2018. október 5-én Banksy, a híres utcai alkotó arctalan zseniből arcátlan művésszé vált. A több mint egymillió fontért értékesített Lány léggömbbel című festményét annak eladását követően ledarálta az általa a képkeretbe épített iratmegsemmisítővel. Milyen művészeti, kommunikációs és jogi következményei lehetne a véleménynyilvánítás ilyen formájának?

Banksy a modern képzőművészet egyik legismertebb, mégis teljességgel ismeretlen, mondhatni arctalan alakja. Művészeti önkifejezésének legismertebb darabjai a világvárosok különböző – eldugott vagy épp forgalmas – pontjain észrevétlenül feltűnő, de annál nagyobb figyelmet érdemlő falfirkái. Legismertebb graffitijei mind igényes művészeti alkotások, amelyek minden esetben komoly társadalomkritikát fogalmaznak meg. Ilyen kép például a Molotov-koktél helyett virágcsokrot dobó utcai harcos; a napalmos bombázást túlélt vietnami kislány (jól ismert) képének újraértelmezése, ahol a lány az Egyesült Államok két szimbolikus ikonjával, Mickey egérrel és Ronald McDonalds bohóccal karöltve sétál; a halált megtestesítő „Kaszás” csuklyája alól előmosolygó emoji; vagy épp a jelen írás szempontjából is jelentőséggel bíró Lány léggömbbel. Alkotótevékenysége a fogyasztói társadalom kritikájaként (anti-consumerism) értékelhető, végső célja a folytonos vásárlásra és a tulajdonlás társadalmi, politikai, mentális vagy épp környezetvédelmi veszélyeire felhívni a figyelmet.

Banksy ugyanakkor nemcsak arctalan alkotó, de 2018 októbere óta hivatalosan arcátlannak is nevezhető. Történt ugyanis, hogy a Sotheby’s aukciósház 2018. október 5-én az alkotó Lány léggömbbel című ismert festményét árverésre bocsátotta, s azt egymillió font körüli összegért értékesítette is. A licit lezárását követően azonban a festmény vastag keretében elrejtett iratmegsemmisítő – melynek beépítéséről utóbb Banksy videófelvételt is közzétett – a festményt félig ledarálta. Az esemény folyományaként az alkotó a közösségi médiában nyilvánosságra hozott egy képet a „darálásról”, melyhez az alábbi véleményt csatolta: „going, going, gone” („megy, megy, elment”).

A legvalószínűbb, hogy akciójával Banksy az elengedésre utalt, ám az értelmezés több irányból is elképzelhető. A vevő szempontjából utalhat az elsőre talán fölöslegesen kiadott összegre, az alkotó szemszögéből nézve pedig a művészet illékonyságára. Bármelyik lehetőséget is tartjuk a helyes megoldásnak, egy harmadik – abszolút külső – értelmezés is jelentőséggel bír: Banksy legújabb húzása ugyanis a popkultúra egyik legkreatívabb példájaként vonul majd be a művészettörténet nagykönyvébe.

Az irányadó jogszabályok szerint – számos kivételtől eltekintve – a vagyontárgy tulajdonosának jogában áll megsemmisíteni az adott dolgot. Igaz ez a fogyasztási termékekre, kerti szerszámokra, könyvekre – és a művészeti alkotásokra is. Nehezen képzelhető el, de ha valaki megunná a lakása falára kifüggesztett, tulajdonában lévő Picasso-festményt, bátran széttéphetné, elégethetné, vízben feloldhatná. Hogy ez utóbbi mennyire nem reális, azt a művészeti alkotások gyakran hatalmas vagyonosodást eredményező értékesíthetősége garantálja. Ezzel azonban be is zárul a kör: bár a művészt sok esetben az alkotás vágya vezérli, a műpéldány vagyoni értékkel bír, s így a fogyasztói társadalom részeként termékké válik.

Banksy fenti akciója erre hívta fel a figyelmet, de oly módon tette ezt, hogy újraértelmezte magát a műalkotást és annak formátumát. Amit Banksy csinált, az nem a műve „megsemmisítése”, hanem teljes újraértelmezése. A tény, hogy az eredeti kép félig felaprítva hagyta el az aukcióstermet, azt eredményezte, hogy a vevő az eredetinél még egyedibb formában megjelenő és üzenetet hordozó alkotást vásárolt. Ennek is köszönhető, hogy az ügy úgy ült el, helyesen, ahogyan annak el kellett ülnie. Mint a Time magazin írta, a kép értéke vélhetően közel félmillió fonttal emelkedett az esemény hatására. És ez pont így jó a modern művészetben. A műalkotások ugyanis mindig annyit érnek, amennyit azokért egy új vevő hajlandó fizetni.

Banksy tette azonban nem csupán a fentiek miatt válhat majd művészettörténeti mérföldkővé. A másik ok „stílusteremtő” jellegéből adódik.

Mondhatnánk, hogy új jelenség született: a „megbanksyzés”, ahogy azt a Sotheby’s kortárs európai művészetek részlegét vezető Alex Branczik fogalmazta meg. Ez pedig rövid idő alatt nemcsak mémek hadát szülte, de már kereskedelmi cégek is alkalmazták a ledarálás koncepcióját reklámjaik, szóróanyagaik elkészítésekor. Végső soron Banksy a kereskedelmi, művészi (és politikai) kommunikáció új formáját alapozta meg. Az persze, hogy ez milyen hosszú életű jelenség lesz, más kérdés, ám – mint megtudtuk – a művészet illékony, így a művészeti trendek is gyorsan lecsenghetnek.

Természetesen a fenti olvasat csak egy a lehetséges nézőpontokhoz közül. Ha jogászi gondolkodásra váltunk, számos más érv is felmerülhet az esettel kapcsolatban. Ha a ledarált kép vevője nem úgy gondolkodna – és a művészeti alkotások piaca nem úgy működne –, ahogy, akkor értékelhetnénk a felaprítást károkozási cselekményként is. Attól függően, hogy az aukciósháznak milyen üzleti szabályzata van, és a kép értékesítése szempontjából a művet aukcióra kínáló személy (vélhetően maga Banksy) milyen megállapodást kötött a Sotheby’s-zel, szerződéses vagy szerződésen kívüli károkozás esetéről is beszélhetünk. Ilyen esetben az új tulajdonos kártérítési igénnyel is felléphetne a károkozóval szemben. Sőt elképzelhető, hogy a Sotheby’s is így járhatna el, hiszen ez a fajta „csíny” könnyen a cég jó hírnevének a csorbításával járhat (ami különösen az angolszász világban az egyik legsúlyosabb magánjogi jogsértés). Ugyancsak releváns kérdés, hogy az esetről tudomása volt-e bárkinek (bármilyen szinten) az aukciósháznál, mert ez esetben elvileg a Sotheby’s is felelősséggel tartozhatna a vevő irányába.

A helyzet pikantériája, hogy amíg azt sem tudjuk, kicsoda Banksy, és hogy ő megegyezik-e az interneten is elérhető videóban látható, a képkeretbe darálót beépítő csuklyás személlyel, illetve egyáltalán fellelhető-e, addig elég nehéz konkrét alperest találni a kereseti követeléshez.

Mindezeken felül lehet az ügynek egy szerzői jogi olvasata is: van-e joga az alkotónak a saját művét megsemmisíteni? A válasz erre a kérdésre alapesetben egyértelműen igen, hiszen ez a szerző személyhez fűződő jogaiból következhet. A helyzetet ugyanakkor bonyolítja, ha a műpéldány tulajdonjoga más személyre száll, ahogy az a jelen esetben is történt. Ekkor ugyanis a szerző személyhez fűződő joga és a tulajdonos tulajdonosi jogai ütköznek. Ilyen esetben ugyan az érdekek összemérése felhívható volna, ám a tulajdonjog szentsége alapot adhat arra, hogy a vevő érdekei megelőzzék a szerző jogait. Az ebből eredő konfliktus a fentebb bemutatott kártérítés intézményével szintén feloldható a gyakorlatban.

A szerző a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának habilitált docense.

A cikk szerzője Mezei Péter

Nézze meg Mezei Péter teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.