Editorial

2010. 9. szám

Eszi, nem eszi

Valószínűleg rajtam kívül senkit nem érdekel, mégis elárulom, hogy nagyon szeretem Párizsban a rue de la Huchette környékét. Egyrészt az azonos nevű színház miatt, ahol több mint fél évszázada megszakítás nélkül játsszák Eugène Ionesco abszurd darabjait, másrészt azért, mert a középkori utcácskákban hemzsegnek a jobbnál jobb éttermek. Kóstoltam már itt francia, olasz, thai, kínai, vietnami és isten tudja még, hányféle specialitást.

Csak görög étterembe nem ültem be egyszer sem, pedig talán abból van arrafelé a legtöbb. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a görög éttermek előtt rendszerint kint áll egy pincér, aki hangoskodik, és a karomnál fogva húzna be.

Ami belőlem automatikus menekülési ingert vált ki.

De így vagyok más erőszakos szolgáltatókkal is. Pár éve rászoktam egy képügynökségre, használható illusztrációkat lehet náluk venni könnyen és nagyon olcsón. Aztán egyszer bevezettek egy újdonságot, a rendszer a lejáratkor automatikusan meghosszabbítja az előfizetést, harminc napra, 249 dollárért, amit rögvest levesz a bankkártyámról. Függetlenül attól, akarom-e. Egy alkalommal megfizettem a tanulópénzt, de megtanultam, hogy az auto renewal funkció egy kattintással onról offra állítható.

Legutóbb azonban az sem ment egyszerűen. Hiába kattintottam az auto renewal off mezőre, csak egy új ablak jött fel, hogy előbb töltsek ki egy kérdőívet, és magyarázzam el, miért nem újítanék. Nem is tudtam az automatikus megújítást kikapcsolni, amíg a kérdéseket meg nem válaszoltam. Igaz, mérgemben az összes szolgáltatást elégtelenre minősítettem.

És azóta tényleg kezdem gyanakodva nézni őket. Már az eredménytelen keresésektől is dühös vagyok. Legutóbb egy Zuckerberg-fotót kerestem, hiába. A rendszer visszakérdezett: „Did you mean Schoenberg, sickbed, suckable, Quebec, cyborg, Seaborg, Schubert, Knickerbocker, scumbag, scrag, scrog, scabbier, skulker, squeaker?”

Persze, suckable, és még ti akartok folyamatos előfizetésre kötelezni?

Nem csekély csodálkozással követem azokat a vitákat is, amelyek mostanában a médiaszabályozás kapcsán folynak. Médiatörvényt nem az előző évtizedre, hanem a következőre kellene alkotni.

Hét éve indult a Facebook, öt éve a YouTube, négy éve a Twitter. A Foursquare még nincs kétesztendős. Meg tudja valaki mondani, hogyan fogunk internetezni két év múlva? Mire és hogyan használjuk majd három év múlva a mobiltelefonunkat? Milyen arányban nézünk lineáris televízióműsort, vagy használunk helyette fizetős tartalomlekérő szolgáltatásokat?

Mit lehet és érdemes kőbe vésni most, annak tudatában, hogy a változás nem áll meg, sőt, inkább gyorsul? Ráadásul izomból sem terméket, sem szolgáltatást, sem törvényt nem lehet eladni az érintetteknek, mert csak visszatetszést és ellenkezést vált ki belőlük.

Hiszi valaki az ellenkezőjét? Ez az elképzelés abszurdabb lenne, mint Ionesco két híres darabja, A lecke és A kopasz énekesnő együttvéve.

 

Szerző: Szakács László