″Amennyiben elfogadjuk, hogy disznóságokat, gazemberségeket, korrupciót, lopást feltárni a köz érdeke, úgy szerintem meg az lenne a végzetes hiba, ha ennek érdekében nem használnánk ki minden rendelkezésünkre álló lehetőséget. Az állampolgári bizalmat az is növeli, ha a közönség azt látja, hogy az újságíró elment a falig, kockáztatott a köz érdekében.″ Bátorfy Attila írása a Médiapiac sajtóetikáról szóló vitájában.

Michael Wolff amerikai újságíró írt egy bombasztikusnak szánt könyvet Donald Trump elnökségének első időszakáról. Wolff újságírói hitelességéről és információszerzési módszereiről azonnal elindult egy vita az angolszász sajtóban, ennek nyomán pedig az itthoni mikrokörnyezetben egy privát Facebook-bejegyzés alatt.

A vita dinamikája úgy alakult, hogy felvetettem egy sajtóetikai dilemmát, amelyre aztán többen, de főként a Médiapiac által vitaindítóra felkért Pethő András sokak számára vonzó és népszerű sajtóetikai szigorral válaszolt. András cikke a Facebook-vitában megfogalmazott érvek részbeni megismétlése, részben pedig kiegészítése, amelyekre nem fogok egyesével reagálni, inkább az etikai koncepcióval kapcsolatban szeretnék valamit hozzáfűzni.

Wolff maga vallja be: számos forrásához és információhoz úgy jutott el, hogy nem mondta el, hogy újságíróként kérdez, sőt, történeteket talált ki az információhoz való hozzáférés érdekében. Sok interjúalanyának tehát nem volt fogalma arról, hogy az újságíróval folytatott beszélgetést majd egy könyvben látja nyomtatásban. András és pártfogói szerint ez etikátlan és megengedhetetlen.

Azzal érvelnek, hogy az ilyen eljárás csökkenti az újságírókba vetett bizalmat mind a források mind pedig a közönség részéről. Megerősíti a minden hájjal megkent nyomorult firkász toposzát és ezzel együtt jelentősen megnehezíti a tisztességes újságírók munkáját, mivel a források bennük sem fognak bízni. Ez mind így van.

Ugyan nem akarok András és a többiek szájába olyasmit adni, amit nem állítottak, ám ebből mégiscsak az következik, hogy az igazsághoz minden egyes esetben csakis “tisztességesen”, “erkölcsösen” lehet eljutni. Ez  szerintem nincs így. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy Wolff végül is milyen minőségű információkhoz jutott így hozzá (a könyv közepéig érve egyelőre valóban semmi olyasmihez, amit ne tudtunk volna, vagy ne tudtunk volna elképzelni), mivel maga az eljárása szerintem nem tisztességtelen, nem erkölcstelen, mi több, teljesen legitim.

Rengeteg fontos undercover sztorit ismerünk (például olyanokat, amikor újságírók épültek be bűnszervezetbe, korrupciós hálózatba), amelyek nem születhettek volna meg, ha az információhoz való hozzájutást minden esetben felülírta volna a mitikus-romantikus angolszász etika betartása.

Tény, hogy az angolszász-befolyású, sajtóetikával foglalkozó könyvek, kutatók, szakcsoportok alapvetően nem ajánlják a sajtóetikát kikezdő módszerek alkalmazását, viszont megengedőbbek akkor, ha az alany/forrás fontos és feltételezhető, hogy rajta keresztül olyan közérdekű történetekhez és információkhoz jutunk, amelyekhez nyílt kártyákkal nem tudnánk.

Nyilván az újságírónak és a szerkesztőségnek mérlegelnie kell, hogy valóban ez az egyetlen megoldás-e. Az is bonyolult kérdés, hogy az így megszerzett információkból végül is mi számít valóban közérdekűnek, és ha annak számít, akkor a forrását az újságíró mennyire kompromittálja. Tehát hiába old meg ez az eljárás egy súlyos problémát (a lényeges információ hiányát), számos egyéb etikai kérdést is magával von, de ez már egy másik módszertani kérdés. A jelenlegi kérdés az, hogy amennyiben az információhoz való hozzáférés hagyományos útjai le vannak zárva, akkor mit tehetünk.

Amennyiben elfogadjuk, hogy disznóságokat, gazemberségeket, korrupciót, lopást feltárni a köz érdeke, úgy szerintem meg az lenne a végzetes hiba, ha ennek érdekében nem használnánk ki minden rendelkezésünkre álló lehetőséget. Az állampolgári bizalmat az is növeli, ha a közönség azt látja, hogy az újságíró elment a falig, kockáztatott a köz érdekében.

Vannak más esetek is, amikor az információk el vannak zárva mind az újságíró, mind a köz elől. Ezeken a helyzeteken egyre ritkábban segít egy forrás, aki lényegében leveszi az újságíróról azt az etikai dilemmát, hogy a hozzáférésért trükköznie kelljen. A forrás a munkahelyét, hivatalát, köztisztségét, emberi kapcsolatait megtéveszti, lojálisnak mutatkozik, miközben fontos információkat árul el, dokumentumokat szolgáltat, fotókat készít, fénymásol. A köz érdekében ugyanakkor feloldozzuk az etikai vétség alól. Tehát a forrásnak mindez kijár, az újságírónak nem?

Tudom, hogy Andrásékat is nyomasztja, hogy a kézérdekű adatokhoz egyre nehezebb hozzáférni. Van, amikor az állam csak felemeli a hozzáférés korlátait, vagy elnyújtja az időt, máskor ezek az adatok elveszejtődnek, esetleg kivonják őket a megismerhetőség köréből valami arcátlanul hazug indokra hivatkozva.

Itt megint adódnak olyan módszerek, amelyek nincsenek megírva a sajtóetikai nagykönyvben, viszont nélkülük szegényebb lenne a szakma. Az újságíró megkerüli az informatikai rendszert, programozókkal, hackerekkel, jogászokkal dolgozik együtt és ilyenkor adott esetben szintén megszeg valamilyen tisztességszabályt, akár még törvényt is sért. Érdekesnek gondolom, hogy az információk ilyen keletkezésének etikai kérdéseivel az újságíróetika már nem törődik.

Az újságírás iránti általános bizalmatlanságot mindnyájan érezzük. De a bizalmatlanság szerintem csak részben köszönhető annak, hogy rengeteg újságíró ténylegesen etikátlanul, vagy hanyagul jár el. Legalább ugyanekkora szerepe van a bizalom csökkenésében annak is, hogy számos újságíró még csak nem is törekszik arra, hogy a nehezített terepen információkhoz jusson, elszámoltassa a közszereplőket.

A sokszor abszurd módon idelizált újságírómítoszokhoz való görcsös ragaszkodás eszköztelenné tesz bennünket a nagyon is gyakorlati problémák megoldásában. Globálisan és a környezetünkben is olyan rendszerek épülnek, amelyek a társadalmak olyan szereplőit is hallgatag félelembe, vagy gátlástalan hazudozásba kényszerítik, akikről korábban nem feltételeztük volna, hogy képesek erre.

Az újságírásnak e tekintetben jelenleg kettős feladata van: védelmet nyújtani azoknak, akik még mernek beszélni, és olyan helyzetekben is ott lenni (esetleg ilyen helyzeteket kikényszeríteni), amikor az emberek mernek őszinték lenni. Ez a kettő nem ugyanaz, viszont a cél igen.

Ui.: Szerintem számos fontos újságíróetikai kérdés nincs itthon megbeszélve és tisztázva azok között sem, akik az újságírást nem propagandatevékenységnek, vagy pusztán megélhetési forrásnak tekintik. Érdekes, hogy Wolff eljárása indított el ezt a párbeszédet, miközben szerintem ennél lényegesebb etikai kérdéseknél úgy teszünk, mintha nem léteznének. Nagyon támogatnék egy olyan sorozatot, amely konkrét sajtóetikai kérdések megválaszolására kérne fel két-három, akármennyi újságírót, esetleg életszerű problémákon keresztül mutatná be azt, hogy az újságírónak mit kellene tennie az adott esetekben.

A szerző a CEU CMDS meghívott kutatója, az Átlátszó újságírója.

 

Bátorfy Attila

 

Nézze meg Bátorfy Attila teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


″Az Index marad, ami volt″

9 órája

Évek óta a frontvonalban érezzük magunkat. Mint egy világháborúban. Hol a Vörös Hadsereg söpör át rajtunk, hol a Wehrmacht, mi meg csak kapkodjuk a fejünket - kezdik a szolgálati közleményüket.