Ma Magyarországon félmillió gyereket nevelnek egyedülálló szülők, akiknek az anyagi és a napi logisztikai gondok mellett a legnagyobb problémájuk az elszigetelődés. Az egykor újságíróként, később kormányszóvivőként is dolgozó Nagy Anna csodaként éli meg az Egyszülős Központ létrejöttét, a rendelkezésére álló időt viszont kevésnek érzi, hogy minden szülőn segíteni tudjanak.

Már 1989-ben tanulási problémákkal küzdő gyermekek oktatásával és fejlesztésével foglalkozott egy amerikai akadémián. Mikor érezte először, hogy a gyermekekkel való munka fontos szerepet fog majd betölteni az életében?

Lehet, hogy pont abban az időben. Nagyon érdekes, de jobban belegondolva, még soha nem vontam párhuzamot az akkori és a mostani időszak között. Bölcsészkart végeztem, tanári diplomám van, itthon viszont nem tanítottam. Amikor Amerikába mentem, elgondolkodtam, hogy egy átlagos amerikai iskolába megyek tanítani, de valahogy azt éreztem, a nehezebb utat kell választanom. Visszagondolva, bátor voltam és persze annyira fiatal, hogy nem láttam az előttem tornyosuló falakat, amelyeknek az ember időnként nekiszalad.

Még nem volt óvodáskorú a gyermeke, amikor egyedülálló szülő lett. Kereste, de nem találta a kapaszkodókat, miközben sikeres nőként dolgozott a szakmájában. Milyen segítségre lett volna szüksége, amit nem kapott meg?

Más családokhoz képest kifejezetten szerencsés volt a helyzetem, volt hol laknom, volt munkám és egy támogató családom. Ennek ellenére nagyon nehezen éltem meg. Amikor kiderült, hogy a fiam az édesapja nélkül fog felnőni, azt éreztem, nincsenek körülöttem a sorstársak, akik el tudták volna mondani, hogy minden rendben lesz a gyerekemmel. Egy ilyen helyzetben az ember elsősorban nem saját maga miatt aggódik, csak túlélni próbál. Lelkileg megterhelt, sokat sírtam. Tudtam, hogy fel fogok állni, de olyan jó lett volna ezt olyanoktól is hallani, akiknek saját tapasztalatuk van.

Milyen visszatérő lelki folyamatok hatására döntötte el 2005-ben, hogy létrehozza az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítványt?

Volt egy olyan állandó érzésem, hogy mindez csak velem történik meg. Emlékszem, egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy ilyen helyzet csak az amerikai szappanoperákban van. Az azóta eltelt időben számtalan családdal találkoztam, és rájöttem, az én életem az övékhez képest csak egy unalmas dél-amerikai telenovella. Olyan drámai szituációkat kreál a sors, hogy senki nem hinné el, ha hallaná.

Kezdetben azt éreztem, csak azért is megmutatom, hogy felülkerekedem a problémán, aztán jött a teljes elkeseredettség, a legrosszabb az volt, amikor azt láttam, rossz a gyerekemnek, egy szülőnek ilyenkor összetörik a szíve. Olykor még ma is megfogalmazom magamnak a kérdést, hogy ha nem így alakul az életünk, vajon mi lenne most… De nincs következő élet, amelyben végigjátszhatjuk az életet egy másik felállásban.

Mi volt az a pont, amikor elhatározta, hogy közösségbe szervezi az egyedülálló szülőket?

Nem volt tudatos lépés, sokkal inkább csak kerestem valamilyen fórumot, de nem találtam. Mindenben kicsit túlmozgásos voltam, a fiam még nem volt féléves, amikor már hétfőnként babaklubot szerveztem. (Nevet.) Az alapítvány is így kezdődött. Menet közben derült ki számomra, hogy azért nem ilyen egyszerű. Ma már tudom, hogy olyan, mintha egy olyan céget vezetnék, amelybe noha ugyanannyi energiát teszek, mint egy profitorientált vállalkozásba, mégsem lesz soha önfenntartó.

Az alapítvány fő munkatársai mind hölgyek, az egyedülálló szülők között ugyanakkor férfiak is vannak.

Valóban, nem is emlékszem, hogy férfi jelentkezett-e hozzánk munkára. Arányaiban sok apuka jár az alapítványhoz különböző indokkal, de olyanok is vannak, akik önkénteskednek, foglalkozásokat tartanak. Magyarországon körülbelül negyvenezer férfi neveli egyedül a gyermekét.

Milyen kommunikációs eszközök segítségével lehet hatékonyan bemutatni az egyedülálló szülők helyzetét?

Nagyjából háromszázezer családról beszélünk, akik több mint félmillió gyereket nevelnek, nagyon sokan vagyunk tehát. Igyekszünk minden eszközt használni, amit lehet, pontosan azért, mert hiába vagyunk, ha azok, akiknek tudnia kellene rólunk, nem értesülnek a létezésünkről. Intenzív médiakommunikációt folytatunk, az elmúlt egy év során több mint négyszáz generikus megjelenésünk volt. Médiahirdetésre nem költünk, van viszont honlapunk, igen aktív Facebook-közösségünk, Instagram- és YouTube-csatornánk. A jövő évi tervek között szerepel egy angol nyelvű Twitter-fiók elindítása, mert azt gondoljuk és külföldről is azt a visszajelzést kapjuk, hogy nemzetközileg is izgalmas a kezdeményezés. A mienkhez hasonló, komplex megoldásokat nyújtó egyszülős hely nem igen van a világon. Olyanok vannak, amelyek az egyszülősség egy-egy aspektusával foglalkoznak, például Csehországban a lakhatási támogatásokkal, vagy Spanyolországban a pénzügyi edukációval.

Nagy Anna
Nagy Anna

Hogyan jött létre a modell?

Egy évtizedes tapasztalat van mögöttünk, úgyis felépítettünk egy modellt, hogy valójában nem tudtuk, hogy azt tesszük. Egyáltalán nem volt tudatos részünkről. Tíz éven át szinte csak önkéntesekkel dolgoztunk, saját erőből, otthonról, mint a legtöbb alulról építkező civil szervezet. Egyszer csak, miután már számos helyen nagyon vehemensen elmondtuk, mennyire sok embert érint a probléma, elértük az ingerküszöböt, és megkaptuk azt az állami támogatást, amiről nem is álmodtunk. (2017-ben a kormány félmilliárd forinttal járult hozzá a központ létrejöttéhez – a szerk.). Folyamatosan halljuk, látjuk, mire van a családoknak szüksége, de minden helyzetre nem tudunk megoldást nyújtani. Tavaly készítettünk egy kutatást, amelyben több mint ezer fő vett részt: első helyen az elszigetelődést, második helyen az anyagi gondokat jelölték meg a megkérdezettek a legnagyobb problémaként, de megjelent például a logisztika is.

Sok az ütközőpont, ez olyan, mint egy feladvány, amelyre nem mondhatom azt, hogy képtelen vagyok megfejteni, mert a gyerek minden reggel felkel, gondoskodnunk kell róluk.

A kormány retorikájában a család mint egy apa, egy anya és a gyerekek alkotta egység kerül előtérbe, olykor egészségtelen családmodellként aposztrofálva az egyedülállóságot. Önben, aki kormányszóvivőként ugyanezen politikai oldallal dolgozott, ez nem okoz disszonanciát?

Azóta, hogy létrehoztuk az alapítványt, most kaptunk először támogatást. 2005 óta igyekeztem minden fórumon elmondani, milyen nehéz az egyszülős családok helyzete, de soha nem érdekelt senkit.

Egy egész országnak kell megmutatni, miről beszélünk. El kell tudnunk mondani a közvéleménynek, a politikusoknak, mit jelent egyedül nevelni egy gyermeket. Még mindig számtalan emberben él az a meggyőződés, miszerint az, aki egyedül nevel egy gyereket, nagymértékű támogatást kap az államtól. A valóság az, hogy semmilyen támogatást nem kap, mindössze 1000–1500 forinttal nagyobb összegű a családi pótléka. Éppen ezért reális képpel szükséges rendelkeznie annak, aki törvényeket alkot.

Mostanában gyakran elhangzik, hogy egy gyermeknek anyára és apára van szüksége, és azt hiszem, ezzel senki nem ért jobban egyet, mint az egyedül nevelő szülők. Amit mi hozzá tudunk tenni, az az, hogy elmondjuk, mi történik azokkal, akiknek valamilyen okból másképpen alakul az élete. Statisztikák szerint minden tízedik kisbaba úgy születik meg, hogy már nincs apuka a családban. Mi történik velük és a többi félmillió gyermekkel? Nem lehet azt mondani, hogy velük nem törődünk, mert „csonka családban” nőnek fel.

A teljesség igénye nélkül, de dolgozott a Népszabadságnak, a Magyar Hírlapnak, a Nap TV gazdasági hírműsorának, illetve külpolitikai szerkesztőként a Magyar Televíziónál. Melyik a nehezebb terep: a média, a politika vagy a civil szféra?

Az egyik kedvenc munkahelyem kihagyta, a Malév fedélzeti magazinjának a főszerkesztő-helyettese voltam, a világ legjobb munkája utazós újságírónak lenni. (Nevet.) Fogalmazzunk úgy, hogy mindnek megvan a maga szépsége.

A médiában azért szerettem dolgozni, mert azt éreztem, forradalmár-szabadságharcos vagyok, aki tízmillió ember szemével vizsgál meg egy adott dolgot, majd ugyanannak a tízmilliónak mutatja meg a valóságot. A politika azért volt hihetetlenül izgalmas, mert ott mindennek súlya van. A civilség pedig egy fantasztikus élmény.

Amikor bejön egy anyuka a három gyerekével, és elmeséli a saját történetét, majd megbeszéljük, mi az, amiben tudunk segíteni, és mi az, amiben nem, mi a való élettel találkozunk. Az az anyuka nem úgy megy el, ahogy jött, már könnyebb a szíve.

Milyen volt megélni az Egyszülős Központ létrejöttét?

Maga a csoda. Minél több dologgal foglalkozunk, annál jobban érezzük, milyen sok mindennel kellene még. Jelenleg országos lábakat igyekszünk növeszteni, már öt helyszínen vagyunk jelen, de akkor leszünk elégedettek, ha már minden régióközpontban elérhetőek leszünk. Mostanában sokszor azt érzem, kevés az idő. Vajon jut-e elég arra, hogy megtegyük, amit kellene ezekért az emberekért. Érdekes érzés… Addig csináljuk, amíg az erőnkből telik.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2018/11-12. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.