2010. 10. szám | Kitekintés

Le Monde: lemondva?

Szerkesztőség vs. befektetők

Így múlik el a világ dicsősége. Vagy legalábbis a szeriőz médiáé. A nyáron elkelt a frankofón világ talán legismertebb referencialapja, a Le Monde. Egyelőre nem látni, mi állíthatja meg az újság példányszám- és piacvesztését.

Hozzá illő nevet kapott a második világháború vége felé indított napilap, hiszen A Világ sztorija bővelkedik történelmi kapcsolódásokban. Az újságot Charles de Gaulle sugallatnak még jóindulattal sem lekicsinyelhető nógatására indították. 1944. november 19-én jelent meg az első kiadás, a franciák számára korántsem ismeretlen ábrázattal. A Párizs felszabadulása utáni eufóriában is sokaknak feltűnt, hogy a lap megjelenésében kiköpött mása a Le Temps (Az Idő) című újságnak, amely a két világháború között afféle hivatalos napilapnak számított. Készítői azonban elkövették azt a hibát, hogy együttműködtek a német megszállókkal. Az már a sors fintora, hogy ez sem sokkal hosszabbította meg a kiadvány életét: két és fél évvel az okkupáció után, 1942 novemberének végén bezárt a szerkesztőség.

Új idők, új lap

Így aztán a Le Temps termeit kapta meg az új lap, nyomdástul. A mielőbbi induláshoz nagy segítség, ha a peremfeltételek közül a lehető legkevesebben kell változtatni. Ezért koppintották a formát – a belbecs terén azonban minden folytonosságot megtagadtak: az egykori kollaboránsok visszatérése szóba sem kerülhetett. A történelemkönyvek szerint de Gaulle saját tájékoztatási miniszterének adta ki házi feladatul, keressen egy olyan lapfőnököt, aki politikailag nem kompromittálódott a második világháború alatt, és szakmai kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek. Így esett végül a választás Hubert Beuve-Méryre, aki belülről ismerte a fel nem vállalt előd belső viszonyait, hiszen a Le Temps prágai tudósítójaként dolgozott mindaddig, amíg – politikai okokból – össze nem különbözött főnökeivel 1938-ban. Aztán vette a kalapját.

A leginkább mérsékelt baloldalinak leírható világképet sugárzó újság gyorsan teljesítette de Gaulle óhaját: Franciaországnak megint lett olyan napilapja, amelyet világszerte hiteles forrásnak tekintenek, és úton-útfélen hivatkoznak. Pár év múlva átlépték a száz-, majd az ötvenes végén a kétszázezres példányszámot. Néha akadtak kihívók, akik a Le Monde piacára törtek volna; a leghíresebb/leghírhedtebb kísérlet ezek közül talán az 1956-ban indított Le Temps de Paris volt, amelyen a régi, bejáratott névre tett utalás sem segített: csak három hónapig bírta a versenyt.

Magának írja

A Le Monde munkatársai pedig eközben nem csupán a dicsőségért, de a tulajdonosok busás profitjáért is lelkesen dolgoztak – különösen, hogy a részvények többsége a szerkesztőség tagjainak kezében volt. A modell évtizedeken keresztül kiválóan működött. A médiavilág változása azonban az időközben egy egykori Air France-ingatlanba hurcolkodó szerkesztőséget és az általuk készített lapot sem hagyta érintetlenül.

A cég heti és havi kiadványok sorával – köztük bélyeggyűjtőket, kultúrabarátokat és a diplomácia iránt érdeklődőket megcélzó lapokkal – rukkolt elő, a kilencvenes évek közepén pedig fejest ugrott az internetes fejlesztésekbe – online tevékenységét a 65 százalékban tulajdonolt Le Monde interactifba csoportosítva. A korábban indított vállalkozásaik azonban néhány éve már csak arra voltak jók, hogy fedezzék a – dél tájban utcára kerülő – napilap veszteségeit. A gazdaságiba átcsapó pénzügyi válság pedig az átlagosnál is jobban sújtotta a kiadót. Szinte minden olyan jellemző illett rájuk, amely garantálta az átlagosnál nagyobb hirdetésibevétel-vesztést: országosak, szeriőz orgánum kerül ki a kezeik közül, és jellemzően printben nyomulnak.

A lap ráadásul nyolcadik éve veszít példányszámából: a 2002-ben elért, 407 ezres csúcs után évi 10-20 ezres veszteséget kellett elkönyvelniük, s mostanra 300 ezer példány alá csúsztak. Ami referenciaújságtól nem rossz eredmény, ahhoz viszont elég kis mennyiség, hogy egy nem Európa legnagyobbjai közé tartozó kiadó hosszú távra, alapos változtatások nélkül megőrizze a lapot.

A Le Monde-ot ennek ellenére nem írták le a befektetők, már csak azért sem, mert a kiadványnak már a kilencvenes években volt egy rossz – vagyis veszteséges – periódusa, amiből az évtized végére sikerült kilábalnia. Ráadásul nem is ez volt az első krízise: a hetvenes években még félmilliós példányszám egy évtized alatt a felére apadt – de innen is felállt a lap. Egyik legfőbb tennivalója ekkor az volt, hogy meggyőzze a közönséget: nem a szocialista kormány szócsöve, hanem visszafogottan baloldali orgánum.

Pályázgattak

Ilyen helyzetben nem is meglepő, ha egyes nagybefektetők kihátrálnak az újság mögül, mások pedig beszállnak. Csakhogy ebben az esetben nem kettőn, legalább hármon állt a vásár. A három nagy részvényessel (a Danone-csoporttal, a BNP Paribas bankkal és François Pinauld milliárdossal) még csak-csak tudtak egyezkedni az érdeklődők, de utána várt rájuk a feketeleves: az 53 százalékos részesedéssel bíró szerkesztőség. A munkatársak egyetértése nélkül ugyanis se kapun belülre nem kerülhet egy új gazda, se maradása nemigen lesz, hiszen a stábtagoknak régóta erős jogosítványok vannak a kezükben: évtizedeken át a gazdasági döntésekbe is beleszólásuk volt, vétójoggal megspékelve. (Jelentős időnek kellett eltelnie, hogy a kiadó felismerje, friss tőke bevonása nélkül képtelenek lesznek előbbre jutni. Csak 1987-ben nyitottak a külső befektetők felé, ekkor is csak kisebbségi részesedést engedve át nekik).

Sorban állva

Várhatóan alig befolyásolja a lap profilját a legutóbbi kivásárlás. Hosszas pályáztatás után végül egyetlen – háromtagú – csoport maradt állva az érdeklődők versenyében. A svájci Ringier a pénzügyi adatok tanulmányozása után visszalépett. Elvérzett a küzdelem során a szakmai körökben sokáig befutónak vélt, az El Paíst is kiadó spanyol Prisa-csoport, a hajrában pedig a konzervatív Nicolas Sarkozy elnök emberének tartott, a párizsi Le Nouvel Observateur hírmagazint irányító Claude Perdriel esett ki. (Napokig szóltak arról a sajtóhírek, hogy az államfő Perdriel mellett kampányolt.)

A befutó végül egy, a közvéleményben baloldaliként elkönyvelt csapat lett, amelyet a kultúrába már eddig is jelentős összegeket fektető Pierre Bergé és üzlettársa, Matthieu Pigass mellett a Free nevű internetszolgáltató alapítója, Xavier Niel alkot. A vetélkedés során még arról volt szó, hogy a trojka akár 80-100 millió eurót is hajlandó volna kipengetni a cég 50-60 százalékáért, miközben gazdasági, pénzügyi és szakmai függetlenséget ígér, és nem zárja ki, hogy további partnereket von be. Nem világos ugyanakkor, hogy ezzel a felfogással hogyan állítják új pályára a Le Monde-ot. A lap ugyan most megint enyhén nyereséges, de tavaly 4,3 százalékkal csökkent a példányszáma – jelenleg mintegy 290 ezer kel el belőle egy átlagos napon.

Támad a könnyűbulvár

Új fogalommal lepte meg a világot Kai Diekmann, Európa legnagyobb példányszámú napilapjának, a német Bildnek a főszerkesztője egy minapi interjúban. Éppen azt ünnepelte, hogy minden elődjénél hosszabb ideig volt hivatalban, s ezt a pillanatot látta megfelelőnek arra, hogy odamondogatósan nyilatkozzon.

„Ha a példányszám volna a gazdasági eredmény legfőbb mércéje, akkor a Süddeutsche Zeitung a maga stabil eladásai mellett nem hozott volna össze tavaly kilencmillió eurós veszteséget” – dobta vissza a kérdést az említet lap riporterének. Diekmann ugyanis úgy véli, nem a példányszám, hanem a rentábilis (azaz a pénzt hozó) példányszám számít. Abban pedig nekik nemigen akad versenytársuk.

Szerinte mindent rosszul kellene csinálniuk idén ahhoz, hogy a 2010-es ne legyen megint rekordév a Bild számára. A kiadó ugyanis – példányszámcsökkenés ide vagy oda – annyit keres a lapon, mint még soha. Tizenkétmilliós olvasótáborával az újság története legjobb elérési adatait hozza, és standpéldányszáma alapján sem volt még akkora a piaci részesedésük, mint most, a print mellett pedig online-ban is elsők – jegyezte meg.

Régi vagy új hold?

Egyetlen dollárért, valamint a lap nyolc-tíz milliós adósságának átvállalása fejében szerezte vissza a The Washington Timest a tömeges esküvőiről ismert dél-koreai prédikátor, Moon Sun-myung. A kiadvány már biztosan a családban marad, hiszen az eladó a lelkipásztor egyik fia. Az újság évek óta gyengélkedett, újabb és újabb megszorítási hullámokon edződött, de a spórolás nem segített a példányszámon, amely pár év alatt a felére, negyvenezer körülire apadt. Tavaly már utcára tették a szerkesztőségi gárda felét, de megszüntették a sportrovatot is. A munkatársak azt várják a váltástól, hogy megint megnyílik a pénzcsap – és így elindulhatnak kifelé a gödörből.

 

Szerző: Benedek B. Levente

December nyerő hónapnak számít

1 napja

Legutóbb a nyári időszak hozott szerencsét az Ötös- és Hatoslottó játékosainak, a téli szünet közeledte pedig jó ómen lehet az újabb főnyereményre.

Jónak lenni jó! - Már majdnem 40 millió forint gyűlt össze

2 napja

Megközelíti a 40 millió forintot a közmédia jótékonysági kampányában összegyűjtött összeg, amelynek idei kedvezményezettje a már 30 éve koraszülöttek mentését és szállítását végző Peter Cerny Alapítvány - írja az MTI.

Bízunk Péntek 13 szerencsehozó erejében

2 napja

Péntek 13-nak majdnem minden harmadik magyar különleges erőt tulajdonít, amely sokkal inkább pozitív, mint negatív a számukra – derül ki a Szerencsejáték Zrt. által készített online felmérésből.

Pályázattal jön a Biztonságos Internet Nap 2020

2 napja

A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat a 2020-as Biztonságosabb Internet Nap alkalmából offline játékkészítő és videópályázatot ír ki hazai általános és középiskolások számára.

Megújulnak a Szerencsejáték Zrt. sorsolási műsorai

2019. december 12.

2020. január 4-étől megújuló látványvilággal és tartalommal debütálnak a Szerencsejáték Zrt. sorsolási műsorai a Duna Televízió képernyőjén. A Hatoslottó élő számhúzása is átkerül a közmédia csatornájára.