Azokat a megbízókat keresik, akik izgalmas, szép és valóban újszerű tartalmakat akarnak létrehozni, vagy alapvetően alacsonyabb büdzsével látványos és nagy elérésű projekteket szeretnének csinálni. Para-Kovács Imre több mint 25 éves televíziós, Szente Krisztián közel 15 éves online videókészítési tapasztalattal alapította meg az FTR PIX nevű tartalomgyártó céget. De mennyire látják nyitottnak a saját magyar megbízóikat a formabontó, innovatív megoldásokra, és kogyan gondolják összekapcsolni a közösségi felületeken őszinte hangnemet megütő influencerek, vloggerek világát és a mainstream médiában megszokott minőséget? Kiderül a két szakember Médiapiacnak adott interjújából.

Milyen megfontolásból született meg az FTR PIX ötlete? Hogyan találtak egymásra?

SZENTE KRISZTIÁN: Részemről a düh volt a motiváció. Pár évvel ezelőtt sorban dolgoztam olyan projekteken, ahol azt éreztem, hogy a folyamatos egó-harc elviszi a projekt valódi értékét, és a legtöbb szereplő nem a készülő produktum minőségére figyel. Mindig is úgy szerettem dolgozni, hogy a koncepció, a rendezés, a gyártás, az operatőri feladatok és az utómunka is az én kezemben van, de persze nyitott voltam a közös munkára is. Viszont azt nagyon nem éreztem sem szakmailag, sem emberileg megfelelőnek, amikor az egó elvitte a fókuszt a megrendelő érdekeiről.

Aztán mivel én betegesen maximalista vagyok, ilyenkor 3-4 napig nem is alszom. Ez meg nem egészséges. Szóval tavaly év végén eldöntöttem, hogy így biztosan nem folytatom. Megkérdeztem magamtól, hogy tudom-e jobban? Emberségesebben? Korrektebben? Most is úgy gondolom, hogy igen. Az FTR PIX-ben nincsenek egójátszmák, mindenkinek a helyén van a töke, és inkább dolgozunk, mint hogy egymással versengjünk feleslegesen.

Már kb. egy éve csináltunk a Parával és Perjés Zoltánnal egy Aperjés MEGA para című hobbiprojektet, talán épp azért, hogy ott vezessük le a frusztrációinkat. Aztán egyszer csak azt mondtam nekik, hogy olyan vállalkozást akarok létrehozni, ami újra gombolja a videós gyártást és trendszetter tartalmakat hoz létre. Aztán mivel a Para minden elmebetegségben benne van, evidens volt, hogy az első műsort vele csináljuk. Mondjuk akkor még csak műsorokról volt szó, nem egy komplett gyártóról.

PARA-KOVÁCS IMRE: A düh energia, ez a címe John Lydon könyvének, aki Johnny Rottenként talán ismertebb. A dühöt általában a rombolással kapcsolják össze a tudatlanok, holott ez egyáltalán nem evidens, a düh és a tehetség párosa kifejezetten jó együttállás, miközben nyilván a negatív dolgok rombolása építés, mint ahogy a negatív dolgok építése – mindaz, ami jelenleg körülvesz bennünket – valójában rombolás. Aperjés MEGA para elsősorban erről a dühről szólt, direkt politikai belező műsor volt (illetve lesz is, ha folytatódik), míg a Budapest Vad Világa csak nyomokban tartalmaz politikát, betartva a helyes sorrendet, miszerint a kultúra sokkal fontosabb a politikánál, valamint, hogy a labdarúgás nem kultúra.

Tehetségesek vagyunk, fiatalok és – talán nem tűnik túlzásnak – gyönyörűek, hát miért ne csinálhatnánk műsorokat azokkal az őrültekkel, akik működtetik, egyedivé teszik és valójában irányítják ezt a várost?!

Hogyan hatnak az eddigi szakmai tapasztalataik a közös munkára?

SZK: Az elmúlt 4-5 hónapban többet tanultam, mint eddig bármikor, pedig azért szinte mindenhonnan elmentettem magamnak némi tudást és trükköket. Egyetlen komoly megállapodásunk van, amihez tartjuk is magunkat: semmit sem csinálunk úgy mint mások. Amit erősítünk egymásban, az a lazaság, improvizáció az a tudatállapot, hogy nincs rossz anyag, csak lusta vagy kihozni belőle valami dögöset. Hogy 100%-ban ráhangolódunk a témára, az ügyfélre, a helyszínre, mindenki mindenben benne van, hogy teljesen átlényegüljön. Na ez is egy régi dogma megköpködése részünkről.

PKI: Nem vagyok vizuális szakember, nem akarok a kamera mögött lenni, és ami a legfontosabb: nem akarok beleszólni, hogy mit csinál az ember a felvevőgéppel, mert azért van nála a vas, mert ő ért hozzá. Nem pofázok bele a vágásba, a fényelésbe, a kameramozgásba vagy a hangfüggönybe, csak a tartalommal foglalkozom. Őrülteket hívok fel, őrültekkel levelezem, és ezek a művészek, vendéglátósok, kereskedők, megmondó emberek és kézművesek marhára elégedettek a végeredménnyel, amit végül kitolunk a szociális kultúrpiacra. Nincs görcsölés, csak odafigyelünk az alanyra és egymásra, nem rontja meg a hangulatot állami támogatás, reklámbevétel, nem nyomnak agyon minket a milliárdok, nem pattog a megrendelő.

A céget újgenerációs tartalomgyártóként aposztrofálják. Mit értenek újgenerációs címszó alatt?

PKI: Magyarországon – a világ más részeivel ellentétben – 90 évente történik generációváltás, nemhogy a nagyapák nem engedik unokáikat a vezérlőterembe, de még a halott dédszülők is kapaszkodnak a pozíciójukba, mint tisztiorvos a nyunyókába. Egy ilyen országban minden újgenerációs, amit nem gőzzel hajtanak, vagy nincs benne részlet a Csárdáskirálynőből.

SZK: Na igen, ha életkorhoz kötjük ezt a generációs dolgot, akkor természetesen ez egy izmos nagy hazugság. 34-55 évesen nem mi vagyunk azok, akik valami új tátogós egygombos hashtag bóvlit húznak elő minden héten. Vannak platformok, amiket őszintén szólva nem is értünk. A Para az emaillel ismerkedik, én meg a tiktokkal. Vicceltem, de az igaz, hogy az életkorunk miatt mégsem kerülünk hátrányba. A mi technikánk ugyanis az, hogy minden médiakorszakból összeollózunk elsődlegesen olyan dolgokat amik nekünk tetszenek, másodsorban olyan összetevőket, amik miatt azok a régi formátumok működtek.

Szóval, ha a produktumra vetítjük ezt a generációs kérdést, körülbelül olyan ez, mint a reneszánsz. Sok régi dögös dolog jó stílusérzékkel összepakolva és mégis új korszakot képvisel. Nem tudok mit mondani, hihetetlenül rock’n roll a stílusunk.

Para-Kovács Imre és Szente Krisztián

Némi kritikai hanggal azt mondják, hogy pályafutásuk során rengetegszer futottak bele abba, hogy a megrendelők nem törekedtek az izgalmas, újító tartalmak előállítására. Nem értik, miért érezzük jól magunkat tíz éve is lerágott formátumokban, miért használjuk ugyanazokat a sokszor elcsépelt, hiteltelen arcokat, vagy bonyolítunk mindent a követhetetlenségig. Azt ígérik, az FTR PIX kifejezetten bátor, progresszív online videó megoldásokkal szolgál. Mennyire látják nyitottnak a saját magyar megbízóikat a formabontó, innovatív megoldásokra?

SZK: Mi egy elég speciális piaci résre lövünk. Azokat a megbízókat keressük, akik izgalmas, szép és valóban újszerű tartalmakat akarnak létrehozni, vagy alapvetően alacsonyabb büdzsével látványos és nagy elérésű projekteket szeretnének csinálni. Minket az tesz boldoggá, ha nem agyonunt formátumokat gyártunk újra és újra, hanem amikor valami különlegeset hozunk létre, ami eléri a célját és a közönségét is. Olyan vállalkozások ezek, mint mi. Az esetek többségében a tulaj a saját portékáját vagy szolgáltatását árulja és folyton azon agyal, hogy hogyan lehetne jobb, szebb, hatékonyabb, elsőbb, legendásabb. Hogy a nevéhez valami emlékezetes kötődjön. Egyfelől ez egy hihetetlenül őszinte és szerethető közeg, másfelől nincs ideje a marketinggel foglalkozni, nem is ért hozzá. Mi azt vállaltuk, hogy az internet segítségével embereket varázsolunk a boltjaikba és rendezvényeikre. Technikailag a megoldásaink formabontó lényege inkább a nézőknek és a videós szakmának szólnak. Ilyen formán többek vagyunk egy átlag gyártónál. Nem hogy képesek vagyunk, de szinte kizárólag holisztikusan gondolkodunk egy-egy projekt kapcsán, így látjuk, hogy hol vannak az önmegvalósításra teret adó pontok, hol kell tűpontosan mindenféle sallang nélkül belőni az üzenetet és hol kap nagyobb játékteret formátum. Nyilván elcsépelt, de mi hosszútávú partnerként tekintünk a megrendelőinkre, így még az a tenyérviszketés sincs, hogy az első projektbe beletömködjük az összes, márka inspirálta ötletünket, hátha lesz következő kör. Egy hosszú távú és rendszeres kontentfolyamban jobban és hidegebb fejjel tudunk optimalizálni. Egy ilyen együttműködés persze mindkét felet megkívánja, igyekszünk már az első percben tudatosítani a partnereinkben, hogy ez közös játék, mint egy lazább párkapcsolat, belefér hogy egy sör mellett vicceket mesélve “tárgyaljunk”, de nem fér bele, hogy 45x visszaküldjenek egy anyagot, mert “kicsi a logó”. Mivel a mi nevünk is ott van a filmeken, illetve jó esetben mindenki messziről látja, hogy mi követtük el, akkor feltételezhető, hogy olyan dolgokat adunk át, amit hosszútávon felvállalunk, szeretünk és büszkén mutogatjuk. Márpedig mi frankón csúcskritikusak vagyunk.

PKI: Nem sokat értek abból, amit Krisztián beszél, de szívesen csinálunk szart is nagyon drágán. Ha a Halászbástyáról kell valakinek 40 perces dokumentumfilmet készíteni Ákos dalaira, akkor azt kapja, mert a megrendelőnek mindig igaza van. A fenti munka honoráriuma 3.1 milliárd, de adunk számlát.

A gyártócégük két iskolát hivatott házasítani. Hogyan gondolják összekapcsolni a közösségi - adott esetben underground - felületeken őszinte hangnemet megütő influencerek, vloggerek világát és a mainstream médiában megszokott minőséget?

SZK: Például nem alkalmazunk influencereket, hanem valós véleményvezéreket építünk fel és mutatunk meg a közönségnek. Nem akarok senkit megbántani, de általános influencerekkel komoly üzeneteket üzenni kb. olyan vicces, mintha a szerető lenne a szertartásvezető az esküvőn. Ugye a netes személyiségek hitelességét a hibáik kölcsönzik. A régi iskola, amit a nagy öreg tv-s szakiktól lehetett ellesni, hogy van az a pénz, amiért korpás az ember haja, de nem minden nap és nem minden másnap más-más szert ajánl rá. Szóval nálunk olyan emberek vannak, akik tudatosan használják a hitelesítő tényezőket, ráadásul korosztály tekintetében is szimpatikusabbak a ténylegesen és tudatosan fogyasztó rétegek számára. Nagyon megnyugtató közvetlenül a potenciális vásárlóhoz szólni.

A régi világ összeszedettségét házasítjuk az új világ közléskényszerével, vagyis más, tetszőleges sorrendben rakjuk újra a puzzlet, hogy azt a képet adja, amit látni szeretnénk. Amit látni szerettünk volna régen az “Ablak”-ban vagy manapság a véleményvezéreknél.

PKI: A print sajtó, a lineáris tévézés, a klasszikus rádió halott. Nem beteg, nem gyenge, nem fáradt, hanem totálisan halott, amit látunk az nem életjel, hanem kóboráram.

Az influencerek mindig is jelen voltak a történelemben: amikor Umu a daliás neandervölgyi madagaszkári pálmasodró irhával takarta el alfelét, akkor a kevésbé daliás neandervölgyiek ugyanezt tették. Kimosakodott majmok vagyunk, legtöbbünknél az utánzással véget is ér a nagy szellemi kaland, és még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért a többség nem Hasfelmetsző Jacket próbálja utánozni.

A hagyományos értelemben vett termékelhelyezések nálunk biztos nem működnének, a „hülyén nézek, és véletlenül másfél mázsa kígyóuborka van az ölemben” jellegű instaposztokat nem nekünk találták ki, de egy „azért kapaszkodok ebbe a traktorba, hogy te vedd meg a boltban” típusú kampányba beneveznék, az irónia nagy kedvenc, mivel csak az veszi az adást, aki értelmesebb egy gumikacsánál.

Egyébként pedig nincs két iskola, nincs három sem, mert szintek vannak.

Saját fejlesztésű műsoraikban, élesben mutatják be módszereiket, ami a leegyszerűsített gyártási folyamatot, a fiatalos hangnemet és az extrém moodokat jelenti a potenciális megrendelők és partnereik számára. Milyenek az eddigi visszajelzések?

SZK: Meglepően pozitívak. Az hogy valaki dühből és rátartiságból meg akarja mutatni, hogy a módszerei működnek, még nem lehet biztos benne, hogy igaza is van. De esetünkben úgy tűnik sikerült átütni a küszöböt. Persze leszámítva azt a négy (!) nénit, akik igyekeznek minden videónk alá odaírni, hogy remeg a kép, nézhetetlen, de azért ment a like. Nem kaptunk szakmai savazásokat sem. Persze sokszor felmerül, hogy “miért ilyen a cucc”, de erre az a válasz, hogy egyfelől mert nekünk így tetszik, másfelől nagyon komoly pszichológiai okai vannak, hogy minden patikamérlegen van kimérve egy igen egyszerű cél érdekében, és ez a cél pont nem a nézettség teljes kimaxolása. Szóval a megrendelőknek tetszik, a közönségnek tetszik. Magyarázkodni meg csak azoknak kellene, akiknek nem akarunk.

Voltunk, vagyunk olyan szerencsések, és persze végtelenül tehetségesek, hogy ha reggel kitalálunk valamit, azt este már dobozolni is tudjuk. Én például könnyebben összerakok egy komplett videót, minthogy prezentáljak egy treatmentet, megpróbáljam elképzelni, hogy mit bírt elképzelni a másik ember abból, amit mondok. Tehát úgy voltunk vele, hogy “forgassunk le egy pilotot, küldözgessük körbe, hogy lássák, miről is beszélünk, mit szeretnénk csinálni”. Majd kiderült, hogy annyira gyors, hatékony és jó hangulatú az éles közös meló, hogy benne maradtunk és azóta megszállottan csináljuk a műsorokat, meg persze az sem utolsó, amilyen arcokat fúj elénk a szél.

Para-Kovács Imre és Szente Krisztián

Amellett, hogy valós témákkal és hiteles szakemberekkel dolgoznak a kamera előtt, mögötte azon fáradoznak, hogy újító tartalmakat hozzanak létre. Ilyen koncepció a Budapest Vad Világa, a Kettős Múltfoglalás, vagy például a MateMorphózis. Mennyire kap fontos szerepet a koncepciókban az extrémitás?

SZK: Vizualitásban mindenképp. Személyes kedvencem a ’80-as évek vége ’90-es évek eleje, az MTV időszak. Akkoriban az intézményesített kábeltévé adott akkora szabadságérzetet az embereknek, mint manapság a tiktok. Csak akkoriban még értelmes emberek működteték a platformokat, akiktől nem kellett féltened a gyereked. Volt társadalmi felelősség a gyökérkedés mögött. Nagyjából ez az az elv, ami mentén haladunk.

Hangosak és furák vagyunk, és bizonyos szemszögből nézve logikátlan dolgokat csinálunk, azzal a szándékkal, hogy ha lehet inkább fejlesszük a nézőket, de legalább ne butítsuk tovább.

A Budapest Vad Világa egy “az ufóból épp most kiesett punk antropológus kálváriája Budapesten”. Legalábbis pont ilyen látvány kivülről. Tudom, mert láttam werken. Amellett, hogy szórakoztató, informatív és oktató anyag, a legalkalmasabb arra, hogy a már fent említett kkv-kat bemutassa. Stílusilag, szerkesztésileg és vizualitásban sem megszokott tartalom. Elsődleges üzenete, hogy amíg nem ismered Budapest rejtett dolgait, addig minek ismernéd meg mondjuk London rejtett dolgait? Nem leszel tőle menőbb.

A Kettős Múltfoglalás két ellentétes világnézetű történész vitája, jellemzően olyan dolgokról, amikkel jobb a békesség alapon az emberek kevésbbé foglalkoznak. Itt az az üzenet, hogy elő lehet kaparni a múltat, lehet hozzá viszonyulni bárhogy, amennyiben annak egy jóízű sörözés a vége és nem örök harag. Azt ugyanis csak a politika tudja hasznosítani. Ezt a műsort két részre bontottuk. Az első mindig egy 10-12 perces teaser vita, ez a videó lényegében mindig egy offline event beharangozója, ahol a két történész (Konok Péter és Balogh Gábor) közönség előtt és az ő bevonásával hossza fejti ki a véleményét.

A Matemorphózis viszont fordítva készül, van mindig egy-egy nyilvános esemény, ahol Pintér Gergő megpróbálja elmagyarázni az addigra már jellemzően részeg publikumnak, hogy miért tanították rosszul a matekot a suliban. Teljes mértékben követhetetlen, persze Gergő mindent megtesz, hogy kézzel-lábbal prezentálja az elméletet. Ezt az egész fura show-műsort rögzítjük és igazi Stranger Things stílusban bemutatjuk azoknak, akik még nem részegedtek le a monitorjaik előtt. Érdekes módon ők értik. Az egész helyzetkomikumot is.

Ezek mellett van egy saját realitynk, amit Kovács Bendegúz gyakornokunk végez önszorgalomból. Ez az FTRtv. Vele az volt a deal, hogy “csinálj amit akarsz, ahogy neked tetszik, máshol úgysem lesznek ennyire lazák, most élvezd ki”. És láss csodát Bendegúz komoly lelkesedéssel követi le a forgatásainkat, és mivel látja, hogy a munkamódszerünk a lehető legtávolabb áll a megszokottól, így igyekszik FTR-esen bemutatni az “FTR PIX életérzés”-t.

Mint kiderült, az FTR PIX elsősorban edutainment tartalmakban utazik, ami azt jelenti, hogy a teljes eszköztárukat ismeretterjesztésre és edukációra fordítják: “Mint David Attenborough és a Terminátor szerelemgyereke”. Ha csak egy dolgot emelhetnének ki azon dolgok közül, amelyet megtanultak a munkájuk során, mi lenne az?

SZK: Nem annyira röviden: a lazaság fontossága. Régi dogma, hogy a megrendelő alá kell dolgozni, mert ő adja a pénzt legyen olyan a cucc, amilyennek ő akarja. Plusz jó pont, ha közben érzi a félelem szagát és látja rajtad a szenvedést. A valóság ezzel szemben az, hogy szinte sosem tudja, mit akar. Azt akarja, mint egy határozott macsó férfi, hogy alkalomadtán a nő illedelmesen ledominálja. Nagyjából ezt csináljuk mi. Ha valaki elénk áll egy forgatókönyvvel és határozott elképzelésekkel, akkor hátra lépünk, beárazzuk és megcsináljuk, viszont tudatosítjuk, ez esetben egy klasszikus bólogató gyártószakkör vagyunk nulla felelősséggel. Viszont, ha valaki odajön, hogy “fiúk szeretnék több vásárlót a boltomba”, akkor kitaláljuk neki a legoptimálisabb megoldást. És innentől bizalmi a játék. Innentől létszükség a lazaság. Ha megremeg az ember keze, jön a stressz és onnan már csak kármentés minden. Legalábbis ebben a közegben amiben mozgunk. Viszont bizalom nélkül nincs semmi. Ahogy én nem értek a régiségkereskedéshez, úgy valószínűleg az ország legjobb régiségkereskedője nem ért ahhoz, hogy hogy motiválja le az embert a díványról, bele egy belvárosi boltba.

Szóval: hitelesség, őszinteség, lazaság. Mintha magadnak csinálnád. Egy szóval nekem ez: kurázsi.

PKI: A nevelés fontos. Lehet, hogy improvizálunk, skizofrén locsogással múlatjuk az időt, olyanokat mondunk, amit magunk sem értünk, de nem hazudunk. Ez azért fontos, mert körülöttünk éppen nagyot megy a hazudozás. Ha egy műsor nem hazudik Magyarországon, máris benne van az elitben, a bűvös 3%-ban. Vicceltem.

A láthatatlan árucikk, amit mindennap használunk

1 napja

Vannak piacok, ahol többek között áram is kapható. Persze nem a zöldségpiacokhoz hasonló helyek ezek, hanem tőzsdei felületek. De vajon hogyan alakult ki a villamos energia kereskedelme? (x)