Editorial

2010. 7-8. szám

Konzultáció

Valószínűleg rajtam kívül senkit nem érdekel, mégis elárulom, hogy június közepén néhány napot egyik borvidékünkön töltöttem. A dűlők és pincék között bolyongva, péntek délután SMS-t kaptam itthon dolgozó szerkesztő kollégámtól: nyilvánosságra került öt, médiára vonatkozó törvénytervezet, amelyeket a szakmai szervezetek hétfő reggelig véleményezhetnek.

Annyira megdöbbentem, hogy kiesett a számból a vuvuzela. Budapestre visszatérve, hétfőn délelőtt persze utánajártam a helyzetnek, a benyújtott javaslatokat is megtaláltam, de azt se tudtam, melyik aznapi találkozómat mondjam le, melyik határidős munkát dobjam félre, hogy a törvények szövegére koncentrálhassak.

Tavasszal arról értesültünk, a szemünk előtt fog kialakulni a nemzeti együttműködés új kultúrája, amelyben kiemelt szerepet kap a széles körű konzultáció a valamennyiünket érintő legfontosabb kérdésekről. Tessék mondani, ez már elkezdődött?

A törvénytervezetek részletes elemzésébe itt most nem mennék bele, arra szolgál számos cikkünk a következő oldalakon. Csak egy kérdést említenék meg, amely napok óta foglalkoztat. Nevezetesen, hogy a felállítani tervezett Közszolgálati Testületbe miért éppen azok delegálhatnak tagokat, akiket a törvényjavaslat nevesít. Bevallom, én már a Magyar Olimpiai Bizottság kitüntetett szerepét is furcsálltam, azt meg végképp, hogy a tagok harmada a négy nagy történelmi egyház jóvoltából kerülhetne a testületbe. Kommunikációs és médiaszakmai szervezet hírmondónak se tűnne fel a közmédiát felügyelő bölcsek között.

Vajon ez lesz az új trend? Ha majd az egészségügyet próbálják rendbe tenni a honatyák néhány új törvénnyel és intézménnyel, annak társadalmi kontrollját csupa újságíró, médiatulajdonos meg reklámszakember fogja biztosítani, orvost, gyógyszerészt a Parlament közelébe se engednek? Ha az egyházak működése, finanszírozása kerül terítékre, ahhoz majd a papok nem szólhatnak hozzá?

Emlékeznek még a kilencvenes évek elejének médiaháborújára? Az akkor kinevezett pártmegbízottak (közmédia-vezetők) feltétlen kormányhűsége is édeskevésnek bizonyult a nyilvánosság ellenőrzésére. Azóta helyi és országos rádiók, televíziók százai születtek, lapok ezrei kaphatóak a standokon, és akkor még nem beszéltünk az internet térhódításáról, a közösségi médiáról, az olvasói interaktivitás megnyilvánulási formáiról.

A közmédia ma nem uralja a nyilvánosságot, hanem versenyhelyzetben van. Fontos szerepet tölthetne be ebben a közegben, és abból az évi ötvenmilliárd forint közpénzből, amit tévére, rádióra, hírügynökségre költünk, akár minőségi tartalmakat is elő lehetne állítani. A nagy kérdés a megvalósítás. Amihez van is egy ötletem: el kellene kezdeni a széles körű konzultációt.

A végén persze még kiderülhet, hogy jól jön a Közszolgálati Testületben szorgoskodó négy egyházi képviselő. Egyikük feladhatja a diktátummal egyetlen mamutszervezetbe zsúfolt közszolgálati médiacsatornákra az utolsó kenetet, aztán kollégáival rögtön tarthatnak egy ökumenikus istentiszteletet az elhunytak emlékére.

 

Szerző: Szakács László