Korani Eleni és Ernst Wastl hosszú ideje a szakmában vannak, számtalan alkalommal népszerűsítik a magyar műkincseket világszerte, de a magyar kultúra pozicionálása és terjesztése itthon is missziójuk, ahol még van bőven teendő e téren.

„Büszke vagyok arra, amikor a magyar művészet nagyköveteként szoktak aposztrofálni. Hiszek a személyes kapcsolat erejében, sőt manapság ez az, ami igazán számít! Ha személyesen mondom el, hogy milyen fantasztikus város Budapest, és milyen nagyszerűek a magyar művészek, akkor hatással lehetek arra, hogy milyen kép alakul ki másokban erről az országról és erről a nemzetről” – lendül bele Korani Eleni, aki szerint nem volt mindig ennyire egyértelmű, hogy a magyar művészet is jó, de e téren még van hová fejlődnünk.

„Huszonöt éve előbb adtak el egy ismeretlen, jelzés nélküli francia art deco vázát, mint egy 1938-ban készült Gorka Géza habán kerámiát népi motívumokkal. Akkoriban az volt a tendencia, hogy ami nyugatról jön, az jobb. Holott itt is kiváló művészek voltak, csak a második világháború után megszakadt minden, ötven-hatvan évvel később pedig minden elenyészett, elfelejtődött. Küldetéstudat hajt minket abban, hogy egy külföldi alkotás helyett magyart adjunk el, úgy, hogy Ernst osztrák, én pedig görög származású vagyok. Ez sajnos másoknak nem egyértelmű. Pedig az identitás nagyon fontos kérdés, hiszen mitől éreznénk magunkat »valamilyennek«, ha nem attól, hogy ismerjük a kultúránkat? Hatalmas felelősségünk van abban, hogy ha Magyarországon élünk, a magyar kultúrát közvetítsük” – magyarázza a műkincsszakértő, aki azt mondja, semmi meglepőt nem talál abban, hogy szülőhazájában minden házban van görög zászló.

„Miért kellene ezt minden esetben szélsőséggel azonosítani? Miért kellene szégyellni ezt? Én a szakmámból adódóan a műtárgyak kontextusában szoktam beszélni erről a témáról, de a piac edukálása miatt is elengedhetetlennek tartom, hogy általánosságban is meg ne vitassuk a kérdést. Mi hiszünk abban a férjemmel, hogy Közép-Kelet-Európa egyre jobb hely, és mindennap tudatosítanunk kell magunkban, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy Magyarországon élünk” – hangsúlyozza a műkereskedő.

Egyre kevesebb galerista található a magyar műkincspiacon, mert a legtöbb galéria átalakult aukciósházzá, valamint a többség kortárs művészettel foglalkozik szívesebben, aki pedig nem, az is inkább lehorgonyoz egy-egy stílusirányzat, például a francia art deco vagy a Bauhaus mellett, és átalakul lakberendezési üzletté.

Egy műkincs valódi értéke

„Kérdés, hogy mikor és mire kell a pénz, mert olyan nem létezik, hogy valamit elkótyavetyélünk. Olyan előfordult, hogy nagy szükség volt a pénzre, ezért valaki olcsóbban adott túl egy műtárgyon. Mert mi az értékesebb? Egy festmény vagy az érte kapott kenyér a háborúban, amivel a gyereked életét mented meg?” – magyarázza Korani Eleni, akit ügyfelei gyakran kérdezik a trendekről. Ő azt vallja, hogy a marketingszövegtől elvonatkoztatva – mely bizalmat kelt a célcsoportban, hogy adjon el valamit, vagy pedig azt mutatja, hogy ez stabil piac, és aki gondolkozik, ne hezitáljon, hanem vásároljon – egy műkincs pontosan annyit ér, amennyiért megveszik. Mert mindig ér valamennyit, csak az a kérdés, hogy abban a korban és abban a pillanatban épp mi történik vele.

Az elérhetetlenség mint marketingeszköz

„A Hermés ház egyik új kollekciójában van egy pénztárca, amit kizárólag várólistára kerülve lehet megvenni. Pedig kint van a polcon, kezedbe foghatod, de nem vásárolhatod meg! Azért nem lehet megvenni, mert egész Olaszországban – egy pénztárca varrásáról beszélünk! – már csak egy ember képes ilyen minőségű munkára, ezért nagyon lassan halad. Hát mi ez, ha nem az a fajta marketing, ami a műalkotások egyediségével, megismételhetetlenségével ad el egy tömegterméket?” – teszi fel a kérdést a műgyűjtő, aki a vágyakozás erejét sokunkhoz hasonlóan a gyermekkorából hozza.

„Mi sorban álltunk a közért előtt, hogy banánt vehessünk, mert olyan korban nőttünk fel, amikor egy évben alig néhányszor volt kapható. Kis dolgok voltak ezek, de megtanítottak minket arra, hogy vágyakozzunk valami iránt. Megismertem ezt az élményt gyerekként, ezért a mai napig képes vagyok felidézni” – mondja, majd hozzáteszi: egy nagy gyűjtő, aki már több tíz millió forintos képeket akar birtokolni, valószínűleg sikeres üzletember, és ahhoz van szokva, hogy amit akar, azt meg is kapja.

„A művészetben viszont ez nem így van. Ha egy aukción elvesztesz egy fontos licitet, egy biztos: az a kép nem jön vissza akár évtizedek múlva sem a piacra. A művészetben nem vehető meg minden, és nem minden áron. Véges, mert amit valaki nem akar eladni, az nem lesz a tied – ennyi. Ez az elérhetetlenség az egyik legerősebb marketingeszköz a klasszikus műtárgyak esetében” – magyarázza Korani Eleni.

A popsztárok galériája

„Ami a fauve időszakban kiváló volt, mint például egy Matisse, az ma is csúcskép. Ezek az alkotások kiállják az idő próbáját, nem hat rájuk sem trend, sem korszak, ugyanolyan jók, mint amikor születtek. Minden tárgy, ami az adott korban a legjobb volt, mindig is az lesz” – válaszolja, amikor arról kérdezzük, mit gondol a popkultúra kiemelkedően népszerű termékeiről, a klasszikus festményekről az utca emberének ruháin.

„A popkultúra művészetet használó produktumai, a pólóra nyomott Van Gogh és Frida Kahlo viszont a 20. század második felének termékei, ikonikus figurákkal. Nemrégiben jártam a világhírű Art Basel kortárs művészeti vásáron, ahol az egyik ismerősöm a popsztárok galériájának nevezte azt a kiállítót, akinél a manapság divatos és sztárolt Jeff Koons – a lufikirály, Cicciolina első férje – és Andy Warhol is szerepelt a kínálatban. Nagyon találónak érzem ezt a kifejezést” – mondja Korani Eleni, aki szerint az aukciósházak is ugyanezt a jelenséget használják ki.

„Amikor az úgynevezett fő képek – a ház legdrágább festményei – vannak aukción, az aukciós katalógus címlapjára fő képet tesznek, ugyanezt az ikonikus figurák iránti rajongást használva föl. Ennek ellenkezője, amikor nincs az aukciósházban igazán fontos festmény, ezért egy gyengébb alkotás kerül az album címlapjára. Ilyenkor a kérdés az, a piacon ki az, aki elhiszi, hogy az a kép azért van a címlapon, mert az a legjobb. És valahogy mindig bebizonyosodik, hogy van ilyen vevő” – magyarázza a műtárgy-kereskedelem világában ismert fogások egyikét a galerista.

Nem flashy, csak glamorous

A műkincs-kereskedelem egyik legfontosabb jellemzője a diszkréció. De hogyan lehet valami olyat marketingelni, amit diszkréten kell kezelni, és csöppet sem „flashy”?

„A klasszikus műtárgyak egy erősen konzervatív világ részei. Konzervatív világban születtek, konzervatív a közeg, amely forgalmazza őket, aki veszi őket szintén konzervatív, nem szereti tehát a feltűnő, villongásra alkalmas dolgokat – de minden, ami marketing, az ilyen. Tudomásul kell azonban venni, hogy a 21. században nem a tárgyat kell marketingelni, hanem üzenetet kell átadni. Mivel a szakmánkban minden bizalmi alapon működik, erre azt a módot találtam működőképesnek, hogy megjelenek a médiában, és self-brandinggel népszerűsítem az üzletemet. A self-brandinggel megszületik Korani Eleni műkereskedő és műszakértő, aki például egy tévés szpotban fényhatásokról beszél, vagy odamegy egy kortárs ékszerdizájnerhez, és megalkotja a művésszel együtt a következő kollekciót” – árulja el a galéria társtulajdonosa, akinek profin komponált és beállított fotói láthatók a közösségi platformokon, pedig három évvel ezelőtt még nyomógombos telefont használt.

„Az Instagramon aktív csoportnak azt kell megmutatni, hogyan él a 21. századi ember. Azt, hogy egyáltalán nem elrugaszkodott ötlet összeegyeztetni az utazásokat és a dizájnertáskákat azzal, hogy közben elmegyünk megnézni egy kiállítást. Az utóbbi időben két olyan kiemelt ügyfelünk is lett, aki az Instagramon keresztül talált a galériánkra” – mondja a műkereskedő, és bár a kettő nem tűnhet soknak, többmilliós műtárgyak esetében mégis jelentős.

Filmdíszlet Szabó Istvánnak

Az Ernst Galéria weblapján – mely a tulajdonos szerint épp olyan patinás, mint az üzlet maga, hiszen huszonöt éves – a fő művek, műtárgyak és gyűjteményépítés mellett filmdíszlettervezés, valamint tanácsadás is szerepel mint szolgáltatás.

„Dolgoztunk Szabó Istvánnak A napfény íze című filmjében, kedves emlékem, amikor ragaszkodott Bosznay István egyik, 19. század végén festett monumentális művéhez, még akkor is, ha a jelenetben csak egy folt látszik belőle a hátsó sarokban. Mert annak a képnek olyannak kellett lennie, ami csak abból a korból származhat. Igazinak kellett lennie. Nem másolatnak, nem hasonlónak, nem kelléknek. Igazinak. Nemcsak azért nagy ember valaki, mert jó rendező, hanem azért is, mert hű önmagához, és hű mindenhez, ami körbeveszi” – mosolyog Korani Eleni körbemutatva a galérián, amely számos filmjelenet helyszíne volt már, egyszer pedig ő maga is csepűrágóvá vált.

Híresek, gazdagok, és jó az ízlésük

Miranda Richardson vásárolt egyszer az Ernst Galériában Gorka Lívia-kerámiákat, majd a következő budapesti forgatásáról már egy Jándi Dávid-festménnyel, a Cirkusszal távozott. Így találta meg őket Sacha Baron Cohen asszisztense is, aki a forgatás végi rendezői ajándékot vette meg az Ernstben. Vincent D’Onofrio az Emerald City forgatása alatt járt be a galériába, és szintén műtárgyakkal, képekkel távozott, de előtte a színész-producer még terveztetett velük egy filmplakátot.