1995 és 1998 között Béla angyalai címmel egy formabontó talkshow került adásba a Magyar Rádióban. Ötletgazdája, Doszpod Béla a férfi interjúalanyok mellé három női riportert ültetett. Húsz évvel később egy férfi kérdezi az egykori műsorvezetőket, Jakupcsek Gabriellát, Szily Nórát és Vincze Kingát, azaz Béla angyalait.

Hogyan indult a médiával való kapcsolatuk?

Szily Nóra (SZN): Egy szerelem révén kerültem rádiós közegbe. A Béla angyalainak szerkesztője, Doszpod Béla a vőlegényem volt. Az egyetlen, akihez nem mentem férjhez, viszont a többi nem volt vőlegény, csak férj.

Jakupcsek Gabriella (JG): (Nevet.) Ez olyan vicces.

Vincze Kinga (VK): Erről nem beszéltél még sehol.

SZN: Béla az Ötödik sebességnél dolgozott, ahol néha engem is megszólaltatott. A Magyar Rádióban éppen fiatalokat kerestek, és mivel elég slágfertig kislány voltam, egy főnök megkérdezte, nincs-e kedvem kipróbálni magam riporterként. Vállamra tettek egy magnót, és leküldtek Hernádkakra egy súlyosan epilepsziás gyereket nevelő családhoz próba szocioriportot készíteni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Incze Zsuzsa felkonferált a Helykeresőben, már nem kerestem pszichológusként állást. Egy év után műsorvezetői feladattal bíztak meg, de összeomlottam a stressztől. Amikor kijöttem a stúdióból, azt mondtam, egy dolog nem leszek soha: műsorvezető. Majd hívtak a Magyar Televízióba, a Sándor Pál producer kezdeményezte Reggel című műsorba, és mégiscsak az lettem, és mennyire imádtam csinálni!

VK: Szavalóversenyekre jártam, a Fazekas-gimnáziumi évek alatt Kazinczy-érmet kaptam. Negyedikes voltam, amikor a Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesületétől Csani tanár úr egy verseny kapcsán interjút készített velem, amelyet bevitt a Rádió 11-be, ahol bemondógyakornok lettem. Nagy szerencsém volt, mert a Magyar Rádió műsorvezető nagyágyúi ott is dolgoztak, mint Aczél Endre, vagy Gulyás Erikától Rékai Gáboron át Rátonyi Róbertig sokan. Majd hívtak a Magyar Rádióba, később pedig a Magyar Televízióba; a közös köldök a Reggel.

Jakupcsek Gabriella, Vincze Kinga és Szily Nóra
Jakupcsek Gabriella, Vincze Kinga és Szily Nóra

JG: Az egyetemi évek idején picik voltak a gyerekeim, előtte pedig annyira megorrolt rám a mamám, amiért a színművészetire mentem, hogy el kellett költöznöm otthonról, önfenntartóvá kellett válnom. Soha nem akartam televíziózni, csak és kizárólag pénzkereseti lehetőség miatt vállaltam asszisztensi munkát a Magyar Televíziónál, ahol többek között én lettem Rózsa Gyurinál a vízhozó, kvízkérdésgyártó kislány, később pedig a Baló György vezette Napzárta című műsorba kerestek egyetemistákat, ahova mint szerkesztősegéd kerültem, ez már értelmesebb munka volt, ott már lehetett tanulni, sokszor mentem képzőművészeti anyagokat felvenni. Egyik nap egy kiállításról készítettünk riportot, de partneremet, Dömsödi Gábort annyira nem érdekelte a téma, hogy azt mondta: „Kupcsik, csináld meg! Ez a szakmád.” Elkészítettem egy interjút, a Reggelben pedig nyitott kapuk voltak, mindig új arcokat kerestek, Sándor Pál éppen castingolt, egy hét múlva már Hardy Mihály mellett ültem mint műsorvezető.

SZN: Az én műsorvezetőtársam kezdetben Bárdos András, később pedig Nika György volt.

Elsőre megkapták a mikrofonengedélyt?

SZN: Először csak szakriporterit kaptam, mert annyira megosztó volt a hangom, hogy volt, aki azt mondta, azzal nem lehet a médiában érvényesülni, később mégis a brandem része lett. Wacha Imre tett alkalmassá arra, hogy riporteri, majd műsorvezetői engedélyt kapjak.

VK: Wacha tanár úrról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Amikor elkezdtem riporterkedni a Reggeli Krónikában, el kellett végezni egy tanfolyamot, amelynek a végén adták a mikrofonengedélyt. Tipikusan híradós hangom volt, a mérleg nyelve. Az „A” kategóriás engedélyem akkor azt jelentette, hogy addig dolgozhatok, amíg a fogam ki nem hullik. (Nevet.)

JG: Azt képzeljétek el, hogy amikor – némi segítséggel – eljöttem a köztévétől, már három éve küzdöttem, hogy frissítsék a mikrofonengedélyem. Az apparátusnak nem volt elég, hogy a legmagasabb egyetemi képzés keretein belül tanultam művészi beszédet, beszédtechnikát, amelyből vizsgáznunk is kellett, illetve, hogy eltöltöttem a pályán 25 évet. Már a 300. Ridikülön is túl voltam, de még mindig engedélyt kellett kérnem, ha a felvételek miatt nem tudtam részt venni a beszédórán. Ennek az abszurditását az oldotta fel, hogy Ságodi Gabriella tanárnőtől kaptam egy szakvéleményt. Noha erre a képzettségre nagy szükség van a szakmában, mindez csak a sakkban tartás eszköze volt. Ennyit arról, hol tart a szakmánk.

Volt kapcsolatuk már a Reggelben is?

JG: Egyáltalán nem voltunk kapcsolatban.

SZN: Minden párnak megvolt a maga napja. Gabi, te voltál hétfőn, én meg szerdán.

VK: Én később kapcsolódtam be, először a Gazdasági Híradót vezettem, majd a műsor vége felé lettem műsorvezető, így velem történt meg az a csúfság, ami az életem egyik felejthetetlen pillanatává vált. Abban az időben egy televízió volt, két csatornával. Az egyes volt a fő műsor, a kettes a kistestvér. Az egyesen ment a Reggel Sárközy Erika főszerkesztésében, a kettesen pedig a Nap-kelte.

Vincze Kinga
Vincze Kinga

Valaki a televízió épületében „megtalált” egy, az akkori tévéelnök, Nahlik Gábor által írt faxot, amely arról szólt, hogy az egyes csatornán másnap reggeltől a Gyárfás Tamás-féle Nap-kelte lesz adásban. Mivelhogy én lettem volna aznap a műsorvezető, reggel hatkor ott ültem kisminkelve, „talpig hülyében”, és nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet.

A műsor megszűnésének híre el sem jutott az érintettekhez?

VK: Nem, és ami igazán megható ebben, hogy Fiala Jánostól Neuman Gáborig mindenki egész este forgatott valamilyen anyagot másnapra, egy olyan műsorba, amiről tudtuk, nem lesz. Aztán eljött a reggel, az adón pedig megjelent a Nap-kelte szimpatikusan új szignálja: „Oh happy day…”

SZN: Nekem azért emlékezetes a Reggel, mert az első adásban én köszöntöttem a nézőket. Két és fél kilót fogytam az izgalomtól. Nem volt rendes ruhám sem, Sárközy Erika halványzöld blézerét adták rám, amit hátul csipesszel tűztek össze. Én voltam az első adás, te lettél volna az utolsó.

Béla angyalai, azaz Vincze Kinga, Szily Nóra és Jakupcsek Gabriella
Béla angyalai, azaz Vincze Kinga, Szily Nóra és Jakupcsek Gabriella

Honnan ered a Béla angyalainak ötlete?

SZN: Béla a Charlie angyalai filmsorozatból merítette az ötletet. 1992-ben véget ért a szerelem, de barátok maradtunk. Az említett első Reggel adása után, amelynek ő a szerkesztője volt, egy hatalmas bordó rózsával várt, majd beültünk a Tulipán presszóba, ami a rádió kihelyezett tagozata volt.

VK: Összeállt a fejében egy koncepció: különböző típusok voltunk, mindegyikőnket másért lehetett szeretni vagy éppen utálni – de közömbös senki nem maradhatott.

Béla angyalai és az interjú szerzője, Tóth Olivér
Béla angyalai és az interjú szerzője, Tóth Olivér

JG: Egy olyan közegről beszélünk, ahol mindenki dolgozhatott mindenhol, és csak a hitelünk, a szakmai hírnevünk és a szorgalmunk számított. Én is több produkcióban dolgoztam a rádióban és a köztévén egyszerre, majd elmentem kicsit a Sió TV-be a Bochkor Gáborral, a Sváby Andrással, a Havas Henrikkel.

Azóta sem készült hasonló felállásban műsor: három női riporter és egy férfi vendég.

SZN: Nagyon szerették a vendégeink, pedig akkor még nem is voltunk profik.

JG: Az a munkamennyiség, ami ebben a műsorban benne volt, ma egy csatornányi műsorban van benne.

Jakupcsek Gabriella
Jakupcsek Gabriella

Nem csak arról szólt, hogy három ember leült egy vendéggel. Az a borzasztó gondolatom támad, hogy ha maga ezt most így leírja, valakinek eszébe fog jutni, hogy leültessen három riportert egy vendéggel, de nem fogják tudni izgalmasan megcsinálni. Nem lesz több tartalmilag, minthogy beszélgetnek.

Jakupcsek a hitetlen, Szily az ártatlan, Vincze a pártatlan. Mi alapján lettek leosztva a szerepek?

VK: Béla már akkor meglátta, miben vagyunk a legjobbak. Nóra a mélyinterjúkban, Gabi a kíváncsiságban. A műsor hamar önálló márka lett. Dühös is vagyok amiatt, hogy valamelyik kis adón egy időben futott egy műsor Henrik angyalai címmel, pedig egy bizonyos életkorig mindenki tudja a szakmában, hogy a műsorunk mit jelentett, hogy ez a név márka jelzés volt.

SZN: Nagyon jól működött köztünk a dinamika.

Gabi bekérdezett, én kicsit megciriztem a vendéget, hogy megszelídítsem, Kinga pedig helyre tette az egyensúlyt.

Az interjúalanyok egyike sem rettent meg a stúdióban?

SZN: Mindenki nagyon jól érezte magát, egy érdekes kirándulásnak érezték.

VK: Fel sem tételezték, hogy egy olyan csapat, mint mi Bélával, aki a felvétel előtt egy hetet töltött az alannyal, rosszat akarna. Nem kívántunk olyat kihozni a beszélgetésből, ami manapság divat, olyat kérdezni, amitől ketté áll az interjúalanyok füle.

Pedig három nő egy férfivel szemben tudott volna „csodákat” művelni.

VK: Tudtunk is. (Mosolyog.)

JG: Viccel? Ez minden férfi álma. (Nevet.)

Van az interjúalanyok között olyan, akire különösen emlékeznek?

SZN: Göncz Árpádra, aki azt mondta, hogy az embereket a tisztességbe bele lehet kompromittálni. (Elmélkedik.) Fábry Sándorra azért emlékszem, mert nagyon lefárasztott minket, a felvétel alatt gyakorlatilag átállt bőrlégzésre.

JG: Nem volt olyan, akire ne emlékeznék szívesen.

SZN: Orbán Viktor a felvétel után azt mondta nekünk a büfében, hogy meghív ebédelni. Ti voltatok? (Nagy nevetés.)

JG: Nem.

VK: Én sem.

JG: Egy élmény volt a vele való beszélgetés. Demszky Gábor is hihetetlen nyitottságot mutatott. Nem volt bennük manipulatív szándék. A politikusok nem azért jöttek el, hogy elhelyezzék a kampányüzeneteiket, hanem mert a gondolatok megosztása, az értelmes beszélgetés a kultúránk része volt. Mindenki eljött, aki a közéletet, a közízlést valamilyen módon befolyásolta, és ebbe beletartozott akár Klapka György is.

SZN: Gregor József, Somló Tamás, Szabó István, Geszti…

VK: Vagy Korda, aki nekünk beszélt először a gyerekéről. Vagy a kedvencem, Farkas Berci, aki fellélegzett, mikor megkapta azt a kérdést: „És hol fájt?” Addig ugyanis senki sem kérdezte meg tőle, mit éreztek a becsapódás után.

SZN: Emlékeztek, zacskós űrkaját is hozott. (Nevetnek.)

A kérdéseken túl készültek a vendégeknek mással is?

JG: Mindenféle finomsággal vártuk őket.

VK: A Magyar Rádió mellett, a Szentkirályi utcában laktam…

JG: Én is, de kettőnk között az volt a nagy különbség, hogy… (Vincze Kingára mutat.)

VK: Hogy nekem voltak fonott kosaraim, amelyekben a kávéskészletet vittem, a lányok meg különböző ajándékokat hoztak.

SZN: Mindig volt valami, ami csak nekik szólt.

Jakupcsek Gabriella, Vincze Kinga és Szily Nóra
Jakupcsek Gabriella, Vincze Kinga és Szily Nóra

A nagy siker ellenére három év után véget ért a műsor.

VK: Jött a privatizáció, ami megszüntette a szakmai pezsgést, majd arra való hivatkozással, hogy Gabi elment a Danubius Rádióba, nem folytatódhatott a műsor.

JG: Elindult a piac felosztása. Felmondtam a közszolgálati médiánál, és Sándor István, aki a Danubius vezérigazgatója lett, korábban pedig vezető szerepet játszott a Reggelben, hívott az induló csatornához. El kellett döntenem, melyik ujjamba harapjak.

SZN: Ekkor már, aki a kereskedelmi médiában dolgozott, nem dolgozhatott a közszolgálatiban. 1998-ban mentem át az RTL Reggelijébe, amit Alföldi Robival vezettünk 2000-ig. Gabi is, meg én is összeférhetetlen lettem.

VK: Aztán az én munkáim is összeférhetetlenek lettek, a TV2-nél készítettem ugyanis egy ifjúsági talkshow-t Megdumáljuk címmel. Évekkel később az én rádiós pályafutásom is a Danubiuson ért véget. Amikor negyven évesen elmentem szülni, még Búza Sándor volt a programigazgató, de mire kettőt szoptattam, kifúrták. Engem meg az „új fiú” nem vett vissza. Nem volt érdekes, hogy egyébként mit tettél le az asztalra.

(Az interjú Béla angyalaival a keretes rész után folytatódik!)

A szürke eminenciás

Villáminterjú Doszpod Bélával

Doszpod Béla
Doszpod Béla

Hogy jutunk el a Charlie angyalaitól a Béla angyalaiig?

Szerettem volna egy olyan portréműsort készíteni, amely kiállja az idő próbáját, ahol a vendégek megnyílhatnak, és a személyes életutak olyan eszenciáját ismerjük meg, amely örökérvényű. Eltelt több mint húsz év, de nem telik el úgy nap, hogy egy-egy interjúalany gondolatát ne venném elő segítségképpen egy adott helyzethez, problémához. Ezek az eszenciák, tanulságok, egyfajta sorvezetőjévé vált az életemnek.

Hogyan alakult ki a „szereposztás”?

Gabi, Nóra és Kinga kiváló szakemberek voltak már a Reggel című műsorban is, éreztem, hogy együtt rendkívül ütőképesek lennének. Gabinak pengeéles a logikája, Nóra hihetetlenül érzékeny, Kinga pedig remekül egyensúlyoz a szerepek között, de ezeket a tulajdonságokat sokáig nem tudtam egy szóban megfogalmazni. Szurdi Mikinek kellett egy mondata ahhoz, hogy kipattanjon a fejemből a három jelző.

Mennyire indult zökkenőmentesen a közös munka?

Fél évbe telt, mire minden összeállt. Az elején a három grácia három irányba húzta a szekeret. Mindegyik meg akarta mutatni… Aztán összerázódtunk, megértették a lényeget, elkezdtek egy irányba húzni, és segíteni egymást. Egy év alatt olyan összhang alakult ki, hogy bár a felvételek alatt háttal ültek nekem, pontosan érezték, milyen a hangulatom, meg vagyok-e elégedve, vagy épp felrobbanok, mert nem jó irányba megy a dolog. Ez számomra elementáris élmény volt. S az ma is.

Mire vagy a legbüszkébb a műsorral kapcsolatban?

Mindenkihez eljutott a műsor, és aki egyszer is hallotta, máig emlékszik rá. Évekkel a megszűnését követően egy taxisofőr mondta, hogy amikor ment a műsor, kiálltak a kollégák, és az elsötétített autóban hallgatták. Ahogy fogalmazott, volt valami szexis-izgató az egészben. Azaz, jól végeztük a dolgunkat, működött a nagyon is tudatos dramaturgia, a szereposztás. És megállt az idő. Az éterben és a felvételek alatt is. Kornis Mihály olyan mélységekbe ment, hogy maga is meglepődött. Markos György, Aczél Endre, Wichmann Tamás és sokan mások elérzékenyültek, Hankiss Elemér pedig elkezdett jegyzetelni, mert tetszettek neki a kérdések, Orbán, Göncz Árpi bá szűk időt szántak nekünk, és alig tudták abbahagyni… Mindenki eljött, aki akkor számított!

Doszpod Béla és az angyalai egykor (Fotó: Doszpod Béla archívuma)
Doszpod Béla és az angyalai egykor (Fotó: Doszpod Béla archívuma)

A műsor éveken keresztül a Magyar Rádió harmadik leghallgatottabb produkciója volt a Krónika és a Rádiókabaré után. Azóta sem értem, a vezetői miért nem küzdöttek a megmaradásáért.

Soha nem ambicionált a szereplés?

Egyszer Kinga mondta, hogy amikor kigyullad a mikrofon, ő beizgul. Na, én nem. És kvázi akkor eldőlt. Mindig is jól éreztem magam szürke eminenciásként.

Mit gondolsz a médiaszakmáról?

Nem jók az arányok, fontosabb a cirkusz, mint a gondolatébresztés.

Mi a szakmai ars poeticád?

Akkor végzem jól a dolgom, ha a hallgató vagy a néző úgy kel fel a munkámat hallgatva vagy látva a székből, hogy nincs egyedül a problémáival, és igenis érdemes élni.

Érzésük szerint mi a legnagyobb különbség az akkori és a mai magyar média között?

SZN: A kereskedelmi csatornáknál már nem feltétlenül hívják egymást az emberek egy-egy műsorhoz.

JG: A médiának az volt a dolga, hogy megmutassa, mi történik a való életben.

A kultúra nem idegenül csengő szó volt. A közéletben megforduló emberek köztiszteletben álltak, véleményük a közízlést szolgálta. Értékteremtés volt mindenféle irányítás nélkül, de kontrollált körülmények között. Az egyetlen célunk az volt, hogy értéket képviseljen a riportunk vagy a vendégünk.

Több szakember volt, nagyobb volt a verseny?

JG: Iszonyatosan nagy volt a verseny, és nagyon sokan akartak látszani, kitűnni a karból, ahogy Molnár Ferenc mondaná.

VK: Egy igazán jó riporternek az a dolga, hogy megmutasson valamit, amihez ő csak egy eszköz.

Ha meg kell fogalmazni, mitől voltunk nagyon jók, azt mondanám, képesek voltunk minden szituációban, mindenféle műsorban megnyitni embereket, ábrázolni egy adott dolgot úgy, hogy közben nem alkottunk véleményt, mégis benne volt a dologban az egyéniségünk. Ez a riporteri attitűd ma nem követelmény, sőt…

Mennyire változtak meg a lehetőségek?

JG: Mások a játékszabályok. Ma nincs következménye annak, ha szakmailag valamit rosszul csinál az ember, de a legnagyobb baj, hogy annak sincs, ha jót. Mintha mindenkire ráraktak volna egy szemellenzőt. A riportereknek már nem az a dolguk, hogy körülnézzenek, hanem, hogy csak az irányított képet lássák. Néhol teljesen amatőr feltételek vannak, de mindig lesz, aki elfogadja őket, aki pénzért, népszerűségért képes azt hinni, hogy televíziózik. Elmondom, ő csak szerepel. Nagy különbség. Ráadásul megjelent egy olyan megrendelői gárda, amely nem biztos, hogy tudja, mi a televízió. Azért nem tudja, mert ejtőernyős, eltölt egy időt egy pozícióban, majd továbbáll…

SZN: Összesen 450 mélyinterjút készítettem a Reflektor TV-re és a LifeNetwork-re. Utóbbi esetében öt pozíciót töltöttem be egy személyben, én voltam, aki felhívta az alanyt, én szerveztem le az interjút, amire egyedül készültem fel, majd beültem a stúdióba, ahol a súgógépen egy óra volt, ami számolt visszafele 24 perctől, mert kvázi élőként, utómunka nélkül kellett megcsinálnom, de én vittem el a ruhákat is a hátamon. Mindezt úgy, hogy egy nap alatt öt interjút vettem fel. Aztán a tulajdonosváltás után a csatorna harminc körüli új pénzügyi vezetője azt mondta, szeretnék, ha továbbra is gyártanék műsort, de még többet, mint addig, persze a korábbi feltételekkel. Visszakérdeztem, dolgozott-e korábban televízióban… Elcsodálkozott, amiért nemet mondtam.

Szily Nóra
Szily Nóra

Négy éve nem vagyok rendszeresen a képernyőn, de a közönség pozitív visszajelzései megerősítenek abban, hogy valamit jól csináltam. A karrieremben egyébként sem szóltak mindig a fanfárok. Elővettem a pszichológusdiplomám, átkonvertáltam a tudásom, hogy ne azon múljon az életem, hogy valaki valamikor megnyomja a nevem mellett a Törlés gombot, vagy azt gondolja, kabátgombért a szenvedélyemre építve a modern rabszolgatartás jeligéje alatt kihasználhat.

Amikor bemegyek egy stúdióba, ahol korábban dolgoztam, azt érzem, hazajöttem, csak az otthonomban már más lakik. De ettől nem lettem hajléktalan. Teremtettem magamnak egy új otthont. Utólag a nagy csendekért is hálás vagyok. Ekkor kezdtem el tanítani, írni. Rájöttem, hogy az, amit tudok, nemcsak kérdések, de kijelentések formájában is átadható. Előadásokat, workshopokat tartok. Miközben úgy vélem, külföldön most lennék a médiában a topon.

Béla angyalai, azaz Vincze Kinga, Szily Nóra és Jakupcsek Gabriella
Béla angyalai, azaz Vincze Kinga, Szily Nóra és Jakupcsek Gabriella

„Ennek a szakmának a kifutása nagyon is limitált, mert valaki vagy vezetővé válik egy poszton, vagy elmegy tanítani, vagy kiugrik az ablakon…” – mondta a műsorukban Horváth János. Hol tartanak a rendszerezésben?

JG: Főállású televíziós már nem leszek, mert ma ez nem egy élethosszig tartó pálya, ahol érdemes sérüléseket szenvedni. Talán egy dolog maradt ki, ami a férfiaknak adott volt, illetve az ma is, mint lehetőség, hogy a tapasztalatainkat, mint vezetők kamatoztassuk. Más dolgokban tudjuk hasznosítani a tudásunk, én is a kommunikációs cégemből élek, és ha van kedvem, elmegyek tévézni, könyveket írok.

VK: Kevés alkalmam van arra, hogy elmondjam, mire vagyok igazán büszke. Velem a Danubiusban csoda történt. Teljesen véletlenül ismerkedtem meg a nyílt örökbefogadással, azon keresztül pedig a Gólyahír Egyesülettel, aminek az alapítója, Mórucz Gabi éppen ezen a nyáron ment el… Emlékszem, szenteste volt, zenés műsorban helyettesítettem, jött a hírszerkesztő, és bemondta a hírekben, hogy egy csecsemőt találtak egy templom lépcsőjén.

Elhatároztam, hogy ez a történet nem fog csak úgy elmenni mellettem, így megkértem a vezetőséget, hogy időnként hadd mondjam el a segítők telefonszámát, engedjék, hogy megosszak egy-egy történetet lányanyák életéből, akik nem eldobták, hanem családba adták a gyermeküket. A Danubius Fórumnak köszönhetően 268 gyereket mentettünk meg. Ennyi baba került olyan családokba, ahol várták őket.

JG: Ez arról is szól, hogy önálló vezetők felvállalták az önálló döntéseket, amelynek learathatták a sikereit.

VK: Ehhez képest súlyos volt a rádiós pályafutásom vége. Szinte mindennap elhatároztam, hogy másnap nem megyek be dolgozni, mert nagyon rossz érzés volt, amikor jött velem szembe a családom pizsamában, én pedig éppen öltöztem, hogy elinduljak. Aztán ahogy kigyulladt a lámpa, lubickoltam a műsoromban: szórakoztattam, beszélgettem, babákat segítettem családba. Majd valaki ezt egy tollvonással áthúzta, képes volt nem visszavenni szülés után… Akkor mérhetetlenül megsértődtem a világra.

JG: A televíziózásnak a kreativitás része még most is érdekel. Szomorúan mondom ezt, mert sokkal több örömünk volt benne, mint amit ma egy pályakezdő elérhet. Például egy Ridikülben is fel kellett volna nőnie egy új generációnak, és nem kellett volna a nullával odaültetni embereket.

Szerintem kevesen fognak olyan színes pályát befutni, ami nekünk megadatott, és ez egy csodás, pozitív érzés. Minket a korszak kinevelt, de a mostani szemlélet lehetetlenné teszi, hogy igazán kiugró minőségű dolgok készüljenek. A szakmai légkör nem kedvez az egyéniségeknek. Ma jellemzően kész formátumokat vásárolnak, amiben elenyésző a hozzáadott kreativitás. Kevés eredeti műfaj van, nem színes a paletta.

Nem a nézői igények változtak tehát, hanem a televíziós vezetők szakmai hozzáállása?

SZN: A sokszínűségben lenne helyünk. Volt olyan programigazgató, aki azt mondta nekem, hogy arra az érzékenységre, mélységre, amit képviselek, nincs se pénz, se műsoridő. Egy másik szerint az volt a baj velem, hogy túl értelmesen beszélgetek.

JG: Szeretjük a túl szép meg a túl okos kategóriákat! Mennyi kihagyott lehetőség van ebben. El tudtok képzelni olyan vezetőt, akinek úgy szól a megbízatása, hogy túl sikeres műsort ne csinálj, csak túl jót ne hívj? (Nevetnek.)

(A címlapinterjú eredetileg a Médiapiac 2018/9-10. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Közzétette friss pályázatát a Médiatanács

20 órája

Korábban már támogatott, gyermek-, ifjúsági és családi témájú animációs sorozatok bővítését, illetve egész estés animációs filmmé alakítását támogatja kétszázmillió forint keretösszegből az NMHH Médiatanácsa.