Már egész kicsi korában arról álmodozott, hogy bemondónő lesz. Majd miután a vágy beteljesült, és meghatározó éveket töltött el a közszolgálati média rádiós és tévés műsoraiban, egy kereskedelmi csatorna, az RTL Klub arca lett, ahol – nem meglepő módon – egy közéleti műsort vezet, a Házon kívült. Boros Krisztina azt szeretné, ha az emberek a valóságot látnák, még akkor is, ha az szomorú. De mint mondja, azzal a helyzettel is tudna mit kezdeni, ha az országban minden szuperül működne.

Noha most egy televíziós szerkesztő-riporterrel beszélgetek, alakulhatott volna úgy is, hogy egy színművésznő ül velem szemben. Min múlott a döntés?

Azon, hogy viszonylag hamar rájöttem, a színjátszáshoz nem vagyok elég tehetséges. (Nevet.) Berettyóújfalun születtem, ahol már általános iskolás koromban szavalóversenyeket nyertem, és mivel szépen is beszéltem, a debreceni Ady Endre Gimnázium irodalom–dráma tagozatára jelentkeztem. A színházi műfaj iránti rajongásom a mai napig megmaradt, de valójában soha nem volt mély az elhatározás, hogy színművész legyek. A családi szokás szerint viszont egészen kicsi koromtól kezdve minden délben a Kossuth rádiót hallgattuk ebéd közben, este fél nyolckor pedig menetrendszerűen néztük a Híradót. Kudlik Júliát szerettem a legjobban a tévében. Főleg a hangját. Egy idő után belehelyezkedtem a szerepébe, és azzal szórakoztattam a családom, hogy kezemben a tévéújsággal, komoly arccal felolvastam nekik. Az unokatestvéreim azóta is emlegetik, hogy nem telt el nyár e program nélkül. (Nevet.) A középiskola utolsó évében fogalmaztam meg, hogy mennyire jó lenne rádió- vagy tévébemondónak lenni, de nagyon nehéz volt Berettyóújfaluból elképzelni, hogy e csoda megtörténhet velem. Arról meg fogalmam sem volt, hogy létezik olyan szakma, hogy riporter.

Aztán az életem szerencsétlen és szerencsés oldala egyszerre ért össze. Nem vettek fel az egyetemre, és muszáj volt munkát találnom, hogy fenntarthassam a debreceni életem. Vettem egy nagy levegőt, kerestem egy telefonfülkét, amelyben fellapoztam a telefonkönyvet, és gyorsan kikerestem a Magyar Rádió körzeti szerkesztőségének elérhetőségét. Valami furcsa véletlen folytán kapcsolták nekem a főnököt, Pallai Jánost, akit jókedvében találhattam, mert miután bemutatkoztam, és elmondtam neki, hogy minden álmom, hogy bemondó legyek, azt kérte, másnap menjek be hozzá. Emlékszem, az első beszélgetésünkön azt tanácsolta, kezdjek el dohányozni és whiskyt inni, hogy kicsit mélyebb legyen a már egyébként is mély hangom. (Nevet.) Felvett. Kezdetben a havonta egy alkalommal jelentkező ifjúsági műsorban dolgoztam, majd elkezdtem tudósításokat készíteni. Imádtam. Mikrofonengedélyből először csak ideiglenest adtak, de végül megkaptam az állandót, amelyen az oktatási iroda akkori vezetőjének, Pálffy Istvánnak az aláírása szerepel.

Boros Krisztina (Fotó: Valuska Gábor)
Boros Krisztina (Fotó: Valuska Gábor)

A televíziózással ugyancsak Debrecenben ismerkedtél meg.

A körzeti szerkesztőségben a rádiózás mellett minden kolléga televíziózott, én is. Két csodálatos évet töltöttem el náluk, majd felköltöztem Budapestre, a Gazdasági Híradó munkatársa lettem, de párhuzamosan más műsorokban is dolgoztam. Csupa olyan ember közé kerültem, akire oda kellett figyelni, akitől valódi tudást lehetett szerezni. Például Acél Anna és Gulyás Erika minden mondatáért hálás voltam, akár kritikát fogalmaztak meg, akár tanácsot adtak.

Mikor derült ki, hogy a politikai és gazdasági műfaj lesz a sajátod?

Óhatatlanul ebbe az irányba indultam el, azóta sem érdekel más.

A két műsor, amely meghatározó volt: A Hét és a Parlamenti napló. Előbbi korszakalkotó jelentőséggel bírt, a benne szereplő témáknak nagy súlyuk volt. Utóbbiban pedig megtanultam összefüggően beszélni tulajdonképpen a semmiről. Az adás – az üléssel ellentétben – mindig pontosan kezdődött, így az „izgalmasabbnál izgalmasabb” törvényjavaslatokról esetenként húsz percet is kellett beszélnem, hogy kitöltsük az időt.

A két műsor munkatársa voltál, amikor kitiltottak a televízióból. Mi történt?

1999-ben a Magyar Televízió reggeli műsora a Szabadság tér volt. Egy évvel voltunk a választások után, aminek következtében leváltották a hírigazgatót, az új vezető pedig leváltotta a műsor felelős szerkesztőjét, nem titkoltan politikai okból. Mi, munkatársak pedig rendkívül öntudatosak voltunk, úgy éreztük, ha a vezetőnek távoznia kell, mi sem maradhatunk. A hírigazgató közölte, aki a Szabadság tértől áll fel, az a Magyar Televíziótól áll fel, és hiába dolgoztunk mindannyian több műsorban, másnaptól egyikünk sem léphetett be az épületbe.

Két évre a Világgazdaság munkatársa lettem, ami bizonyos szempontból könnyebbséget jelentett, hisz a gazdasági és politikai élet képviselői adott esetben az írott sajtó munkatársainak szívesebben beszélnek, mint egy tévés riporternek. Szerettem, még úgy is, hogy nem mindig kellett a riportalanyokkal, a megszólalókkal közvetlenül találkoznom, és bizony hiányzott a képiség adta plusz.

Boros Krisztina (Fotó: Valuska Gábor)
Boros Krisztina (Fotó: Valuska Gábor)

2001-ben Kotroczó Róbert gazdasági riporternek hívott az RTL Híradójába, amelyről akkor már lehetett tudni, hogy mit képvisel: a hitelességet és a professzionalizmust. Rendkívül izgalmas volt a közszolgálati médiában eltöltött annyi év után megismerkedni a kereskedelmi műsorgyártással.

Néhány évvel később indult el a Házon kívül.

A csatornán már korábban is volt közszolgálati magazinműsor, az Akták. Ezt szerette volna megújítani a hírszerkesztőség. A Házon kívül műsor ötlete Kotroczó Robi fejéből pattant ki, és néhányunkat már a kezdetekkor bevont az ötletelésbe.

Az induláskor, 2005-ben olyan műsort terveztünk, amely arról szólt volna, hogy a politikusokat elvisszük az emberekhez, illetve fordítva, egy-egy problémával hozzánk forduló személyt bemutatunk annak, aki érdemben tudna megoldással szolgálni. Ez csak néhány évig működött, de emlékszem, volt olyan kormány, amelynek az egyik államtitkár asszonya hosszú nercbundában, sofőrrel látogatott el egy szegény családhoz, ahol se áram, se fűtés nem volt, de legalább beszélt velük. Ez ma elképzelhetetlen lenne, azért is, mert évek óta még csak hasonlót sem tudtunk szervezni.

A Házon kívül egy ideális világban a közszolgálati csatorna műsora lenne, nem?

Ameddig van igény a közszolgálati tartalmakra egy kereskedelmi csatornán, addig ki kell elégíteni. Különösen Magyarországon, ahol sokak szerint az állami televízió nem látja el ezt a feladatát. Idén márciusban lesz tizenöt éve, hogy elindultunk, és azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy ami kezdetben egy presztízsműsor volt, amire lehetett hivatkozni, mára önálló márkává vált. Ugyanez igaz a XXI. századra. A két műsorról mindenki tudja, hogy az RTL Magyarországhoz tartoznak. A nézői visszajelzések bennünket igazolnak: nem igazán emlékszem olyan Házon kívül adásra, amely a saját sávjában ne lett volna nézettebb, mint a konkurencián éppen futó program.

Mennyire nehéz a közéleti témákat frissen, közérthetően bemutatni?

Olyan ügyekkel foglalkozunk, legyen szó egy társadalmi problémáról vagy akár korrupciós ügyekről, amelyek sokakat érinthetnek és érdekelhetnek, és amelyek a nézőkhöz másképpen nem feltétlenül jutnának el. Ráadásul mindezt nem szép ruhában, egy, az emberektől tisztes távolban lévő tévéstúdióból tesszük, hanem valóságos körülmények között. Kimegyünk az emberek közé, meghallgatjuk őket, beszélgetünk velük.

Boros Krisztina (Fotó: Valuska Gábor)
Boros Krisztina (Fotó: Valuska Gábor)

Az a célunk, hogy olyan történeteket mutassunk be, amelyek bárkivel előfordulhatnak, amelyek bármelyikünk családjával, barátaival, ismerőseivel megtörténhetnek. A hozzánk forduló embereket máshol elutasították, kirekesztették, igazságtalanság érte őket, sokuk számára nem maradt egyéb fórum, így eljutottak oda, hogy a megoldást a nyilvánosság erejében látják. És bizony, sok esetben kiderül, hogy a probléma nem egyedi, és pusztán azáltal, hogy bemutatunk egy történetet, változást érhetünk el.

Szomorú, hogy bizonyos ügyeket csak a Házon kívül vállal fel. Néha azt érzem, a heti huszonöt perces adásidő nagyon kevés, jó volna, ha lenne versenytárs, de hosszú évek óta nincs. Pedig nekünk is jót tenne. Szeretjük a kihívásokat.

Az Euronews magyar irodájának vezetője egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a magyar médiapiacon kialakult helyzetnek három súlyos következménye van: egyrészt lett egy olyan réteg, amely egyáltalán nem fogyaszt valóságos híreket, másrészt azáltal, hogy a politikai vezetők csak a saját befolyásuk alatt működő orgánumokkal állnak szóba, megszűnt a média számon kérő funkciója, harmadrészt pedig azáltal, hogy a KESMA létrejötte után nyíltan ignorálják a független médiumok képviselőit, ott sem lehet kiegyensúlyozottan tájékoztatni. Hogyan tudtok dolgozni ilyen körülmények között?

Egyértelműen lehet tapasztalni, hogy az emberek nagy része nem fogyaszt valós híreket, nehezen vagy egyáltalán nem jut hozzá információkhoz. A 2018-as választások előtt forgattam egy riportot a médiafogyasztási szokásokról. Az eredmény egészen döbbenetes lett: az iskolázottak rendszeresen olvasnak, néznek tévéhíradót, online viszont nem böngészik a híreket, a kevésbé iskolázottak pedig szinte csak és kizárólag a Facebookról tájékozódnak, és ha véletlenül rádiót is hallgatnak, ahol az állami hírügynökség által szerkesztett tartalmakat olvassák be, azokból sem tudnak idézni.

Boros Krisztina (Fotó: Valuska Gábor)
Boros Krisztina (Fotó: Valuska Gábor)

A szerkesztőségben egyszer megpróbáltuk összeszámolni, hogy az elmúlt öt évben hány kormányzati szereplő adott nekünk interjút. Egy kezünk elegendő volt a számoláshoz. Hosszú évek óta nincsenek válaszok, ami rettenetesen megnehezíti a munkánkat. De ebben a környezetben kell dolgoznunk. Se támadni, se kritizálni nem kívánjuk a döntéshozókat, pusztán egy-egy problémára szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyet akár egy apró módosítással orvosolhatnának, és így sok hátrányos helyzetű ember élete válhatna könnyebbé.

Nem undorodtál meg a politikától?

Nem. Minden egyes kiküldött e-mail kapcsán él bennem a remény, hogy most talán érdemi választ kapunk rá.

Mi hajt adásról adásra?

Azt szeretném, ha az emberek a valóságot látnák. Még akkor is, ha szomorú. Lássák, hogy elveszik egy fogyatékossággal élő huszonhat éves lány édesanyjától a kilencvenezer forintos támogatást, és ezentúl harminckétezer forintból kell majd megélniük, pusztán azért, mert a lány képes egyedül bekötni a cipőfűzőjét. Vagy lássák azt, hogy hova mennek a magyar adóforintok. Valakinek muszáj leforgatni ezeket az anyagokat, és a Házon kívül stábja nem is tudna mással foglalkozni. Ez nálunk nemcsak szakmai, de emberi kérdés is.

Azt hiszem, Magyarországon még sokáig szükség lesz a műsorunkra. Sok feldolgozatlan történet vár ránk. Persze azért remélem, idővel csökken majd a számuk. El tudok képzelni egy olyan országot, ahol minden szuperül működik. Arról is lehetne izgalmas riportokat készíteni. (Nevet.)

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2020/1. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.