Némi túlzással azt írhatnám, mint tűz és víz. Nagy Zsolt hevessége, Tenki Réka visszafogottsága akár még feloldhatatlan ellentétet is szülhetne közöttük. Ám ez koránt sincs így. Ráadásul vannak tulajdonságok, amelyek mindkettőjükre jellemzőek: természetesek, heves igazságérzetűek. Különleges helyet foglalnak el egymás életében. Ez könnyítette meg a közös munkát is, amikor eljátszották a tabudöntögető magyar thrillersorozat, a Mellékhatás főszerepeit.

Mikor éreztetek rá a tehetségetekre?

Tenki Réka (TR): Balett-táncos szerettem volna lenni, de a táncban nem voltam elég tehetséges, azt viszont tudtam, hogy csak olyan mesterséggel szabad foglalkoznom, amiben jól érzem magam, amiben képes vagyok fejlődni. A színjátszás ilyen lett az életemben. Kiskorom óta a színház a második otthonom, apai ágról sok rokonom dolgozott a kulisszák mögött. Alapvetően sohasem a magamutogatás vonzott, a mai napig nem ez a mozgatórugóm. Egyszerűen élvezem annak hatását, hogy érzelmeket váltok ki az emberekből, jó érzéssel tölt el a játék, hogy lehetőségem van belebújni különböző karakterek bőrébe, amire a való életben talán soha nem lenne alkalmam.

Nagy Zsolt (NZS): Egészen pontosan emlékszem a pillanatra. Tizenhét éves voltam, amikor Kisvárdán játszottuk a Tom Sawyer kalandjait a Panda Színházzal. Az előadás egy pontján azt kellett sírva kiabálnom, hogy nem akarok felnőtt lenni, nem akarok rossz ember lenni. Amikor vége lett, és lejöttem a színpadról, a barátaim valami furcsa, bizsergető érzésről számoltak be az alakításom látva. És ugyanezt éreztem magam is a színpadon. Ettől kezdve tudtam, hogy megvan bennem a képesség arra, hogy ha megszólalok, figyelnek rám, hatással tudok lenni emberekre.

Ha nem színművész lettem volna, vélhetően alsósokat tanítanék a helyi általános iskolában, és az is komolyan megfordult a fejemben, hogy kamionos leszek, de erről szerencsére még időben letettem.

Éreztetek-e különbséget a kezdő színművészre irányuló kritikai és a már ismert színművészre irányuló későbbi közönségfigyelem között?

TR: Tizenhat évesen álltam először színpadon. A különbséget nem abban érzem, hogy kik foglalnak helyet a nézőtéren, hanem abban, milyen energiával voltam jelen a színpadon az életem különböző periódusaiban. Egészen másképpen hatottam például abban az első előadásban, mint ma, amikor kilépek az Örkény színpadára. Azon múlik minden, hol tartok az életben, és ezt hogyan tudom áttranszformálni esténként a színház nyelvére.

Tenki Réka és Nagy Zsolt A hattyú című előadásban az Örkény Színházban (Fotó: Horváth Judit)
Tenki Réka és Nagy Zsolt A hattyú című előadásban az Örkény Színházban (Fotó: Horváth Judit)

NZS: Lépésről lépésre alakult. Minél többet tettem le az asztalra, minél jobban megismert a közönség, annál jobban tudtam kalibrálni magam színművészként, de persze mindig is szerettem meglepetést okozni, egy elvárt karakter életre keltése helyett valami egészen más figurát bemutatni.

Azt látom, hogy az emberek szeretik a következetességet, ha egy ember olyan, amilyennek megismerték, és nem adja fel az elveit. Egy színművész esetében ez különösen fontos, mert egyikünket sem csak a színpadi teljesítményünk alapján ítélnek meg, hanem az alapján is, milyen szerepet vállalunk a társadalomban, milyen gondolatokat fogalmazunk meg közszereplőként, milyen módon figyelünk az állampolgárokra. Azt látom, hogy ez a kiállás egyre fontosabb.

A politikai élet szereplői úgy szeretnének rendet tenni az országban, hogy a kritikai hangot elnémítják. Ítélkeznek, egészen szélsőséges gondolatoknak adnak hangot, mint például legutóbb a házelnök, aki szerint az ellenzék nem a magyar nemzet része, vagy hogy szánalommal tekint arra a képviselőre, akinek a személyi száma kettessel kezdődik. És ez az ember házelnök lehet. Az emberek előbb-utóbb ki fogják egyenesíteni a kaszáikat, ha akkorára nő a feszültség… És ez nem helyes. Az agresszió sehova nem vezet.

Igen, élesek a mondataim, mert üzenni szeretnék általuk. Nem arról van szó, hogy a művész úrnak éppen olyan kedve van, hogy beszól, akinek csak tud. Sokunknak van elege. Nem jó így élni. Nem jó egy olyan társadalom tagjának lenni, ahol a legfőbb közjogi méltóságok így gondolkodnak az emberekről, a nőkről, a barátainkról. Riporterként te is látod, mi alapján ítélnek meg díjakat, hogyan alakulnak a fizetések. Mindannyian látjuk!

Pályatársaitok szerint a sikeretek egyik titka, hogy sikerült megőriznetek a természetességeteket.

TR: (Nevet.) Remélem, ez nem is fog változni.

Előfordult, hogy eltévedtél?

TR: Nem vagyok bizonytalan, bírom a terhelést, alázatos, szorgalmas és maximalista vagyok. Inkább olyan történt, hogy nem jöttem ki jól a rendezővel, így a munka sem alakult megfelelően.

A harciasságotok lehet a másik titok. Színészként ez megnehezíti a dolgotokat.

TR: Szerintem inkább megkönnyíti.

Soha nem voltam konfliktuskerülő. Ha nem vagyok szabad, létezni sem bírok. Szerintem a színházi szakma is jobban jár, ha egy színész nem szolgalelkű, hanem egyenrangú félként tekint magára. Nem vagyok hisztis, csak a belső érzéseimre hagyatkozom. És megpróbálok dolgozni a megoldáson.

A jó rendező ezt észreveszi, és ő is elkezd kutatni, mert együtt sikerülhet megtalálni. Ha az érzéseimet elnyomnám, megkeseredett ember lennék, akinek semmi élvezetet nem nyújtana a hivatása.

NZS: Nem értek egyet, szerintem a heves igazságérzet nagyon megnehezíti a létünket mind művészként, mind emberként, de legalább bele tudunk nézni a tükörbe, képesek vagyunk mellkasi szorítás nélkül, szabadon lélegezni. Nem az a fontos ugyanis, hogy minél jobb autóval járjunk… Vagy hogy ott legyünk a kormány által támogatott művészek kezdeményezéseiben, vagy hogy mutyizzunk. Itt van Pálfi György esete, akinek a Nemzeti Filmintézet elkaszálta a filmjét, miközben olyanoknak ítéltek meg támogatást, akik soha életükben nem tettek le igazán komoly dolgot az asztalra.

Eltűnt a szakma, csak pénzosztó emberek vannak, akik megnyalják a gazda kezét, közben meg nem zavarja őket, hogy az a bundájukba törli a zsíros kezét.

Soha nem bizonytalanodtál el, hogy megéri-e hangot adni a véleményednek?

NZS: Soha. Bele kell állni a helyzetekbe! Ha minden jól alakul, a legidősebb fiam nyár közepén kimegy focizni a Bundesligába. Itthon több csapatban is játszott, volt, hogy fél év alatt kinyírták, majd búcsúzóul jól megalázták azért, mert kiderült, hogy én vagyok az apja. Ezeken a történeteken mindenki túl van, még a fiam is, aki csak erősebb lesz, és megtanulja, mi a becsület. Én viszont nem leszek túl rajtuk soha. Ezért sem fogom befogni a számat.

Az Örkény Színházhoz mindkettőtöket az igazgató, Mácsai Pál hívott, és amikor megkérdeztem tőle, mit látott bennetek, azt mondta, több mint tehetséges színművészeket.

TR: Az Örkény a nyugalmat, a békét, a bizalmat jelenti számomra. Pali nagyon jó igazgató, bármiben számíthatok rá, nagy ajándék, hogy tagja lehetek a társulatának.

NZS: Palival a Terápiában találkoztunk, ott alakult ki közöttünk a bizalom. Az Örkényben csupa olyan ember dolgozik, akik nagyon jók a saját területükön, de ami igazán hozzáad a színházhoz, az maga a feje. Pali nagyon okosan irányítja a működést. Szeretem azt a színházat, amit csinál. Azt szokták mondani, alternatív irányból érkeztem a klasszikus kőszínházakhoz, mert a pályám a Krétakörben kezdtem, de nem hiszem, hogy olyan nagy különbség lenne a kettő között. Még azt sem mondanám, hogy a Krétakör bátrabb volt. Az első tíz évem azzal telt, hogy folyamatosan improvizálnom kellett, ami sokat adott ahhoz, hogy ma kreatívan tudjak megközelíteni egy-egy karaktert.

A Párt című előadás próbafotója a Krétakörben, 2014.
A Párt című előadás próbafotója a Krétakörben, 2014.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy azok, akik valaha tagjai voltak a Krétakörnek, soha nem fognak konszolidálódni. Kereskedelmi csatornán sorozatban szerepelni nem jelent konszolidációt?

NZS: Régen megdőlt az a mítosz, hogy az nem lehet jó színész, aki kereskedelmi csatornán szerepel egy sorozatban. Persze a tökéletes eredményhez szükséges megtalálni a legjobb alkotótársakat. Már csak azért sem lettem konszolidált, mert a Mellékhatás is tabukat döntöget.

Mi jelentette a fő motivációt, hogy elvállaljátok a főszerepet?

TR: Még nem játszottam sorozatban, és furdalt a kíváncsiság, milyen lehet.

Tenki Réka (Fotó: RTL Magyarország/Nánási Pál)
Tenki Réka (Fotó: RTL Magyarország/Nánási Pál)

De a lényeg a sorozat témája, illetve az, hogy egy kereskedelmi csatorna ezt bevállalta, méghozzá komoly színészgárdával. Egy sorozat sokat tehet, többekhez is eljuthat, mint egy színházi előadás vagy egy mozifilm, ami nagy felelősség.

Bizonyára számoltatok azzal is, hogy sorozatban szerepelni nagy erővel bír, hihetetlen ismertséget hozhat.

TR: Fontos, hogy egy színésznőnek maradjon titka. Ezért sem vállalok el akármit, nem szeretnék mindig mindenhol megjelenni, minden sorozatban beköszönni a képernyőkön keresztül. Csak olyan történetekbe szeretnék belehelyezkedni, amiket igazán fontosnak tartok.

NZS: Egymillió embernek beszélni a béranyaságról jó dolog.

Rengeteg fiatal lány kerül veszélybe. Van, akit a saját apja ad el hárommillió forintért, és kényszer hatása alatt szüli meg a gyereket. Ezért mondtam igent a szerepere. Természetesen a honorárium is motivált, már nem vagyok kénytelen 130–150 ezer forintért elvállalni egy darabot, nagyon jól érzem magam abból a pénzből, amit a sorozatért kaptam.

A legtöbb művésznek határt szab, mit tud. A Mellékhatás a határok átlépéséről is szól. Éreztétek-e valaha, hogy egy határt nem vagytok képesek átlépni?

NZS: Nem, már csak azért sem, mert az ember sokkal többre képes, mint gondolnák. Inkább olyan volt, hogy nem tudtam megfelelni az elvárásoknak. Éreztem, hogy rosszul közelítenek az adott karakterhez, és arra, ahogy ők látják, nem vagyok képes. Ez nem nagyképűség, arról van szó, hogy ha kiállsz a színpadra, állítasz valamit, és az állításod nem lehet rebegős, mert a nézők nem fogják elhinni. Amikor egy magasugró odaáll a 220 centis akadály elé, nem teheti fel magának azt a kérdést, sikerülni fog-e. Tudnia kell.

Megkeményített az élet. Mindig fenntartom magamnak a tévedés lehetőségét. A múltkor a Stúdió K Színház vezetője, Fodor Tamás kérdezte meg tőlem, miért állítok dolgokat olyan vehemensen. Azért, hogy végre megállítson valaki, és a sumákolás helyett valódi kérdést tegyen fel. Ha nincs mondanivalód, maradj csendben, de ha van, tedd oda! Gyakorlatilag azt csinálom, amit a varjú tesz a mogyoróval, kifeszítem a lényeget, ha pedig nem tudom feltörni, ledobom a földre, és megvárom, amíg egy autó átmegy rajta, majd utána összeszedem, ami maradt.

TR: Én éreztem, de erről nem igazán szeretnék beszélni, mert például abból, hogy van olyan, amit mások szakmaiságnak gondolnak, de én nem, sok konfliktusom volt.

Jól gondolom, hogy számodra sokat számított, hogy a sorozatbeli partnered Zsolt lesz?

TR: Zsolt a férjem legjobb barátja.

Nincsenek gátlások bennem vele kapcsolatban, csak a hihetetlen bizalom, azon kevesek közé tartozik, akik tehetségesek, és még jó is velük dolgozni. Őt már kiválasztották a Mellékhatás férfifőszerepére, amikor a rendező figyelmébe ajánlott engem.

NZS: Réka különleges helyet foglal el az életemben. Csányi Sanyi mintha a testvérem lenne. Mindketten nagyon sokat segítettek nekem, amikor mélyponton voltam. Hihetetlenül mély bizalom van közöttünk, olyan dolgokat tudunk egymásról, amiket senki más, közben meg van ebben a kapcsolatban szemérmesség is.

Milyen lelkiállapotban vágtatok neki a sorozatnak?

TR: Nagyon vártam. Minden új inspirálóan hat. Előtte olvastam a meddőségről, és megnéztem Pataki Zita vlogját is.

NZS: Eszembe jutottak azok a nők, akik nem tudják teljesíteni a születésszámot felpörgetni hivatott kormányprogramban írottakat. Feltettem a kérdést magamnak, vajon a meddő nők nem ugyanolyan állampolgárok, mint azok, akik részesültek a gyermekáldás szerencséjében?

Az általad megformált karakter, Ludmann Zsolt nagyon mai figura, sokak szerint NER-lovag. Hogyan építetted fel a karaktert, hogyan éreztél rá a gondolkodására?

NZS: Mindannyiunkban megvan az a sötétség, ami ezekben a modern kori lovagokban.

Nagy Zsolt (Fotó: RTL Magyarország/Nánási Pál)
Nagy Zsolt (Fotó: RTL Magyarország/Nánási Pál)

Kinek nincsenek piszkos gondolatai, ki ne szeretne egy Bentley-vel furikázni a városban, megvenni bármelyik nőt kilóra csak azért, mert megteheti? A különbség az, hogy ők valóban megteszik, én pedig nem. Azért vagy felelős tagja egy társadalomnak, hogy ne tedd meg ezeket a lépéseket. Tudod, mennyire könnyű lenne bemennem a Nemzeti Színházba, kinyögni egy mea culpát… Két perc alatt vennének be a buliba, én lennék az új libling, mennék szerepelni a TV2-be, szolgálnám és védeném a rendszert.

Réka, te kiskorodban az előadásokat mindig takarásból nézted, sohasem a nézőtérről, ami sokkal izgalmasabb volt, ezért is imádtad nagyon egy-egy előadás előkészületeit, láttad ugyanis azt is, ami a titok. Van ebből a titokzatosságból olyan, ami a film- vagy sorozatkészítésre is igaz?

TR: A filmforgatásban nincs titok, de később, ahogy formálódik a felvett anyag a rendező kezei között, a vágás, a fényelés, a zeneválasztás nagyon izgalmas, és a végeredmény nevezhető titoknak. Éppen ezért nagy vágyam, hogy egyszer jelen lehessek egy film utómunkálatainál.

A film maradandó, míg a színházban azt, amit ma megcsinálok, holnap elölről kell kezdenem. Ez a szakmánk legnagyobb hátránya. Persze ez adja a varázsát is, néha mégis azt érzem egy-egy előadás után, alig tettem valamit, mert nem kézzel fogható az eredménye.

Garas Dezső mondta egy interjúban, hogy a színészi pályához harminc százalék tehetség és hetven százalék szerencse kell. Milyen mérleget vontok?

TR: Az a szörnyű, hogy hiába kapsz díjakat, hiába lesz sikeres egy film vagy előadás, mindig mindent elölről kell kezdeni. Csak apróbb célokat tűzök ki, mert akkor nagyobb az esélyem a sikerélményre. Fejlődnöm kell. Ha például most felkérnének egy zenés filmre, biztosan elvállalnám, mert nincs e téren tapasztalatom. Ahogy nem volt vígjátéki sem, ezért voltam hálás Orosz Dénesnek, hogy rám bízta a főszerepet a Seveledben. Ha minden jól megy, augusztusban a férjem által rendezett filmben fogok szerepelni. Így még nem dolgoztunk együtt, nagyon várom. (Nevet.)

NZS: Azt hiszem, Jascha Heifetz mondta, hogy minél tehetségesebb vagy, annál többet kell gyakorolnod. Ennyi. Garas Dezsőről meg az jut szembe, hogy egyszer találkoztam vele a Nemzetiben. Nagy ikonom volt, nem is mertem hozzá szólni, pedig akkor már nem voltam kezdő. Odajött hozzám ez a nagy bölény, megdicsért valamiért, majd azt mondta: „Kisfiam, ha leköpnek, ne tegyél úgy, minthogyha esne.” Ez a mondat a legtöbb, ami adható egy színész, de inkább azt mondom, egy ember életében.

A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.