A cikk elsőként a Médiapiac szaklap idei első számában jelent meg.

Gálik Mihály

“Annyi lapot sosem tudott eltartani a magyar piac, mint amennyi volt és van ma is – jelenti ki Gálik Mihály, a Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének professzora. – Tömegkommunikációs alaptétel, hogy egy médium mindig több mint üzleti vállalkozás, még akkor is, ha elvileg kizárólag profitalapon működik, hiszen a sajtótermékeknek komoly kulturális és politikai funkcióval bírnak. Magyarországon mindig is általános jelenség volt, hogy bizonyos érdekcsoportok nem áruként, hanem befolyásoló eszközként tekintettek némely újságra. Így aztán a piac eltartó képessége és a megjelenő lapok száma között jelentős különbség tapasztalható.” Gálik Mihály szavaiból következik, hogy a lapok egy része nem tisztán piaci termék, esetükben nem a financiális megtérülés az elsődleges szempont. A magyar médiapiac mindig is “különös öszvér képződmény volt”, palettáján a klasszikus piaci működéstől a durva, közvetlen állami beavatkozásig minden előfordult. Vegyük végig vázlatosan.

Trianon nem fordulópont?

Az első világháború előtti időszak, főként az 1867-es kiegyezés utáni rendkívüli prosperitást biztosító évtizedek a lappiacot is fellendítették. “Számos sajtótermék működött, de különösen az Est-lapok tulajdonos-főszerkesztője, Miklós Andor érzett rá a lehetőségre. Az újság tömegcikké vált, termelte is rendesen a pénzt a birodalom számára – mondja a professzor. – Rendkívül nívós újságírói gárdával olyan minőségi bulvárt állított elő, amelyről még Móricz Zsigmond is pozitívan nyilatkozott. Ez a gazdasági sikertörténet azóta is egyedülálló a magyar lapkiadásban.”

A trianoni békeszerződés meglepő módon nem verte szét a magyar nyelvű lapok piacát. Bár a diktátum nyomán az ország területe a harmadára zsugorodott, a sajtótermékek száma érdemben nem csökkent. Ennek oka, hogy az elcsatolt területek jelentős része politikailag, gazdaságilag és a média szempontjából periférián volt korábban is; a korabeli terjesztési viszonyok csak részben tették lehetővé, hogy a napilapok a történelmi Magyarország centrumától, Budapesttől nagy távolságra is időben eljussanak. Arról nem is beszélve, hogy a Trianonnal elveszített „perifériát” mindig is a főváros utánpótlásbázisának tekintették. Annak ellenére is, hogy nyüzsgő újságíróélet zajlott Nagyváradon, Kolozsvárt, Aradon és Szabadkán is; ezek a városok olyan nagyságokat adtak a fővárosi sajtónak és irodalomnak, mint Ady vagy Kosztolányi.

“Budapest a Monarchia alatt is erős politikai centrum volt, a lapok nagy részét abban az időben is ott adták ki. Nem meglepő, hogy a koncentráció és a főváros-központúság 1921 után is megmaradt. Trianon így a médiapiac alakulása szempontjából nem igazán meghatározó – összegez Gálik Mihály. – Ráadásul az első világháborút követően a mindenkori kormány lapkontingensrendszert alakított ki, azaz kilóra meghatározta, mennyi újságnyomó papír hozható be az országba. Ez a helyzet egészen 1989-ig megmaradt, ami az újságok piacán a politika számára hatalmas befolyást tett lehetővé, s nyilván gyengítette a piaci viszonyokat.”

Sipos Balázs

“Trianon után ugyanaz a húsz-huszonkét országos napilap működött tovább – mondja Sipos Balázs médiatörténész, az ELTE Történeti Intézetének adjunktusa, a Zsigmond Király Főiskola Kommunikáció- és Művelődéstudományi Intézetének intézetvezető-helyettese. – Igaz, ezek jelentős részét sem akkor, sem korábban nem a piac, hanem szponzorok, azaz városok, minisztériumok, magáncégek tartották el. Ezért aztán egészen 1945-ig rengetegen szerettek volna lapot indítani. Az újságolvasás kultúrája Magyarországon a 19. század végén alakult ki, és a 20. század elején már napi nyolcszázezer példányban jelentek meg a napilapok. Az igazi kérdés az: miként lehetséges, hogy az összezsugorodott piac képes volt ugyanannyi olvasót kitermelni, mint korábban?”

Az egyik ok Sipos szerint az, hogy Magyarországon mindig is erős volt az újságolvasási kultúra. A másik pedig az analfabetizmus korai felszámolása, az iskolázottság mértékének folyamatos emelkedése. Még a viszonylag alacsonyan iskolázott társadalmi csoportok is rendszeresen forgattak újságot: a szakember 2011-ben megjelent Sajtó és hatalom a Horthy-korszakban című könyvében közölt adatok szerint 1927-ben a budapesti házicselédek 35 százaléka rendszeresen, a munkások 33 százaléka nap mint nap vett lapot a kezébe, a közalkalmazottak fele, a mérnökök 75, míg az ügyvédek 79 százaléka járatott napilapot. Az újságolvasás hozzátartozott a polgári életformához.

“Furcsán hangzik, hiszen még az ipari iskolás tanonc lányok 23 százaléka is rendszeresen olvasott újságot. Mintha egy mai szakmunkásképzőben minden negyedik lány ezt tenné” – jegyzi meg Sipos Balázs. A médiatörténész hozzáteszi: Hallin és Mancini elmélete szerint az észak- és közép-európai médiarendszerek – szemben az erős pártsajtóval és kisebb médiafogyasztással rendelkező dél-európaival – korporatisták és demokratikusak. Ezt regionális modell is alátámasztja: Magyarországon – Dél-Európához képest, ahol sokkal később épült ki a közoktatás rendszere – korán sikerült csökkenteni az analfabetizmust. Ez komoly kulturális felhajtóerőt jelentett, egyre többen olvastak újságot, ami aztán az egymást követő generációknál természetessé vált.

Szól a rádió

A kialakult helyzetet a rádió megjelenése alapvetően megváltoztathatta volna, mégsem ez történt. A hivatalosan 1925. december elsejétől hallható magyar adó csak az indulás utáni első hat évben erősödött, az 1929–32-es válság idején háromszázezernél „befagyott” az előfizetők száma, s a világháború kitörése idején is csak 380 ezer háztartásban volt hallható a csatorna.

“Noha a rádió volt az első világháború utáni legjelentősebb technikai innováció, a korabeli sajtó lényesen több embert ért el, piaci helyzete stabil maradt – véli Gálik. – Az újság a hivatalnok- és a középréteg médiuma maradt, az előfizetők kétharmada Budapesten és az agglomerációjában élt. Ráadásul a rádió nem gazdasági médiumként került a köztudatba, hanem a magyar külpolitikai érdek szolgálójaként. Bár nyereséget termelt, nem ezért fejlesztették. Ahogy Kozma Miklós rádióelnök avatóbeszédében fogalmazott: “…a hullámokon keresztül minden határon túl eljut a magyar szó. (…) (A broadcasting) az egyetlen szabad összeköttetési lehetőség elszakított véreinkkel.” A rádió a bethleni konszolidáció éveiben nem akart konkurálni a sajtóval, az 1930-as évek második felében pedig az ország átállt hadigazdálkodásra, a médiában megint nem a piac irányított.

Sipos Balázs megjegyzi, hogy a heves politikai és gazdasági változások is húzták a médiapiacot: “Éles politikai helyzetben, választások előtt mindig többen forgatnak újságot. Márpedig a két világháború között rengeteg közéleti esemény borzolta a kedélyeket, ami információs szükségletet generált. Az olvasó úgy érezte, változik az élete, és alkalmazkodnia kell az új helyzethez. Különös, de az történt, hogy a magyar sajtó- és napilappiac a világgazdasági válság idején érte el ismét a háború előtti szintet. Kevesebb pénz, kevesebb ember volt, mégis pont annyian olvastak újságot, mint a prosperitás éveiben.”

Bár a rádió egyre több előfizetővel rendelkezett, ez nemhogy visszavetette volna, inkább élénkítette a lappiacot. “Az újság és a rádió együtt nyújtotta ugyanazt: kinyílt a világ – magyarázza a médiatörténész szakember. – A 20. század első felének meghatározó élménye, hogy az ember otthon ül, mégis tudja, mi történik Amerikától Afrikáig. Összességében tehát a szokás, a tradíció és az életszükséglet együttesen húzta fel a lapok iránti keresletet, ami kevéssé a piaci viszonyoknak, sokkal inkább kultúrszociológiai szempontoknak köszönhető.”

Tegyük hozzá: a politika befolyásoló hajlama 1945 előtt is erős volt, igaz, másképpen realizálódott. “A Horthy-korszakban rendkívül erős állami kontroll működött, a hatalom beleszólt a tartalomba. Előzetes ellenőrzés 1921 előtt és 1939 után volt – mondja Sipos Balázs. – A két időpont között viszonylag szabadabb volt a légkör. A húszas években Kedves Gróf Csáky! címmel megjelent Az Estben egy Csáky Károly hadügyminiszternek szóló vezércikk. Megrovás lett a vége. Nem a Horthy-ellenes hang okozott problémát, hanem hogy a miniszter kegyelmes vagy méltóságos úrnak szólítandó.”

A sajtó csupán átmeneti “szemtelensége” annak is köszönhető volt, hogy abban az időben nem volt külföldi befektető, a lapok állami pénzből vagy banktőkéből indultak. Így a kormány, az egyházzal együtt, olyan lapokat tartott fenn, amelyek amúgy a piacon nem éltek volna meg. “Például a Központi Sajtóvállalat nevű kiterjedt katolikus sajtóvállalkozásnál a Katolikus Püspöki Kar döntötte el évente, hogy miből finanszírozzák a veszteséget” – magyarázza Sipos.

Gálik is megjegyzi: egy sor esetben nem újság-, hanem könyvkiadók vagy nyomdai háttérrel is rendelkező könyvkiadók jelentettek meg lapokat, a keresztfinanszírozási konstrukciókat pedig ilyen távlatból már nehéz rekonstruálni. “Emellett dúsgazdag emberek is áldoztak lapokra – teszi hozzá. – A két világháború közötti szélsőjobboldali orgánumot gróf Andrássy Gyula a saját pénzéből finanszírozta, mondván, az említett eszmerendszert elnyomják, nem kap kellő teret. Ezenkívül az üzleti élet meghatározó szereplői is sok pénzt fektettek újságokba. Például a Gyáriparosok Országos Szövetsége is támogatott sajtótermékeket, a Nyugat pedig báró Hatvany Lajos támogatásából létezett. A két világháború közötti időszakot végigkísérte az is, hogy a kormányok saját sajtóalapokat kezeltek, amelyek szövevényes működését mind a mai napig senki sem tudta feltérképezni.” Minden volt ez, csak nem piac.

A nagy váltás

1945 a harmadik időpont, ami letörhette volna a médiapiaci túlkínálatot. De nem így történt. Bár a háború után a cenzúra jogilag megszűnt, a hadigazdálkodás alatt bevett technikák megmaradtak. “Tovább élt a kormány nyomópapír-monopóliuma, amivel bármelyik médiumot tönkretehette, perifériára szoríthatta. A Szabad Nép lett a legnagyobb példányszámú lap, hisz az emberek továbbra is szerettek volna újságot olvasni. De ez megint nem piac, hanem tervgazdaság volt” – véli Gálik Mihály.

Sipos is megjegyzi: 1945–48 között magánember nem kaphatott lapalapítási engedélyt. “Ennek tényleg semmi köze a piaci viszonyokhoz. Az ötvenes évek mély diktatúrája a vizsgált szempontból irreleváns, de később, a Kádár-korszakban is hihetetlenül magas példányszámok születtek. Ezeknek csak egy része származott »az elvtárs fizessen csak elő a Népszabadságra« hozzáállásból. Nagyarányú volt a rádió- és tévéellátottság is, olyannyira, hogy a nyolcvanas évek végére minden háztartásban volt már készülék.”

Urbán Ágnes

Urbán Ágnes, a Corvinus Egyetem Infokommunikációs Tanszékének vezetője hozzáteszi, hogy a rendszerváltás előtti rendkívül magas előfizetői számokhoz az árakba való mesterséges beavatkozás is hozzájárult: “A két forint alatti napilapárakat nyilvánvalóan nem a piac fizette meg.” Sipos megjegyzi: a késő Kádár-korban – a szamizdat sajtó kivételével – minden médium az állam tulajdonában volt, pártirányítás alatt állt. A rendelkezési jogot és az egyszemélyi felelősséget azonban átadták a főszerkesztőnek. A rendszer a nyolcvanas évek közepétől vált egyre kontrollálhatatlanabbá.

Gálik Mihály szerint a nyolcvanas évek végén kezdődött a valódi lappiac kialakulása. Ehhez két jogi feltétel teremtett alapot. Az egyik az 1988-as társasági törvény volt, mely lehetővé tette, hogy bárki gazdasági vállalkozást hozzon létre. Bár az 1986. évi II. törvény, a sajtótörvény felhatalmazása alapján a minisztertanács végrehajtási rendelete hivatalos állami engedélyhez kötötte a lapalapítást, de addigra a rendszer annyira felpuhult, hogy ez nem jelentett akadályt. A másik feltétel a befektetési törvény volt, amely nélkül a külföldiek nem hozhatták volna ide a pénzüket, sem privatizációs céllal, sem új sajtótermék felállításához.

“Mire az Antall-kormány hivatalba lépett, lezajlott a spontán lapprivatizáció, illetve néhány új sajtóterméket is alapítottak – jegyzi meg Gálik. – Főleg németek és osztrákok jöttek. 1989–90-től a lapkiadás nagy része piaci viszonyok szerint működött. Húsz év alatt persze sok bukás volt, mint például az Új Magyarország és a Pesti Hírlap, valamint bedőlt a jobboldali kormány ellenzéki lapjának számító Kurír is. Kiderült, hogy Magyarországon nincs kereslet a politikai bulvárra.”

Urbán Ágnes szerint 1989–1990 a médiapiac születésnapja. “Korábban évtizedekig mesterségesen tartották szűken a kínálatot. Minden szegmensben egy lap, egy televízió, egy rádió működhetett, utóbbi kettőben kizárólag állami. A rendszerváltás viszont megnyitotta a terepet, megjelentek a külföldi befektetők, és néhány év alatt széles kínálattal kialakult a lap-, majd a médiatörvény után a rádiós és televíziós piac. Ezzel együtt ma sincs túlkínálat – véli a szakember. – Hosszú távon csak az a termék képes megmaradni a piacon, amelyikre van kereslet. Ha nincs, előbb-utóbb megszűnik. Az kétségtelen, ha kizárólag piaci viszonyok érvényesülnének, biztosan nem lenne négy politikai napilap, de összárbevételük alapján ez minimális torzító hatás. Politikai lapok lévén jobban szem előtt vannak, és sokan hajlamosak túlértékelni a szerepüket, pedig kevés az olvasójuk, s a piaci hatásuk sem jelentős.”

Piac és politika

A következő meghatározó időpont a két országos kereskedelmi televízió 1997-es indulása volt. Nemcsak a tévézési szokásokra és a lappiacra gyakorolt hatásuk volt jelentős, hanem az is nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszerváltás utáni néhány szabad év elteltével a politika és más piactorzító tényezők újra erőteljesen színre lépnek. Sipos szerint a bulvárlapok felemelkedését is ez a momentum segítette elő, hiszen végre téma termett számukra. A szeriőz lapok példányszámának csökkenése részben a bulvár elharapódzásának köszönhető, részben annak, hogy a felnőtt lakosság nyolcvan százaléka számára a televízió lett az elsődleges információforrás.

Urbán úgy véli, hogy a kereskedelmi tévék indulásakor a médiahatóság meghekkelte a pályázatot, és a három jelentkező közül nem feltétlenül a legjobb a kettő kapott lehetőséget. “Ettől függetlenül a két győztes már piaci alapon működött. És ugyanez zajlott le a rádiós piacon is: a Sláger és a Danubius frekvenciaszerzése több mint meglepő volt, ám az indulásuk után ők is piaci igényeket elégítettek ki. A döntések mögött húzódó vélt vagy valós politikai érdekektől függetlenül piaci szereplőként jelentek meg, külföldi tulajdonnal és profi menedzsmenttel” – magyarázza.

Gálik másként látja. Szerinte a két országos kereskedelmi rádióért indult licitben az amerikai Emmis médiacég hét év alatt nagyjából 4,3 milliárd, azaz évi mintegy hatszázmillió forint műsor-szolgáltatási díj befizetését vállalta. A harmadik év után azonban kiderült, a kereskedelmi tévék nem hagynak akkora teret a rádióreklámoknak, hogy az ígért összeget ki lehessen fizetni. “És bár elmérték magukat, a tulajdonosok nem a menedzsmentet menesztették, nem zárták be a boltot, mint ahogy egy normális piacgazdaságban történt volna, hanem bekopogtattak kuncsorogni az ORTT-hez. Azt mondták, fizetünk, csak éppen kevesebbet, úgy a vállalt összeg felét – mondja a professzor. – Az ORTT végül belement az alkuba, s az öt évvel meghosszabbított engedély már a csökkentett műsor-szolgáltatási díjat tartalmazta. 2008-ban a pártok konszenzusos támogatása mellett a Sláger és a Danubius újabb pályázat nélkül még öt évre meg akarta kapni a frekvenciát, csakhogy ez alkotmányellenes volt. Ezeknek az eseményeknek megint semmi köze a piachoz.”

Köztudott, hogy a 2009-ben kiírt és lebonyolított pályázati eljárásban botrányos körülmények között nem a Sláger és a Danubius szerzett frekvenciát, hanem a Neo FM és Class FM. Ez már a regény újabb fejezete, melynek végén a tulajdonosi háttér szempontjából balos Neo megszűnt, a jobbos Class FM pedig virágzik. Igaz, történt közben egy kormányváltás. Hogy is van ez? Gálik szerint a Class FM-et nagy részben nem a piac tartja életben, hanem a közpénz, az állami vállalatok odairányított hirdetései, valamint a mindenkori hatalomnak megfelelni vágyó multik és magáncégek. Az meg szinte természetes, hogy a Médiatanács mérsékelte a Class FM tulajdonosai által 2009-ben beígért orbitális műsor-szolgáltatási díjat, amivel elnyerték a frekvenciát, mondván, hogy mára megváltoztak a piaci viszonyok.

“Vagyis megint csak nincs szó a piaci feltételek érvényesüléséről – mondja a professzor. – Teljesen felesleges a Metropol újságban az Erzsébet-utalványt egész oldalon hirdetni, attól egy darabbal sem adnak el többet belőle. A tapasztalatok alapján azt mondhatjuk, hogy a rendszerváltás utáni két évtizedben az állami reklámköltés hozzávetőleg kétharmada az aktuális kormányhoz közelebb álló médiumokhoz került, s egyharmada jutott az ellenzékhez húzóknak. Korábban mindez váltógazdaságban cserélődött, most, a parlamenti kétharmadnak köszönhetően 95-5 százalékra módosult az arány. Így aztán ma egyes szektorokban lényegesen nagyobb a kínálat, mint amekkorát a piac képes lenne eltartani. A Neo hallgatottságában és hallgatói szociodemográfiai összetételében megegyezett a Class FM-mel, ám az előbbiben mégsem volt állami hirdetés, utóbbiból pedig kifolynak az ilyen reklámok. Ez hogy lehetséges?”

Urbán is egyetért azzal, hogy a Neo–Class-ügyben “erős hatósági beavatkozás történt”. “A lap-, az internet- és a tévés piacon azonban mindez nem jellemző – mondja. – Ráadásul a rádió a maga öt-hatmilliárdos bevételével a médiapiac marginális szereplője; az ott történteket semmiképp sem lehet rávetíteni a piac egészére. A rádiónál is csak az infrastrukturális adottságok miatt lehetséges a torzítás, hiszen a frekvenciák az állam kezében vannak. A többi területen viszont nincs így: a nyomdákat nem államosították, a televíziókat nem zárták be, az internetet nem kapcsolták le. Ott az állam legföljebb bezavar a piaci viszonyokba, amivel persze megnehezíti a szereplők életét. De az semmiképp nem állítható, hogy megszűnt volna a médiapiac.”

Százéves tradíció szakad meg

Akárhogy is, abban mindhárom szakértő egyetért: az elmúlt években zajlott változás átszabta a médiapiac működését. Ez lenne az utolsó fordulópont. “Az ezredfordulón zuhant meg a piac – mondja Sipos Balázs. – Ennek egyrészt politikai oka volt, másrészt szép lassan megszűnt a fizetőképes kereslet, továbbá kiteljesedett az ingyenes netes hírszolgáltatás. Így 2002 és 2008 között folyamatosan estek a példányszámok. A média már nem képes azt az élményt nyújtani, mint korábban, veszített presztízséből. Jelenleg komoly koncentrálódás zajlik, a külföldi befektetők kivonulnak, helyüket néhány hazai veszi át. A korábbi túlkínálati trend megfordult, több mint száz éves tradíció változott meg. Ráadásul a lapok számára a régi, a példányszámra és az eladott hirdetésre alapozott szemlélet megszűnt, helyette pedig nincs új finanszírozási modell.”

Gálik szerint 2008 a konkrét határvonal. Ekkor érte el a pénzügyi válság Magyarországot, a statisztikák szerint drámaian zuhantak a reklámbevételek; igaz, a különböző médiumoknál eltérő mértékben. Míg az internet szinte alig, a rádió- és a lappiac jelentős mértékben visszaesett. A forráskivonás miatt a menedzsmentek drasztikus költségcsökkentés mellett döntöttek, műfajok tűntek el, és minden területen visszafogták a pénzt. Az állami vállalatok és a mindenkori hatalomnak megfelelni vágyó cégek gyökeresen átalakították a hirdetési költéseiket.

Urbán megjegyzi: a médiaszabályozás a kilencvenes évek közepén, a rádió- és televízió törvény 1995-ös elfogadásával és az ORTT 1996-os megalakulásával kezdődött, amivel nem az volt a cél, hogy befolyásolják a piac működését. “A beavatkozások és pártalkuk nem filozófiai megközelítésből, a piac visszaszorításának és az állam megerősítésének céljával történtek, hanem mindenki a saját marginális pártérdekét igyekezett képviselni, és persze bizniszt remélt – mondja. – Mindez 2010-re annyiban változott, hogy ekkor már láthatóan új gazdaságfilozófiai megközelítés is állt a piac visszaszorításának kísérlete mögött. A Médiatanács blokkolta a Ringier és az Axel Springer fúzióját. Ezzel azt üzente, hogy szó sem lehet a lappiac konszolidálásáról. Magam is tudok eladási kísérletekről, amelyektől a felek azért álltak el, mert azt gondolták, a Médiatanács úgyis megakadályozná. A hatóság piactorzító hatása erősen érvényesül. Egy szűkülő piac nem tud emiatt konszolidálódni.”

A Ringier és az Axel Springer mindezek ellenére sem fordult bírósághoz. “Bár itt elvileg piacgazdaság és jogállam működik, mégis megszülethetett ez a szakmainak beállított döntés, amely mögött politikai tényezőket kell keresnünk – véli Gálik. – A tulajdonosok nyilván átgondolták: jobb a békesség az adóhatósággal, a versenyhivatallal és a politikával. Ha Magyarország jogállam lenne, biztosan harcoltak volna az érdekeikért.”

Mit hoz a jövő?

Összegzésként tehát elmondható: a magyar médiapiacon a 20. században szinte soha nem érvényesültek tisztán piaci viszonyok. Megjegyezzük: mindez hasonlóan történt a román, a szlovén és a litván lappiacon, valamint a régió más országaiban is, sőt, még a skandináv államokban is, ahol sajtóalapok alakultak, és rendkívül erős volt a párt- vagy pártos lapok tradíciója. Tisztán piaci viszonyok talán csak az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban alakultak ki.

Nálunk 1945 előtt és 1989 után jelentős médiumgründolási láz fűtötte a szektort, de a befektetők – legyenek akár a legprofibb piaci környezetből érkező külföldiek – nem tudták függetleníteni magukat az adott politikai viszonyoktól. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne közönségigényeket elégítettek volna ki, de a piacra kerülésük nem feltétlenül tisztességes versenyben zajlott. S hogy ez mit is jelent ma?

Urbán Ágnes szerint az állam gyenge ahhoz, hogy vasfüggönyt építsen. “A hatalom az olyan eszközökkel, mint hogy néha eljárást indítanak bloggerek, kommentelők ellen, hogy attól mindenki jól megijedjen, inkább nevetségessé válik. A médiapiac egésze még egy ilyen kemény médiatörvénnyel és hatósági intézkedésekkel sem irányítható.”

Sipos Balázs úgy látja: a piac nagyságát mindig az újságolvasás élménye határozta meg, s hogy azon belül ki mit olvas, e szempontból nem releváns. “Ha a tájékozottságélményt a Blikkből szerzi meg valaki, miért ne tenné? 1945 előtt kisebb volt a nem piaci és nagyobb a piaci szempontok aránya, ma épp fordítva van – mondja. – Sok az ósdi, Nyugaton már eladhatatlan termék, aminek oka a pénztelenség és az adaptációs készég alacsony foka. Azt, hogy zsugorodik a piac, úgy állítjuk be, mintha természeti csapás lenne, miközben a fő kérdés az, kell-e ennyi lap az olvasóknak. Külföldön van olyan újság, amelynek nő a példányszáma.”

Gálik Mihály szerint viszont a rendszerváltozás utáni magyar médiaszabályozás nem más, mint folyamatos botránykrónika. “A mindenkori hatalom a jogalkalmazás során szinte mindent megenged magának, döntéseinek sokszor vajmi kevés köze van a törvény deklarált céljaihoz – hangsúlyozza. – Ez a politikai kultúra már száz éve jelen van nálunk. Változhattak itt rendszerek, befektetetők és főszereplők, ez maradt a régiben. Csak egy példa: miközben egy választott nemzetközi bíróságon – International Centre for Settlement of Investment Disputes (ICSID), Washington – folyó perben a Sláger Rádió amerikai tulajdonosa (Emmis) megítélésem szerint nyerésre áll a magyar állammal szemben, a várható kártérítést majd az ön és az én adómból fizetik ki. Semmi kétség, az aranykornak vége.”