Szalay Dániel 2012. október 03.

Kettős kötés - interjú Felcsuti Péterrel

A pénzügyi szféra társadalmi felelősségvállalásával kapcsolatban beszélgettünk Felcsuti Péter közgazdásszal, volt bankvezetővel.

A CSR nem független a bankok társadalmi elfogadottságától és a pillanatnyi üzleti helyzetétől - osztotta meg velünk a pénzügyi szféra társadalmi felelősségvállalásával kapcsolatos tapasztalatait Felcsuti Péter közgazdász, aki huzamosabb ideig a Bankszövetség alelnöke, majd elnöke is volt.

(Az interjú rövidetett, kifejezetten a bankok társadalmi felelősségvállalására fókuszáló változata a Médiapiac szaklap legutóbbi számában nyomtatásban is megjelent.)

 

20 éven át volt a Raiffeisen Magyarország élén. Ezzel Ön volt az egyetlen a magyar felső szintű bankárok közül, aki kezdettől fogva ugyanazt a bankot vezette. Multinacionális környezetben nem szokás ennyi ideig a helyén hagyni az első számú vezetőt, illetve sokszor maga az igazgató is továbbáll ennyi idő elteltével. Ön hogyan lett a szabályt erősítő kivétel?

Felcsuti Péter (Fotó: Magyar Narancs)
Felcsuti Péter közgazdász
(Fotó: Magyar Narancs)

Ez részben alkati kérdés is, vagyis viszonylag konzervatív vagyok ilyen szempontból. Sok örömömet leltem abban, hogy egy folyamatosan bővülő és egyre összetettebbé váló szervezetet irányíthatok. Tulajdonképpen eredményesen is ment a dolog, hiszen ha nem így lett volna, akkor sem a tulajdonos, sem én nem ragaszkodtunk volna egymáshoz. Az osztrák, német multinacionális cégeknél általában nem annyira követik az angolszász gondolkodást, vagyis ott nem annyira szokatlan, hogy valaki sokat dolgozik egy helyen.

 

Mire koncentráltak Raiffeisennél a társadalmi felelősségvállalást illetően?

Reklám- vagy más megfontolásból a bankok vagy általában véve a nagyvállalatok társadalmilag fontosnak tűnő tevékenységeket korábban is felkaroltak, de nem mindegy, hogy mi volt a támogatók motivációja, valóban volt-e emögött valami felismerés, hogy talán nem mindig a közvetlen és azonnali piaci haszon a fontos. Ez a szemlélet nagyon sokáig nem honosodott meg a hazai piacon, a támogatások így nálunk is sokszor ad hoc jelleggel történtek. Nagyjából a 2000-es évektől aztán elkezdtünk felépíteni egy racionálisan átgondolt CSR stratégiát és ezt töltöttük meg tartalommal.

 

Ausztriából jött az utasítás, hogy legyen CSR és milyen irányokba induljanak?

Nem így történt. Amikor a CSR már nem csak egy marketingszemléletű tevékenység volt (például támogatunk valamilyen sport- vagy kulturális eseményt, vagy veszünk egy műszert egy gyermekkórháznak), hanem valamiféle koncepció részeként kívántunk dolgozni, akkor ezt egyértelműen a hazai sajátosságok figyelembe vételével tehettük, és a tulajdonosok nem szóltak bele a részletekbe. Persze eleinte meg kellett győzni az idegenkedőket, hogy egy vállalatnak igenis pénzt kell költenie a fő tevékenységéhez közvetlenül nem kapcsolódó célokra és felelősséget kell vállalnia azért a környezetért, amelyben működik, még akkor is, hogyha ez néha kissé álszent, mert nem egyértelmű, hogy egyes szereplők tényleg azért cselekszenek-e, hogy a környezet jobb legyen, vagy azért, mert azt szeretnék, hogy az ügyfelek körében a megítélésük javuljon.

Ez nagyon lényeges, de annak a gyermekkórháznak, amelyik kap egy eszközt, tulajdonképpen mindegy, hogy az adományozó ezt milyen megfontolásból adta. Következésképpen érdemes lehet túllépni ezen a motivációs problémán, holott vannak olyan kérdések, amelyeknek a kontextusában ez nagyon is élesen vetődik fel. Ugyan nagy probléma, hogy van-e elég orvosi műszer, de ha egyetlen igazán nagy, a jelenleg legégetőbb problémát kellene megjelölni, az a társadalmi egyenlőtlenségek kezelésének kérdése lenne. Ehhez képest valójában egyetlenegy, általam ismert pénzügyi vállalkozás se jelölte meg a roma integrációt a CSR programjának kiemelt részeként. Ez pedig azt mutatja, hogy a motiváció mégsem önzetlen.

 

Gyermekkórházakat támogatni látványosabb, elfogadottabb?

Igen, egész biztosan. Ahogy divatosabb a kultúrát, vagy a környezetvédelmet is a zászlónkra tűzni, és így tovább. Vagyis vannak olyan programok Magyarországon, amelyek egyértelműen pozitívnak számítanak, vita nélküli kérdések, de például a roma integráció nem számít egy egyértelműen pozitív megítélésű dolognak, és ezért el is kerülik a nagyvállalatok, amit én egyébként nagyon fájlalok.

 

Nagyon sok megkeresés érkezik egy pénzintézethez, hiszen mindenkinek a fejében az a kép él, hogy a bankok gazdagok. De mindent mégse támogathatnak.

El kell ismerni, a Raiffeisennél is ott volt az a szempont, hogy hogyan fogja ez a bank piaci imázsát, társadalmi elfogadottságát növelni. A felmérések azt mutatták, hogy a roma integrációs projektek alig járulnának hozzá ehhez. Az más kérdés, hogy elég erőszakos voltam és a CSR koncepció készítésekor azt mondtam, hogy ennek ellenére ezt a kérdést is fel kell venni a programok közé. Annak ellenére jártam el így, hogy a felmérések alapján az apparátusunk nem javasolta a roma integrációs programokat, helyette inkább a "divatosabb" dolgok felé fordultak volna.

 

Vajon a válságnak, a bank- és tranzakciós adónak, vagy a devizahitelek meghatározott árfolyamon való átváltásának milyen hatása volt a banki CSR-ra?

Ahogy a CSR nem független a bankok társadalmi elfogadottságától, úgy attól sem, hogy éppen üzleti ciklusuk melyik szakaszában járnak. Meg lennék lepődve, ha ezekben a vérzivataros időkben a CSR rettenetesen fontos kérdés lenne számukra. Ez is mutatja, hogy csak járulékos, más szempontoknak alárendelhető kérdésnek tekintik.

 

Idehaza a pénzügyi kultúra meglehetősen fejletlen. Még mindig a legegyszerűbb termék, a bankbetét a sláger, de már az is örvendetes, hogyha nem otthon, a párnába rejtve tartják az emberek a pénzüket. Próbálkoztak-e pénzügyi oktatással, edukációval, vagy a pénzügyi intézmények ellenérdekeltek ebben?

Én ezt fontos programnak tartanám, de a bankoknak hagyományosan ambivalens a viszonya a kérdéshez, hiszen rengeteg termékük van, közöttük több olyan is, amelynél vitatható, hogy az adott szolgáltatás a banknak vagy az ügyfélnek jobb-e inkább. Ott van például a hitelkártya, amivel elvileg ingyen használhatjuk a bank pénzét egy bizonyos ideig, de ha a megjelölt határidőre nem fizetjük vissza a teljes költést, akkor az nagyon magas, 30-35 százalékos, azaz brutális mértékű kamatú hitellé alakul át. És a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek sokszor késedelembe esnek a visszafizetéssel, és mire észbe kapnak, belecsúsznak ezekbe. Vajon egy pénzügyileg tudatos ember is ezt választaná-e, vagy inkább máshogy osztaná be a pénzét, vagy venne fel más fajta hitelt? De bizonyára lehetne több, hasonló szolgáltatást is találni. Mindenesetre könnyebben megveszek egy hitelkártyát, ha nem vagyok tudatos.

 

Viszont a bank lehet, hogy hosszútávon mégis rosszabbul jár, mert megnő az esélye annak, hogy a bank végül nem kapja vissza a pénzét, bedől a hitel, adósságcsapdába kerül az illető a 35%-os THM mellett.

Mint például most a válság kapcsán látható, hogy sok be is dőlt. De ezekbe a nagy kamatokba bőven bele van kalkulálva statisztikai valószínűséggel, hogy az ügyfelek hány százaléka nem fizet. Ha csak az ügyfelek 6-8 százaléka nem rendezi a tartozását, attól még a bank számára jó üzlet marad. Baj csak akkor van, ha válság idején ez megugrik 15-20 százalékra, ilyenkor már kicsit más a helyzet, hiszen a bank normál időszakra optimalizált. Vagyis a pénzügyi tudatosság kétélű fegyver, hiszen egyrészt nagyon jó a pénzintézetek számára, hogy a tájékozottabb ügyfelek többféle szolgáltatást vesznek igénybe, viszont sok termékkel kapcsolatban elutasítóvá válhatnak, ami miatt a bankoknak bevételkiesése származhat. Ezért sem a bankszektor vállalta magára az edukációt, hanem a PSZÁF és az MNB, bár vannak pozitív banki példák is.

 

Tudatosabbak lettek-e a fogyasztók, vagy inkább tovább rombolta a gondolkodást a válság? Főleg, hogy politikusaink rá is játszanak az amúgy is meglévő bankellenes hangulatra?

Válságok ugyan vannak, de nagyon nagyok viszonylag ritkán. Hasonlóan nagy méretű például több mint 80 éve nem volt. Egy gyors lefolyású hasmenéssel ellentétben, ami nagyon szörnyű tud lenni, de azért remélhetőleg fél nap alatt elmúlik, a mostani egy olyan krónikus gyomorbetegséghez hasonlatos, amivel évekig elkínlódunk.

2007/2008-ban, azaz már több mint 4 éve kezdődött el, és egyelőre semmi jele nincsen, hogy a következő egy-két évben befejeződne, sőt akár még 10-15 évig is eltarthat. A kis válságok többnyire a reálszférából robbannak ki (dotkom lufi, ingatlanpiaci, olajipari buborékok kidurranása), de az igazi jelentős válságok pénzügyi területről indulnak ki. Ilyenkor felmerül a bankok felelőssége és megítélése. Nagyon érdekes jelenséget láthatunk: ha a bankokat egyesével nézzük, akkor voltaképpen a saját szempontjából a legtöbb racionálisan viselkedett, de a bankszektor egésze együttesen mégis irracionálisan. Olyasmi ez, mint a Bibliában, amikor mindenki egyénileg Jézust kiáltott, de a tömeg mégis Barabást.

Ilyen értelemben a bankok felelősségét valóban vizsgálni kell, és ennek következtében az is igaz, hogy a bankok társadalmi elfogadottsága megzuhant és a legtöbben elvárják, hogy a politikusok tegyenek valamit. Ez így van másutt is. A különbség az, hogy a világ többi részén a bankellenes hangulat ellenére mindenki tudja, hogy a gazdasági kilábaláshoz a hitelintézetek tevékenysége szükséges, és nem érdemes bűnbakot csinálni belük. Ami idehaza tapasztalható, az messze túl van a normális bírálat szintjén, már minden probléma terhét rögtön a bankszektorra hárítják, pedig a bankok hitelezési tevékenysége nélkül nem lehet kijönni a válságból. Emellett a többi gazdasági szereplőt, más iparágakat is elbizonytalanítja, ha a törvényalkotó nem tiszteli a jogot és a piacgazdaság szabályait. Ez kiszámíthatatlanná teszi a teljes gazdasági környezetet, ami fokozott óvatosságra int mindenkit, visszafogják a beruházásaikat, nem létesítenek új munkahelyeket, vagy akár más országba helyezik át a termelésüket Magyarországról.

 

Elégedett volt a bankszektor és a Bankszövetség kommunikációjával? Miért nem próbáltak visszavágni és elmagyarázni, milyen fontos dolgot tesznek?

A hitelintézetek kifejezetten vesztes pozícióból indulnak, ha a kormánnyal vagy bárki mással országos szintű polémiát kívánnak folytatni. Egyrészt a lakosság körében nem népszerűek, sőt felelősek is, másrészt bonyolult üzeneteket nem lehet a médián keresztül átvinni, márpedig az, hogy mi a szektor szerepe a piacgazdaságban, rendkívül komplex, szemben a kormány kifejezetten egyszerű üzeneteivel. Ezért a bankok általában visszafogottak a kommunikációban. A Bankszövetség korábbi elnökeként magam is nagyon nehéznek éreztem, hogy efféle kampányokat folytassunk, eljuttassuk az álláspontunkat az emberekhez. Elég sokat szerepeltem annak idején különböző elektronikus és írott médiumokban és látható volt, hogy hogyan fogadta a publikum a szerepléseimet. A kép minimum vegyes volt. Ne feledjük, hogy a bankok bonyolult üzeneteivel szemben a kormányé kifejezetten egyszerűek.

 

De nem lehet a bankok üzeneteit is hasonlóan leegyszerűsíteni arra az alap tézisre, hogy "ha nincs hitel, nincs gazdaság"?

Hát igen, de erre rögtön előáll a kormány, hogy több magyar bank kell, mert azért nincs hitel, mert ezek külföldiek. Vagyis természetesen fontos lenne a kommunikációs aktivitás, de nem könnyű azt a fajta kommunikációs stratégiát kialakítani a bankszektor számára, ami hasznos lenne.

 

Valamiért a magán-nyugdíjpénztárak sem igazán próbáltak visszavágni az ellenük indított kommunikációban. Hasonló a magyarázat?

Ó igen. A banki hátterű magán-nyugdíjpénztárak (és ugye ezek voltak a piac meghatározói) szerintem azért sárosak voltak. A magán-nyugdíjpénztárak teljesítménye sokkal rosszabb volt, mint az elvárt volt, nem utolsó sorban azért, mert a tulajdonos bankok elvonták a haszon egy részét alapkezelői és marketing költségként. De azt is gondolom, hogy ha rendesen megszabályozták volna a piacot erős állami felügyelettel, akkor hosszútávon a magán-nyugdíjpénztárak a mostani állami rendszerhez képest egészen biztosan jobbak tudtak volna lenni. De a nulladik pillanatban mégis onnan kellett elindulni, hogy a bankokat jogos szemrehányások érték, hogy lefölözték a haszon egy jelentős részét. Emiatt le is sújtott például az OTP-re, az AXA-ra és az ING-re a Felügyelet. Lássuk be, nem lett volna könnyen kommunikálható helyzet, hogy "igaz ugyan, hogy csirkefogók voltunk pár éven keresztül, de hosszútávon egyébként biztosak vagyunk benne, hogy a magán-nyugdíjpénztárak jobbak, mint az állami nyugdíj".

 

Az vitán felül áll, hogy túl magas költséggel dolgoztak, de önmagában a magas költségek okozták a kevésbé jó teljesítményeket? Nem az, hogy a részvénypiac épp mélyponton volt a válság mélypontján, amikor a pénztárak elleni kommunikációs hadjárat indult?

Szét lehetett volna fésülni, hogy a teljesítménynek hányad része tudható be a piac ingadozásának és mennyi az, ami a magas elvonásoknak, és az is igaz, hogy a piaci ingadozásoknak köszönhető teljesítményre bátran lehet azt mondani, hogy jó, hát ez csak 20 év volt, de a magán-nyugdíjpénztári befektetések kifutása 30-70 év, és akkor van remény arra, hogy ezek a hullámvölgyek végül kiegyenlítődnek egy viszonylag egyenes, felfelé tartó vonallá, ahogy a részvénypiacon nem sokkal később meg is történt, hogy meredek emelkedés kezdődött. De ez is egy bonyolult üzenet, hiszen azt mondani, hogy a veszteségek egy része normál piaci ingadozás, a másik pedig a tulajdonos bankok csirkefogósága, hát elég nehéz lenne kommunikálni ezt a médián keresztül. Kaotikus helyzet alakult ki, és a bankok szép csendben lemondtak erről. A legfájdalmasabb az egészben egyébként az volt, ahogyan történt: nem előzte meg szakmai, társadalmi vita, hogy milyen rendszer legyen, hanem az állam puccsszerűen visszaállította az ellenőrizhetetlen és egészen biztosan az emberek számára kedvezőtlenebb felosztó-kirovó állami rendszert, ráadásul egyéni számlák nélkül.

 

Ejtsünk szót arról is, hogy az Ön személyes kezdeményezésére a TÁRKI-val közösen készült néhány évvel ezelőtt egy értékrendkutatás.

Én akkoriban még bankvezető voltam, de ez a magánakcióm volt. Gyanússá vált, hogy mintha a környező országok sikeresebbek lettek volna az elmúlt 10 évben és Magyarország rosszabbul teljesítene, ezért ennek okait kezdtük el feltárni. Ezért kezdeményeztem ezt az összehasonlító kutatást. Sorba állítottuk a hazai közintézményeket, kezdve a Tudományos Akadémiától a bankokon át az újságírókig, és az MTA volt az egyetlen, amely 50 százaléknál valamivel magasabb bizalmi indexet ért el, de még ez is meghökkentően alacsonynak tekinthető a külföldi országokhoz képest. A rossz hír ráadásul az, hogy az értékrendek nem egy-két év alatt alakulnak ki, és nem is változtathatók meg egyhamar. Pedig a bizalom önmagában véve is növekedést generáló lenne. Ha a lakosság és a piac szereplői jobban bíznának egymásban és az államban, csökkennének a tranzakciós költségek, nem kellene hosszú szerződéseket gyártani, ennyi garanciát és kényszerítő eszközt beépíteni.

 

Hogyan lehetne mindezt megváltoztatni?

Nagyon nehezen, de nyilvánvaló, hogy az államnak kellene elől járnia jó példával, azaz kiszámítható gazdaságpolitikát kellene folytatnia. Ha az állami intézmények, hatóságok és iskolák mind azt képviselnék, hogyan lehet erősíteni a társadalom tagjaiban a bizalmat, lassacskán az emberek attitűdje elkezdene megváltozni, és elfogadnák, hogy alkalmazkodniuk kell.

 

Az adatok publikálása óta lát esetleg valamilyen pozitív elmozdulást?

A kutatás még 2009-ben készült, és szerintem azóta tovább romlott a helyzet. Az a paradox állapot alakult ki, hogy 2010-ben hatalomra jutott ugyan egy óriási felhatalmazottságú kormány, amely nem habozott hozzányúlni az olyan nagy elosztási rendszerekhez, mint az államigazgatás, az egészségügy, az oktatás, ami önmagában jó dolog, ám a tragédia az, hogy nem olyan rendszereket alakított ki, amelyek, még ha konfliktust is okoznak, de hosszútávon jó dolgot eredményeznének. Ráadásul, ha ehhez még hozzátesszük a bankrendszer és egyéb piacok elleni hangulatkeltést, a telekomadót, a tranzakciós adót, a percenként változó jogszabályokat, vagy az alaptörvényt, ezek együttesen olyan kiszámíthatatlanságot okoztak, hogy a gazdaság szereplői között belföldön és külföldön érthető okokból nincs meg a bizalom.

 

Bár az ön bankvezetői szerepe már a múlté, nyugdíjasként sem vonult vissza. Mivel foglalkozik mostanában?

Blogot vezetek a MANCS oldalán, ahol írásaim hol nagyobb, hol kisebb visszhangot váltanak ki. Ezenkívül több könyvet is lefordítottam az utóbbi időben, illetve ezek kiadásában is közreműködtem. Az elmúlt négy évben most már az ötödiknél tartok. Ez utóbbi egyébként épp nem sokára fog megjelenni, és a gazdaság, valamint a lélektan kapcsolatával foglalkozik. Időnként konferenciákra hívnak előadónak, illetve ősztől a Corvinus Egyetemen tartok egy kurzust, és egy roma felzárkóztatási programban is részt veszek. Szóval van dolgom..

 

Beszélgetésünk során eléggé határozott véleményt fogalmazott meg, és nem teszi ezt másképp a blogjában sem. Politikai ambíciói nincsenek egyébként?

Nem mondom, hogy a politika nem érdekel, és vannak is olyan politikusok, pártok, akik, ha kikérik a véleményemet, szívesen megosztom velük, és ha vannak projektjeik, akkor abban szívesen segítek, de hogy közvetlenül politikai szerepet vállaljak, olyan ambícióim nincsenek. A gyerekkoromat leszámítva, nem emlékszem, hogy felnőtt koromban valaha is lett volna ilyen. Az egy nagyon-nagyon más szakma. Olyan tulajdonságokat igényel, amelyekben én nem vagyok annyira erős.

A cikk szerzője Szalay Dániel

Nézze meg Szalay Dániel teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Az üzleti titok hatékonyabb védelme?

2018. szeptember 18.

Nem kapott nagy visszhangot az üzleti titok magyarországi újraszabályozása, pedig az üzleti titok védelméről szóló 2018. évi LIV. törvény gyökeresen megváltoztatta az üzleti titokkal kapcsolatos korábbi szabályrendszert.