Elektronikus média

2009. 5-6. szám

Fékezett hab(o)zás

Végtelen történet

Több ponton visszakoztak a leendő, médiaszolgáltatásokról szó­ló törvény kidolgozói, de jogászok és médiamunkások továbbra is a politikai befolyás fokozódásától tartva bírálják a tervezetet. A másfél éves munkával összeállított anyag sorsa még bizonytalan, a megszületése felett bábáskodók némelyike azonban abban reménykedik, hogy még a nyári parlamenti szünet előtt elfogadhatják.

Benedek B. Levente   |   szerk@lapkiadas.hu

Szinte megoldhatatlan feladvánnyal ­kellett szembesülniük egy április közepi médiakonferencia kerekasztal-beszélgetésén a résztvevőknek. Olyan jogszabálytervezetet kellett volna ugyanis érdemben véleményezniük, amelyről még nem lehetett tudni, hogy jámbor óhaj marad, vagy keresztülmegy a törvényhozáson, és még az idén életbe lép. Nem csoda, hogy a szokott mederbe csapott át a diskurzus: kell-e több közmédium, vagy jöjjön az összevonás, mikor építhetnek már végre csatornacsaládot a nagy kereskedelmi adók, hogyan lehetne minél alaposabban lebontani a kereszttulajdonlási tilalmakat. Az alaphangulatot mindenesetre garantálta Sarkady Ildikó egykori audiovizuális kormánybiztos, aki kerek perec kijelentette: úgy tűnik, ebben a ciklusban már nem lesz törvény. Még ha pár hete úgy is látta, hogy a javaslat átszabása után „nem reménytelen a helyzet”.

Pártvonalra szorítva
A hónap elején ugyanis még azt hangoztatta a szakember, hogy lehet valami a kezdeményezésből, de meg kell teremteni a jogszabály belső arányait. Arra a korántsem mellékes körülményre hívva fel a figyelmet, hogy a másfél száz paragrafusból álló anyag kétharmada a felügyeleti, hatósági, intézményrendszeri kérdésekben mélyed el, és csak a fennmaradó hányad szól arról, valójában mit és milyen módon kapjon a hallgató, néző. Márpedig – teszi hozzá – ha ekkora terjedelemben foglalkoznak a témával, elvész az esélye egy keret jellegű szabályozásnak. Azaz a további területeken is marad a részletes körülírás. Amibe – és ezzel számos médiaszakember is egyetért Sarkadyval – mindenképpen bele kellene férnie annak, milyen víziójuk van a döntéshozóknak a digitális átállás utáni médiapiac kezeléséről. Ez ugyanis jellemzően kimaradt az anyagból. Ahogy a politikai egyezség is elillanni látszik az ügyben.
Merthogy ennél sokkal komolyabban gátolja a további munkát, hogy a kidolgozók által már-már kész konstrukciónak látott változatot egy időre félretenné a Fidesz. Hogy mennyire, az talán lapzártánk után derülhet ki. Az minden­esetre egyértelmű, hogy ha egy európai parlamenti kampány kellős közepén szavaznak meg egy kétharmados rendelkezést, az bárki szemében felvetheti a nagy pártok összekacsintásának vádját. Ez pedig a korteskedés során magas labda bármely más politikai erőnek. Különösen, hogy az SZDSZ kihátrálása után csak a Fidesz, a KDNP és az MSZP frakciója áll a tervezet mögött.
Ebben a környezetben az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a júniusi voksolásig – akár beterjesztik, akár nem – lekerül a napirendről az anyag tárgyalása. Hogy aztán az EP-választások eredménye mennyire alakítja át a hazai erőviszonyokat, és ennek lesz-e kihatása a tervezet sorsára, az már a jövő zenéje. Az viszont biztos: ha a következő urnafutam előtt törvényt akarnak, van egy majdnem kész változat a szakpolitikusok keze ügyében.

Aprómunka
Noha a sajtóban leginkább a kritikai megjegyzések kaptak eddig teret, tagadhatatlan, hogy a tervezet igyekszik rendet vágni a nemegyszer Európa másik végé­ről sugárzó itthoni adók között: minden idehaza terjesztett médiaszolgáltatást saját hatálya alá von – más kérdés, mennyire sikerül ezzel visszacsalogatni a magyar joghatóság alá a korábban jellemzően Romániába vagy Csehországba távozó csatornákat. E téren váratlan segítség lehet a törvényhozók számára, hogy az ORTT még tavaly nekikezdett egy regionális együttműködési háló szövögetésének, így a román után nemsokára talán a cseh és a szlovák médiahatóság is sokkal gyorsabban foglalkozhat az ott regisztrált, de műsorukat jellemzően itt szóró adók kihágásaival.
Ezeket ráadásul a mainál jóval súlyosabb szankciókkal sújthatnák. Hiszen a tervezetben szerepel ugyan egy százmilliós plafon, de ettől (igaz, háromnegyedes voksaránnyal) eltekinthet a médiahatóság, ha súlyos és sorozatos (azaz az első kisiklás megállapításától számított egy éven belül három) szabályszegésen éri a szolgáltatót. Vagyis alkalmazhatja azt a passzust, amely szerint akár az éves nettó árbevétel tíz százalékára rúgó pönálét is kiszabhatnak. Azaz az RTL Klubot akár három és fél milliárd forint befizetésére is kötelezhetnék. Kétséges az is, mennyire jelenthet kiutat a csatornáknak a bírósági út. Ez a megoldás ugyanis eddig is létezett, de az ORTT kilencven százalék körüli pernyerésaránnyal büszkélkedhetett.

Hallgatni arany
Nem véletlen hát, hogy egyes műsorszolgáltatók már-már a nyakuk körül csattogó médiakorbácsot vizionálják, azt a rémképet felrajzolva, hogy adott esetben egy húzósabb (és nem barátságos) interjúért „cserébe” is érhetné őket büntetés. Arról viszont bölcsen hallgatnak, hogy többüknek – különösen pedig a nagyoknak – enyhet hozhat egy másik cikkely. Mégpedig a koncessziós díjról szóló.
Miközben napjainkban az RTL Klub közel 36 milliárd forintos éves nettó bevételéhez képest 1,8 milliárd forintot fizet évente a műsorszolgáltatás jogáért (azaz bevétele mintegy öt százalékát), az új törvény hatálybalépése esetén egy másfél százalékos felügyeleti és egy kétszázalékos közszolgálati tartalom-előállítási díjat kellene lerónia, ami körülbelül 1,2 milliárdos summa volna az esetében. Ennél is jobban járna a TV2, amelynek taksája mintegy feleződne. Ezzel – ­je­gyezhetjük meg kajánul – teljesülne a tár­saság sajtóinformációk szerint hason­ló mértékre rúgó díjcsökkentési kérelme.
Szintén szűkítené a tévék, rádiók mozgásterét, hogy egyből a meghatározó véleménybefolyásoló képességű kategóriába kerülnének, ha tulajdonosuk hetente legalább ötször megjelenő időszaki lapot ad ki. A svéd MTG-csoport Metropol-tulajdonlása miatt akár Viasat-passzusnak is titulálható kitétel lényege, hogy az ide besorolt cégeknek tévék esetében reggel félórányi „időszerű kérdésekkel foglalkozó” műsorszámot, este pedig negyedórányi hírműsort kell sugározniuk, míg a rádióktól tízpercnyit várnak el az utóbbi műfajból. Ráadásul ha e cégeknek több adójuk is van, akkor a legnagyobb közönségarányt elérő csatornájukon kell ezt teljesíteniük.

Határ a csillagos ég
A tévés és a rádiós piacon is szabna ugyan részesedéskorlátot az új törvény, ez azonban annyira magas volna, hogy kétséges, elérné-e bármelyik cégcsoport a külön számítandó 35 százalékot. De nem ez a szabályozás leghomályosabb pontja: a tervezet ugyanis arról sem fogalmaz egyértelműen, hány közszolgálati médium működne az országban; noha végig egyes számban beszél, az elnökök jogviszonyának átalakulásakor mindhármukat vezérigazgatóvá tenné.
Szintén nem világos, hogy hogyan tenné az állam számára olcsóbbá a közmédiumok működtetését a megálmodott rendszer, hiszen televíziókészülék-üzembentartási díjról szó sem esik benne, így azt sem mondhatnák ki (közvetve vagy akár direkt módon), hogy ­hét­esztendőnyi állami átvállalás után fizesse ismét a lakosság e summát.
Ehelyett „megszabadítaná” a közszolgálati médiát a reklámoktól, nem­igen rendelkezve a pár milliárdos források pótlásáról, miközben arra utaló jel sem igen fedezhető fel, hogy elindulna a gondolkodás azon, miért nem szerez be adóforint-kímélő módon kívülről bizonyos produkciókat a közmédia. A közszolgálatiság-meghatározáson és az ehhez passzoló stratégián dolgozó testület folytatna ugyanis vizsgálatokat e tárgykörben, s csak akkor lehetne máshonnan tartalmat vásárolni, ha annak előállítása „aránytalanul gazdaságtalan vagy lehetetlen” volna.
Hogy ilyen körülmények között mennyivel lehetne csökkenteni a Magyar Televízió 35, a közrádió fele ekkora, valamint a Duna Tv kilencmilliárd forint körüli éves költségvetését, az ugyanúgy nem egyértelmű, mint az, hogy mennyiben felelhet meg egy pártdelegáltakból álló tulajdonosi vagyonkezelő testület az igazgatótanáccsal szemben támasztott követelményeknek.

Összerúgják a patkót
Mert noha menet közben valamelyest mérsékelték a pártok befolyásolóerejét, ebben a rendszerben korántsem látszik megvalósulni a politikától való függetlenség. A jelen lévő képviselők kétharmadának voksával hat esztendőre választott médiahatóság, közszolgálati tanács és közmédia-tulajdonosi testület tagjaira ugyanis a parlamenti frakciók képviselői alkotta jelölőbizottság tenne javaslatot, ráadásul még az sem egyértelmű, hogy mi alapján. Hiszen arról, hogy pályázni kellene ezekre a helyekre, egy szó nem sok, annyi sem esik az anyagban. Ezzel a megoldással pedig elegánsan el is lehet tekinteni attól, hogy valamiféle számon kérhető programot kelljen letenniük az asztalra az aspiránsoknak.
Az is ingatagabbá teszi a rendszert a jelenleginél, hogy a vezérigazgatóvá fokozott közmédiumelnök a mainál jóval egyszerűbben meneszthető, így perspektivikus terveket aligha lehet (vagy érdemes) kidolgoznia. Különösen, ha évente felmentvényt kell szereznie a tulajdonosi testülettől arról, hogy a cég „érdekeinek elsődlegességét szem előtt tartva” végezte munkáját, miközben egy olyan helyettessel áldja meg őt az új médiatörvény, aki felett még a munkáltatói jogot sem gyakorolja.
A politikusnyilatkozatok alapján így élhetünk a gyanúperrel, hogy vagy a döntéshozók között sincs egyezség
a hogyan továbbról, vagy azt tervezik, hogy két ugrással lendülnek át a szakadékon. A kérdés már csak az, hogy hol dobbantanak másodszor, ha elsőre is ilyen nyögvenyelősen indult a derbi.


Alakváltozások
Az egér sem sokkal különb a patkánynál, csak jobb a sajtója – hirdette egy cédula a rendszerváltás idején az egyik parlamenti párt székházában, épp a sajtóiroda ajtaján. A bonmot-t épp a hazai médiajog újraírásával próbálkozók nem vették figyelembe: a nyilvánosság teljes kizárásával készítették elő az anyagot, s a szakmai egyeztetés is elég egyoldalúra sikeredett, hiszen bár három menetben adtak lehetőséget a véleményezésre, az mindvégig rejtve maradt, mit és milyen szempontok alapján szívleltek meg a felvetésekből. „Nem nyilvános vitát szeretnénk. Szeretnénk meghallgatni az önök véleményét, ezeket a véleményeket feldolgozni és beépíteni a törvényjavaslatba” – mondta a kidolgozók egyike január közepén egy országházbeli nyilvános meghallgatáson.
Az anyag mindenesetre sokat alakult. Az első menetben kikerült belőle az a két pont, amelyik menet közben amolyan közéleti gumicsonttá nőtte ki magát. A sajtó és számos ­publicista zúdított ugyanis össztüzet arra a felvetésre, amely „médiarendőrséggé” változtatta volna az ORTT utódját, egyebek mellett a házkutatás lehetőségével ruházva fel munkatársait. A másik ikonikussá vált problémás pont az a passzus volt, miszerint akár negyedéves bérével is lakolhatott volna a törvényszegésért a felelős szerkesztő.
A februárban közzétett harmadik verzió visszacsempészné a civil kontroll intézményét, míg a sorsára váró „három és feledik” változat a közmédia-ellenőrzés terén lépne vissza, egy taggal megtoldva az ötfős testületeket. Ez ugyanis nagy valószínűséggel oda vezetne, hogy újratermelnék a mostani, patthelyzetekben gazdag szisztémát. Ki-ki döntse el, hogy előrelépésnek vagy szépségtapasznak tartja-e, hogy a javaslat kidolgozói végül belementek: nem a parlament ötpárti eseti bizottságának kell rábólintania a jövőben kiírandó analóg rádiós frekvenciapályázatokra.
A kérdés jelentőségét az adja, hogy míg a televíziós piacon 2011 utolsó másodpercében egyértelműen le kell állítani a most használt technológiát, a rádiók esetén csupán évekkel későbbi céldátumot határoztak meg, azt is a „hacsak az orvos másképp nem rendeli” jellegű kikötéssel. Márpedig az ott jelzett feltételek már csak azért sem teljesülhetnek egyhamar, mert manapság komoly találékonyságra van szüksége annak, aki működés közben akar megtekinteni egy digitális rádiókészüléket az országban. S mivel semmi nem szorítja át a nézőket az új platformra, várhatóan a közeljövőben nem is igen változik a helyzet.