Mit tartasz a műkincspiac legeredményesebb marketing-megoldásának?

Az aukciók jelentik a leghatékonyabb kommunikációs felületet. Ami ezeken történik, arról a gyűjtők és a művészet-kedvelők értesülnek, a kiugró árak pedig a nagyközönség ingerküszöbét is elérik. Éppen ezért nem csupán üzleti értelemben fontosak: az árverési katalógusoknak, kiállításoknak, az aukciós piacot övező egész felhajtásnak a magyar festészet ügyét kell szolgálnia. Ez az én célom és életutam is. Az aukciók segítségével nagyon jól lehet alakítani az értékrendet, felhívni a figyelmet kevésbé ismert vagy teljesen eltűnt alkotók életművére, árnyalni a belső hangsúlyokat. A válogatás, a képek sorrendje, a közölt tanulmányok mind ezt a célt szolgálják. Talán sokan nem is veszik észre, de a katalógusok a maguk rejtőzködő módján hatékonyabban formálják a kánont, mint bármi más.

A modern technológia alkalmazása a műkereskedelemben hogyan hat a piacra?

Mi rendeztük az első magyar internetes árverést a Nasdaq összeomlása előtt. Akkoriban mindenkit az új webes megoldások foglalkoztattak: átalakítottam a weboldalam, illetve létrehoztunk egy internetes céget a Concorde tulajdonosaival, amely ugyan sikeres volt, de idővel kiszálltam belőle.

Néhány tízezertől tízmillió forintig terjedő összegért lehet a galéria webshopjában festményt vásárolni. Ez a kommunikációs eszköz mennyire működik Magyarországon?

Egyre jobban. A műtárgyak különböző magángyűjteményekben érhetőek el, amelyeket felkínálunk, és a kiválasztott műveket 24-48 órán belül prezentálni tudjuk a vásárlónak. Az internet hatalmas lehetőség, hogy kiszélesítsük a vásárlók körét.

Nemes Lampérth József Tabáni részlet, 1916. Janus Pannonius Múzeum, Pécs. Leltári szám 82.52

A magyar festészetnek milyen az arca? Mit kommunikálhatunk általa a világnak?

Felelősek vagyunk az örökségünkért, azért, ami itt maradt. Magyarországnak sokkal nehezebb volt a történelme, mint más sikeres közösségeké, és ha valaki ezt másképpen látja, nem ismeri mélységeiben.

Például Nemes-Lampérth József (festő, grafikus, a magyar avantgárd egyénisége – a szerk.) az első világháborúig alkotott, majd az életmű csúcsán minden összeomlott: elmegyógyintézetbe került és rövidesen meghalt. Sokan voltak, akik elhagyták az országot. A művészeknek folyamatosan újra kellett tervezniük az életüket, de ugyanez igaz azokra is, akik megvették a műtárgyakat, akik őrizték azokat, akik itt éltek, majd később menekülniük kellett, vagy akiket elpusztítottak. Ennek következtében az életutak nem tudtak teljes ívet befutni: a művészek kompromisszumokra kényszerültek, a bennük rejlő potenciális lehetőségekhez képest a valós teljesítmény messze elmaradt. Noha mondhatjuk azt, hogy Párizsban is dúltak a világháborúk, de Franciaországban minden folytatódott tovább, míg nálunk semmi sem folytatódott.

Scheiber Hugó Önarckép, 1922 k. mgt.

Egy megtört életművet hogyan lehet egységesen kommunikálni?

Minden alkotót a legjobb teljesítménye alapján kell értékelni. Azért felelek, hogy a magyar festészet legértékesebb, lehatásosabb olvasatát mutassam be. A nemzetközi szintéren is számtalan, nagyon nagyra értékelt művész van, aki csupán életének egy rövid szakaszában alkotott kiemelkedő minőségben. Tőlük sem a késői, harmatgyenge képeket akasztják ki a nagy múzeumokban, hanem a falrengető remekműveket. Nekem is a legnagyobb ígéreteket kell egymás mellé helyeznem, amelyek láttán egy külföldi szemlélő felkapja a fejét és elkezd érdeklődni a festészetünk iránt. A hazai művészettörténészek zöme sokszor még ma sem veszi a fáradságot arra, hogy alaposan, elfogulatlan szemmel vizsgálja, „mérje meg” az életműveket. Adott esetben megnéz tíz vagy ötven Scheiber Hugó (avantgárd festő – a szerk.) festményt, és rögtön sommás, elitélő véleményt formál róla. Ezt bűnnek tartom. Át kell rostálni a lehető legnagyobb merítést, több száz, sőt ezer képet, ki kell választani a legjobb műveket, és azokat felmutatni. Jellemző, hogy tavaly az amszterdami magyar avantgárd kiállítás katalógusának címlapjára és plakátjaira egy Scheiber önarckép került. De csak azért, mert a helyi múzeumi emberek nem a hazai klisék mentén gondolkodnak, nem azt nézik, hogy a megmerevedett magyar kánonban a festő hol helyezkedik el. Elfogulatlanul, értő szemmel, „csak” a kvalitás és a vizuális erő alapján választottak. És ebben Scheiber korai, expresszív önarcképe minden potenciális riválisát leteperte. Jó érzés volt kézbe venni ezt a katalógust. Nem csak azért, mert a festmény évtizedek óta a gyűjteményemben van, de amiatt is, mert visszaigazolta egy régi döntésemet. Ahogy egy költőt sem a zsengéi, hanem a főművei minősítenek, ugyanígy van a festőkkel is.

Scheiber Hugó kiállításának enteriőrje

Mennyire ismerik a magyar festészetet a világban?

Semennyire. Ez egy szándékosan provokatív mondat, de többé-kevésbé ez a valóság. Ami persze nem csoda, elég nagy hendikeppel indultunk ebben a versenyben. A magyar festészetet még itthon, a szakma is csak töredékeiben ismerte. Az alapoktól kellett kezdeni mindent: kutatás, fotózás, bemutatás. Amikor elkészítettem a modern magyar festészetről szóló könyvemet, hetvenezer fotóból kétezer-ötszáz képet válogattam ki. Korábban én voltam az első, aki szisztematikusan végigjártam a múzeumi raktárakat és a magángyűjteményeket. A felkutatott és lefotózott anyagból aztán kiválogattam és összerendeztem a saját ideálolvasatomat. Az alkotások jelentős részét a magyar művészettörténészek sem ismerték. Miért ismerné a világ?

Az az ambíció sem igazán vert gyökeret, hogy a nemzet nagy történeteit, kiugró művészi teljesítményeit megfelelő rangon bemutassák külföldön, idegen nyelven, reprezentatív kiadványokban és kiállításokon. Ha mégis létrejött egy-egy tárlat, akkor kölcsönöztek pár képet azok közül, amelyek negyven-ötven éven át forogtak. Egyszerűen nem állt össze a rendszer, a szenvedély, a kurátori világ, amitől kialakulhatott volna az élő kapcsolatrendszer, ezen a területen pedig ez mindennek a katalizátora. Persze akadtak ellenpéldák is: tavaly év végén kiadtam egy könyvet Romváry Ferencről, aki a szocializmus évtizedei alatt hozott létre Pécsen egy komplett múzeumot sok ezer műtárggyal. Benne megvolt az akarat, a szenvedély, és megszerezte a politikai támogatást is.

Ettől még tisztelem őket, hiszen nem volt olyan nyitott a világ, mint most, amikor egy pillanat alatt értesülünk mindenről, és olyan fordulatszámon pörög a műkereskedelem is, hogy naponta kerülnek elő kincsek, évtizedeken át lappangó főművek, amelyekről korábban nem is tudtunk.

Nyugaton a kultúra, a múzeumok látogatása közügy, az embereknek van igényük, pénzük és energiájuk rá. A fiatal művészettörténészek között már vannak olyanok, akik ezt az értékrendet elsajátították, ügyesen kommunikálnak. Ez hatalmas energiát, napi rutint igényel, de csak ebből nőhet ki az, hogy a magyar festészet végre áttörje azt a láthatatlan falat, ami előtte magasodik.

Ha már a fiatalokat említed, az Y generáció megjelenése milyen kihívásokat tartogat a műkincspiac számára?

Viszonylag kevés vevőm van ebből a körből, de előfordul, hogy valaki már a harmincas éveiben is jómódú. Közülük sokan külföldön élnek, de azt gondolom, vissza fognak jönni. Abban a világban, amelyben felnőttem, én is arra vágytam, hogy megmártózzam külföldön. Ez a generáció mást és másképpen vásárol. Nagy egészében azt látjuk, hogy a régebbi korok festészete iránti érdeklődés, amely az egyik szenvedélyem, nemzetközi szinten is sokat csökkent. Jobban erősödött a kortárs, a háború utáni művészet.

Keserü Ilona Pannó 2. (Test sugártörésben 2.), letét az MNG-ben

Kit tartasz a legelismertebb magyar kortárs festőnek?

Egy profilt három-öt emberből lehet megrajzolni. Bukta Imrét mindenképpen idesorolom, de nagyra tartom Keserű Ilonát és Maurer Dórát is. A világ legnagyobb múzeumai, a Metropolitan vagy a Tate Galéria vásárlásai is ezt tükrözik. A kortársak sikere visszahat a régiek felfedezésére, és persze ez fordítva is igaz.

Többször használod a szenvedély szót. Magánemberként mi a fontosabb számodra, az, hogy egy festmény „márkás” legyen, vagy az, hogy megszólítson?

A magángyűjteményembe, illetve az albumaimba is válogattam műveket alig ismert vagy teljesen névtelen alkotóktól. Nem feltétlenül azért, mert egy neves, kanonizált festő alkotásához képest jelentősebbek, inkább csak szimbolikus jelzésként. Volt olyan mű, amelyet másnak tulajdonítottak, de megtaláltam az igazi alkotót. Volt, akit nem tartottak számon, de olyan minőségű képet hozott létre, amelyet méltónak tartottam beemelni a legjobbak közé. Volt, akit félreértettek, és az új kontextussal igyekeztem helyre tenni a megítélését. Olyan közegbe helyeztem el nagyon fontos képeket, amelyekkel az alkotók jobbat mutathattak magukról, mint amit az egész életművük alapján gondolnánk róluk.

Fiatalon végigjártad a világ legnagyobb képtárait, múzeumait, ma pedig, ha hihetünk a különböző újságok listáinak, a leggazdagabb magyarok egyike vagy. Nem hiányzik a kincskereséssel teli, kalandos múlt?

Azt gondolod, le vagyok merevedve, és nem elevenen élem az életem? (Nevet.) Látod, mennyire „feszes és méltóságteljes” környezetben ülünk – annyira zajlik körülöttem az élet, annyi impulzus fut be hozzám, hogy rendet rakni sincs időm. (Mutat körbe.) Arra, ki hogyan áraz be, sohasem reagáltam. Az újságírók, akár akartam, akár nem, szerepeltettek a kiadványokban, pedig minden alkalommal felhívtam a figyelmüket, hogy nem kívánok megjelenni. Soha, senki nem látta közülük, milyen vagyonnal rendelkezem. Hogy nem hiányzik-e a fiatalság? Annak a lényegi azonosságában élek, talán túlságosan is.

Szakemberként mit tartasz a legnagyobb kudarcodnak?

Nem tartok számon kudarcot. Mindig úgy dolgoztam, ahogy tudtam. Biztos volt, hogy híján voltam bizonyos tulajdonságoknak, de nem hibáztatom magam. Aukciók tekintetében mindig a bázishoz képet határozom meg, mi volt sikeres, mi sikerülhetett volna jobban is. Például a mostani eladások a két évvel ezelőttiekhez képest nagyon jónak számítanak.

Az Aranykorok romjain kiállítás enteriőrje

Mi a helyzet a sikerrel?

A könyvekhez írt előszavakban és a többi megszólalásaimban talán személyesebb hangot használok, mint mások. Sokszor hivatkozom a családom múltjára, saját élményeimre, a művészettel kapcsolatos érzéseimre. Ez sem véletlen. Mindig azt gondoltam és mondtam, hogy a magyar festészetet nem szabad önmagában, a történelmünkről, a művészek személyes sorsáról, a képekben testet öltő emberi drámákról leválasztani: ezzel éppen attól fosztanánk meg, ami emocionális töltetet adhat a műveknek. A művészet nem valami érinthetetlen, magasztos valami, amiről csak szent áhítattal, az arra feljogosítottak beszélhetnek, hanem az élet része, érdemes fesztelenül, elengedetten közeledni hozzá.

Szakmai körökben tisztességesnek, de nagy játékosnak tartanak. Miként vélekedsz a szerepedről?

Folyamatosan figyelem a cselekedeteimet, próbálok a magam világában, a belső értékrendemhez közel maradni. Az foglalkoztat, hogy amit szeretek, átmenjen, de különösebben nem érdekel, mit gondolnak vagy írnak rólam. Csak teszem a dolgom, reggeltől estig, és hiszem, hogy amivel foglalkozom, bármely generáció számára érdekes lehet.