester egy személyben. A sajtó függetlenségét sem a politikának, sem a tőkének nem érdeke törvényben garantálni: ameddig minden tételes jog írott malaszt, és nincs, aki a végrehajtását kikényszerítse, addig mindegy, hogy mi van leírva. Akiknek volna erejük változtatni ezen, azoknak megfelel, ami van: a rendetlenség és az ököljog uralma.

Tripolszky László szerkesztő,
a Sajtószakszervezet társelnöke
A nyomtatott és a sugárzott sajtó eszközrendszerét valószínűleg annyira eltérőnek látják a jogalkotók, hogy nem vállalkoznak a törvényi „egybegyúrásra”. Pedig elméleti síkon a tájékoztatás szabályozásáról egységben kellene gondolkodni, és ennek megfelelően hatékonyabb „közös” törvényt is ­lehetne alkotni. A mostani tervezet minden bizonnyal kiváló teljesítmény szakjogászi és közgazdasági szempontból, csak az a félő, hogy betartásához és alkalmazásához külön szakembergárda szükségeltetik majd. A tájékoztatást vég­zőkről alig esik benne szó, de azok nem is fogják sem első, sem sokadik olvasásra megérteni, így a betartása sem garantálható. A méret és a hatékonyság ellentétét máris deklarálhatjuk.

Varga Domokos György újságíró,
a Nemzeti Sajtóiroda volt vezetője
A politikának nem érdeke olyan médiatörvénnyel előrukkolni, amely az egész médiateret – beleértve az elektronikus és a nyomtatott, a közszolgálati és a kereskedelmi sajtót – a valódi szólásszabadság irányába mozdítaná. Érdeke viszont, hogy a legnagyobb hatású elektronikus médiateret a maga szempontjai szerint szabályozza. Nincs miért foglalkoznia a bulvársajtóval, mert annak összességében elég nagy ugyan a tömeghatása, újságonként azonban kicsi. A „minőségi” politikai sajtóval sincs miért foglalkoznia, hiszen az még a bulvársajtónál is pártosabb. Végül pedig az egyre nagyobb hatású ­média­tér, a világháló szabályozása is csak amiatt foglalkoztatja a törvényalkotókat, mert ma egyedül ez a tömegmédium felel meg a sajtószabadság kritériumainak, s mint ilyen, „sürgősen korlátozásra szorul”.

Wisinger István szerkesztő,
a MÚOSZ volt elnöke, főiskolai tanár
A jelenleg is érvényes médiatörvény kidolgozói rettenetesen el voltak foglalva az elektronikus sajtóval, ezért nem tulajdonítottak jelentőséget a nyomtatottnak. Ráadásul észrevették, hogy az 1986-ban elfogadott sajtótörvény – amelynek hatálya alól 1995 végén kivették a rádiót és a televíziót – működőképes. Miért nyúljanak a nyomtatott sajtóhoz, amely különben is háttérbe szorult? Ma már inkább gazdasági, mint politikai vállalkozásként gondolnak rá.