Az alábbiakban nem akarom megvédeni Laci bácsi konyháját, mert tény, hogy olyan csodákat, mint a sonkás banánt nem szeretni kell, hanem a lehetőn leggyorsabban elfelejteni. Ennek megfelelően nem is kívánom felsorolni Benke László TOP20 nagyon „ínyenc” fogását és ötletét. Laci bácsi Youtube-csatornája ontja a gasztro-ellenforradalom remekeit, mondhatni karikatúrája az olyan elitéttermi ajánlatoknak, mint a fehérmákos báránykrémleves bazsalikomos habbal. Az is biztos jó lehet. Jó drága.

„A pénztelenségnek nem kell mindenáron együtt járnia az igénytelenséggel” – írja a digitális véleményvezérségség korának megmondója Laci bácsi, született Benke László mesterszakács munkásságáról. Az előbbi kijelentés lényegében egy borbárnyi borszaglásra van az „az vagy, amit megeszel” bölcselkedésétől.

A fentieket olvasva e sorok írója már nem is tudja kicsoda, hiszen életének egy rövid szakaszában – amely talán a kelleténél így is hosszabbra sikeredett –, hetente inkább kétszer, mint egyszer, cigánypecsenyét evett egy azóta már bezárt pesti étteremben.

A vendéglátó helyén most sushi bár várja a nagyon egzotikusokat. E helyen mindig ugyanúgy csinálták a cigánypecsenyét, és tették úgy, hogy a reformkonyhára és a zsír, az olaj mennyiségére (merthogy sültkrumpli is volt mellé) nem különösebben voltak tekintettel.

Kár. S hogy mindezek ne tapadjanak le hájként, ahhoz már aznap testmozgás kellett: este ajánlatos volt futni pár kanyart a Duna-parton. Ez a „közösségi futásnak” az az időszaka volt, amikor már nem az apák kissé kopottas Senior-melegítőjében, de még nem is foszforeszkáló, általam nem is ismert színű ruhákban futottak a futóipar emberi termékei.

Az alábbiakban nem akarom megvédeni Laci bácsi konyháját, mert tény, hogy olyan csodákat, mint a sonkás banánt nem szeretni kell, hanem a lehetőn leggyorsabban elfelejteni. Ennek megfelelően nem is kívánom felsorolni Benke László TOP20 nagyon „ínyenc” fogását és ötletét. Laci bácsi Youtube-csatornája ontja a gasztro-ellenforradalom remekeit, mondhatni karikatúrája az olyan elitéttermi ajánlatoknak, mint a fehérmákos báránykrémleves bazsalikomos habbal.

Az is biztos jó lehet. Jó drága.

Nyilván azoknak, akik olyan hozzávalókat is ismernek, amelyeket olyan kontinensekről szereznek be a séfek, amelyeket még fel sem fedeztek, azoknak Laci bácsi nemhogy retrográd, hanem a kádári vendéglátás jelenbe történő meg- és átszökését jelenti. Pontosabban az „igénytelenség továbbélését”. Körükben Laci bácsi egyszerre felelős a tankötelezettség 16 évre szállításáig akárcsak a számos étteremben ruhába tapadó ténylegesen zavaró rántott hús szagért.

Azt gondolom, ma már elég rosszul hangzik az, hogy ha valaki a Vendéglátó Főiskolán végzett, és nyilván Benke jelenkori sütési-főzési módszerei távol vannak attól, hogy átörökítsük őket olyan időkre, amikor már a gasztropornógráfia is alábbhagy. Az, hogy valaki valaha király volt, a gasztronómia korabeli pápája, az nem jelenti azt, hogy ma is versenyképes. Ebből azonban nem következik, hogy mindaz, amit csinál, az „botrány”.

Nyilván hasonló vélekedéssel lennének azok a magyar fogyasztók is a másik oldalról, akik betévednek egy Ráday utcai étterembe, annak is az elejére, abba a bizonyosba, ott a Ráday 4. szám alá, és rendelnek egy valamit – ha tudnának, de most vegyük úgy, hogy nyertek egy nagyobbat a kaparóson –, majd kihoznak nekik egy olyan tányért, amelyen a rajta lévő ételek és elrendezései inkább hasonlítanak egy kortárs képzőművészeti alkotásra, mintsem olyanra, amit az ember a szájába vesz. Ettől az még finom, és ettől az még 3900 forintba kerül. Ennél még a Ludwig Múzeum is olcsóbb, ott több is a kortárs, és éppen annyira lehet vele jóllakni.

Ehelyütt kell hozzátennem, hogy Michelin-csillagos budapesti étteremben is „kellemesen jól lehet lakni”, megint nem arról van szó, hogy az erdélyi borzaska oké, a pácolt makréla quinoával előételnek meg nem az.

Azt akarom hangsúlyozni, hogy az étel- és hozzávalóinak megválasztása ma osztálykérdés – és ezt nem kéne figyelmen kívül hagyni.

Míg száz évvel ezelőtt a gazdagok voltak a kövérek, és a szegények a vékonyak, ma fordított a helyzet. Utóbbiak úgy étkeznek, ahogy tudnak.

Ha véletlenül vagy a gyerek érettségijét ünnepelve betévednek egy, az urbánus gasztrobloggereknek is tetsző étterembe – hogy a gyerek se maradjon le e téren a többitől –, akkor olyan kaját rendelnek, amit ki tudnak ejteni és nem csak a részelemeit, hanem a teljes egészét ismerik. Ebből egyre kevesebb akad a budapesti és vidéki belvárosokban.

Akadnak olyanok, akik ezt a hazai gasztroforralom győzelmeként ünnepli, mi halkan kérdezzük: mi lesz a „csórókkal”, akik az erdélyi borzaskát keresik? Szégyelljék magukat, mert szeretik? Egy „lószart, mama”.

 

Tehát a kérdés az, miről ne feledkezzünk el Laci bácsi megítélésekor? Az, hogy tiszteljük más ízléskultúráját, amely nem független pénztárcájától – igaz, Laci bácsi és követői is dolgoznak méregdrága hozzávalóval pazarlóan –, és ne a saját középosztálybeli ízlésünket akarjuk megtenni mércévé. Megtehetjük, és kritizálhatunk mindenki mást aki nem olyan, mint mi, csak éppen magunkra zárjuk a világunk kapuit, és odabent csak a velük mindig egyetértők maradnak.

El kell fogadnunk, hogy másnak mást jelent a kaja. Van, akinek státusz, van, akinek egészséges életmódba szántott jövőjéhez való viszony (azért étkezik „igényesen”), van, akinek a kilátásaihoz van igazítva („minek álljak le a zsírral, attól nekem már nem lesz jobb”) – és van akinek studies.

S már ott is vagyunk, hogy nem egy Laci bácsi van ebben az országban, hanem így maradt Laci bácsik vannak, akik egy viszonylag nagy sugarú körben állnak, amelynek középpontjában tényleg Laci bácsi (és gasztrokultúrája) van. Ezek azok honfitársak, akik még mindig kívánságműsorba küldik el házassági évfordulóra az „azért vannak a jó barátok” dalát – ahelyett, hogy Spotify-on hallgatnák, a tudatlanok –, és akik nem gyűjtik a különböző spéci húsvágókéseket, továbbá étkészletük is onnan van, ahol a „legkisebb is számít”.

Laci bácsi próbálkozik korszerű maradni, de az ő tudása ebben az új, kétségkívül más minőségű pop-gasztrokultúrában kevés. Próbálkozik, elengedi fantáziáját, koppint, és olyan megoldásokat hoz ki néha, ami inkább kérdéseket vet fel. Megpróbált feljönni a digitális létrán, de olyan kosarat hozott magával, amivel ha megérkezik, úgy még az igyekezetet sem méltányolják.

Nyilván Laci bácsi már soha nem lesz „a” Laci bácsi, a kérdés, hogy amikor róla (róluk) beszélünk, akkor mások bukásának igénylése miatt toljuk az arcba azt, amiről egyébként beszélni sem illendő, és egyúttal akarjuk azok erkölcsi, korszellembe nem passzoló megsemmisülését is, vagy elfogadjuk, hogy bár tudásuk sérülékeny, de mégis milliók tudása ma, és ez van.

 

Prémiumképesnek gondolt írásokban nevetgélni rajtuk viszont nem nagy kunszt. Zsigeri élvezetből lenézni a másságot – ami más esetben ugye elismerendő – éppen olyan idétlen magatartás, mint az osztályirigység azok irányába, akik megtehetik, hogy idegen nyelven elnevezett éttermekben egyenek drágán. Mert az osztályharcot nem már elkészült ételek felett, hanem az ételekhez való hozzáférésben vívják.

 

Hadas Miklós írja Pierre Bourdieu-ről: az, hogy „mi tartozik a fontos, és mi tartozik a kevésbé fontos, az értékes és a kevésbé értékes ízlésjavak közé, ez korszakonként változik, és mindig a hatalmi helyzetűek definiálják, legitimálják, hogy mi az adott közegben szimbolikus ranggal, kulturális tőke birtoklásával együttjáró megkülönböztetések alapvető logikája.” Hans-Ulrich Wehler ennek következményéről ír, amikor az úgynevezett „kapuvédő-mechanizmusokat” említi, amelyek a kívánatos pozíciókba történő bejutást szabályozzák, és mindeközben az elsajátított diszpozíciókat és azok következményeit (viselkedés, beszédstílus, ítélőkészség) ellenőrzik”.

Lehet persze most iPhone-ból felnézve nyenyegni, hogy „Laci bácsiról ír, de nincs meg a szöveg társadalomtudományoskodás nélkül”.

Pedig nem ártana figyelembe venni azt, hogy ahogyan beszélünk másokról, azok ízléséről, szokásaikról azt egy bizonyos hatalmi pozícióból tesszük, ahova nem engedünk be olyanokat, akik nem értik kódjainkat, szavainkat, tárgyainkat.

Ha ez így nem így lenne, úgy ez a szöveg se lenne, mert akkor több Laci bácsi(ka)t megértő, de attól még konyhaművészetét helyén kezelő írás születne – „a valahai híres mesterszakács, aki ma viszont arról híres, hogy Btk-ba ütköző…” típusú szövegek nem tartoznak ezek közé.

Fogyasztási és kulturális kiváltságok mögül nevetség és szégyen tárgyává tenni múltat, az olcsót, a nagyevőt, egy jóhiszemű, saját közösségében elismert embert, Laci bácsit, nem több, mint szellemi alulöltözöttség. S erre akár rá is fázhatunk, mert a „lentiek” korrektebbek, mint gondolnánk.

Ennek példája zárásképpen egy ismerősöm, aki vidéken egy klasszik magyaros ízek étteremben felszolgáló. Egy szép szombaton bejött egy kétgyermekes család, leült, és a tagok az asztalon lévő étlapot kezdték el böngészni. Az ismerős kiment hozzájuk, azok a köszönést követően kérdezték:

„És, mit ajánl?”. A pincér nem sokat gondolkozott, rávágta a választ: „Egy másik éttermet”.

Nem udvariatlan volt, csak tudta, hogy a szakács most nincs úgy, nem kéne ingerelni. Pedig, ha magánál van, irgalmatlanul jókat tud főzni. Ő ugyanis olyan szakács, aki kiles a konyhából, hogy ízlik-e. Nem Michelin-csillagos menüket rak össze, de olyanokat, amelyekre azok vágynak, akik „csak enni akarnak egy jót és finomat”.

Az Úr áldja meg őket ezerszer is!

Böcskei Balázs publicisztikája a Médiapiac 2017/9-10. számában jelent meg a tévés gasztroműsorokról szóló mellékletünkben. Benke Lászlónak az ATV-n van főzös műsora, ami az elmúlt években sok vitát váltott ki, szerzőnk részben erre reflektált.



Visszatérnek a tetoválók

2017. november 15.

December 2-án immár hatodik alkalommal rendezik meg a fővárosban a Tetoválók Éjszakáját, melyen idén a képregények világába kalauzolják a fesztivál látogatóit.