″Magyarországon nem az a probléma, hogy a független médiában dolgozó újságírók vajon miért nem élnek vissza temérdek bennfentes kormányzati forrásuk bizalmával, ahogy a Fire and Fury szerzője, Michael Wolff is tette. Hanem az, hogy alig vannak informátoraink. Pedig néha egy korrekt, jól informált forrás meg is menthet minket.″ Panyi Szabolcs hozzászólása a Médiapiac sajtóetikai vitájához.

Közel fél év nyomozgatás után már csak az utolsó simítások voltak hátra a Rogán Antal és Kertész Balázs közös ügyeiről és letagadott találkozóiról szóló írásunkon. 2016 novemberének legeleje volt, alig vártuk, hogy egy szerkesztő lassan megnyomja az élesítés gombot a cikken, amikor hirtelen azt kezdtük érezni, hogy az események túllépnek rajtunk és mindazon, amit sikerült kiderítenünk. Hogy az addig erősnek érzett sztorink bármelyik nap elveszítheti az exkluzivitását. Hogy a végén nem lesz belőle több, mint egy indokolatlanul hosszú háttércikk valamihez, ami sokkal fontosabb és izgalmasabb.

Egymástól látszólag független forrásokból az terjedt, hogy egy rajtaütés során Kertészt 400 millió forintnyi készpénzzel lekapcsolták a Terrorelhárítási Központ (TEK) kommandósai. Volt, akinek fideszes politikus szivárogtatta az információt, másnak egy titokzatoskodó rendőr annyit árult el, hogy egy Rogán körüli ügyvédet fogtak el, akinek K-val kezdődik a neve. Sőt, még ellenzéki oldalról is tevékenyen részt vettek a pletyka terjesztésében. Egyértelmű volt az információ jelentősége. Ha Kertészt elvitték, valami példátlan történik, és a Fidesz egyik erős embere is rács mögé kerülhet.

Tudtuk azt is, hogy ez a szenzáció már a fél magyar sajtóhoz eljutott, vagyis két-három napon belül mindenki elküldte a maga hivatalos kérdéseit a rendőrségtől az ügyészségen át a TEK-ig az összes hatóságnak. A gyanút, hogy valaminek egészen biztosan történnie kellett, fokozta, hogy napok óta senki nem kapott tőlük választ.

Márpedig, ha nincs ügy, félreértésről vagy álhírről van szó, azt gyorsan lehetne cáfolni – gondoltuk. Tehetetlenül vártuk, történjen végre valami.

Sajnos közben biztos voltam abban, hogy valakinek előbb-utóbb megremeg a keze, és a szakmai szabályokat félredobva, konkrét bizonyíték vagy hivatalos megerősítés nélkül is lehozza a pletykát. Ha ez megtörténik, és esetleg az információ valóban megáll, az események pedig felgyorsulnak, akkor viszont verhetem a fejem a falba. Lemondóan bámultam magam elé és óránként nyomtam rá a Google-ben a “kertész balázs” keresőszavakra, hogy lássam, mikor és ki ellen veszítjük el a hírversenyt és esetleg fázunk rá arra, hogy túl sokat pepecseltünk könyvtárazással, interjúzással, videók feliratozásával, grúz fordításokkal stb. Ezzel a sztorival keltem-feküdtem hetek, hónapok óta, úgyhogy szinte letargiába estem.

Mivel a hat hónap során több tucatnyi emberrel háttérbeszélgettünk, lassan fél Budapest tudta, min dolgozunk. Tényleg kevés idegesítőbb dolog van annál, mint amikor az újságírót máshol dolgozó kollégák hívják telefonon, és türelmetlenkednek, hol van már “A cikk”. Aminek a készültéről ugye nem is tudhatnának. Vagy amikor ismerősök pisszegnek és kacsintgatnak az utcán, hogy ők nagyon drukkolnak ám. Ezek után ráadásul egyre elkerülhetetlenebbnek tűnt, hogy más orgánumok beelőzzenek, és a munkánk egy jó része kárba vesszen. (Ezeket csak azért írom le, hátha valakinek újdonságként hat, hogy újságírók egy-egy téma hatása alá kerülve néha élet-halál kérdésének látják azt, hogy elsők legyenek egy sztorival.)

Végül a Vasárnapi Híreknél remegett meg a szerkesztők keze. "Elfogták Rogán táskás emberét?” címmel, hivatalos megerősítés nélkül is bevállalták a letartóztatásos hírt, sőt egyenesen címlapra tették. Ekkor varázsütésre hirtelen az összes, addig némaságba burkolódzó hatóság szinte egyszerre reagált, és cáfolt mindent. Rossz volt belegondolni, hogy a csapdát eredetileg nekünk, a szerzőtársaimnak és nekem állíthatták.

“Nem hittük el, de valaki tényleg csőbe akarta húzni a teljes magyar sajtót” – írta akkor a Heti Válasz, és az én utólagos információim is ezt a magyarázatot erősítik. A Kertész letartóztatásáról szóló pletyka nagyon is tudatos dezinformációnak tűnik, amivel a készülő cikkünket és annak állításait próbálták volna meg hitelteleníteni. Ez azért is félelmetes, mert pár évvel korábban egy hasonló dezinformációs művelettel egy sikeres, köztársaságielnök-buktató szerkesztőség. a hvg.hu hitelességét is meg tudták ingatni*. Kipróbált, hatékony és gonosz eszközről van tehát szó, amivel egyik pillanatról a másikra újságírókat, lapokat lehet a padlóra küldeni.

Ezt a másfél évvel ezelőtti történetet most azért idézem fel hosszabban, hogy elmeséljem, hogyan járult hozzá az újságíró és forrása közti bizalom, az etikai szabályok betartása – ha jól értem, ez a Médiapiac vitasorozatának tágabb témája – ahhoz, hogy mi viszont elkerültük a nekünk állított csapdát.

Hogy miként térül meg hosszú távon az, ha az újságíró nem él vissza informátora bizalmával, nem sodorja őt veszélybe, például nem nevesíti az off record információ forrását, az pedig viszonozza a korrektséget. Nincs ebben semmi rendkívüli, pont a történet hétköznapisága a lényeg.

Vissza tehát 2016 novemberébe! Miközben egyre idegesebben vártunk a hatóságok válaszaira, megkerestem az egyik kormányközeli forrásomat, akiről azt gondoltam, megbízható, hozzá tud férni a számomra szükséges információhoz, és talán hajlandó is segíteni. Addigra már úgy voltam vele, ha ő megerősíti az addig csak másod-harmadkézből hallott pletykát, akkor nincs többé okom kételkedni.

A forrásom és köztem lévő kapcsolatot nem mondanám túl szorosnak, az információit – ahogy senkiét – sosem veszem azonnal készpénznek, de korrábban mindig korrektül együtt tudtunk működni. Amikor elmondtam neki, mit hallok mindenhonnan Kertészről, először azt válaszolta, ő semmit nem tud. Ekkor megígértettem vele, mindenképp utánakérdez, és rögtön szól nekem, ha megtudja az igazságot.

Ezután a forrásom az ígéretét megszegve eltűnt, többé nem reagált. Jóval később találkoztunk csak újra. „Ha te akkor nekem megerősítetted volna Kertész lekapcsolását, talán meg is írjuk, és ezzel belesétálunk a csapdába” – emlékeim szerint ezt mondtam neki. Láthatóan kényelmetlen volt neki a téma, mindössze valami olyasmit válaszolt, hogy „nem véletlenül nem szóltam vissza”.

Nem gondolom, hogy a forrásom különösebb erkölcsfilozófiai tépelődések után jutott arra, hogy inkább eltűnik, ahelyett, hogy akár engem, akár a pártlojalitását (a dezinformáció felfedésével) el kelljen árulnia. Egyszerűen ez volt a leglogikusabb megoldás arra, hogy ne kelljen tisztességtelennek lennie. Mert meg vagyok róla győződve, hogy semelyik, az átlagnál legalábbis nem gátlástalanabb politikus sem hajlandó önként részt venni újságírók tönkretételében. Legalábbis akkor, ha van velük élő kapcsolata, nem tartja őket rosszindulatúnak, inkorrektnek, nincs benne személyes sértettség, bosszúvágy.

 

Itt kapcsolódnék vissza a Médiapiac vitasorozatának kiindulópontjához, vagyis Michael Wolff Trump-könyvéhez és annak módszereihez. Amit bár kifejezetten rossz példának tartok, de pont ezért tanulságosnak is. A Trump-féle Fehér Háznak ugyanis az újságírás szempontjából éppen az a történelmi különlegessége, hogy – szemben a médiától hermetikusan elzárkózó Obama-adminisztrációval, Hillary Clinton kampánycsapatával, vagy akár a harmadik Orbán-kormánnyal – kommunikációjában totálisan fegyelmezetlen.

Mindenki mindenkiről szivárogtat, így a médiának soha ilyen egyszerű nem volt még ennyi jól értesült informátorra szert tenni. Ráadásul Trump csapata abban is rekorder, amilyen gyorsasággal a vezető beosztású munkatársak otthagyják az elnököt. Ilyen körülmények között Wolff etikátlanságának megvan a maga perverz logikája: számára jobban megéri totálisan kihasználni és elárulni a forrásait, hiszen rövid időn belül úgyis elértéktelenednek, amikor kikerülnek a tűzközelből.

 

Magyarországon viszont nem az a probléma már évek óta, hogy a független médiában dolgozó újságírók vajon miért nem élnek vissza temérdek bennfentes kormányzati forrásuk bizalmával, és hozzák mondjuk nyilvánosságra a szaftos háttérbeszélgetések tartalmát a forrás beazonosításával, mint azt Wolff tette.

Sokkal inkább az a baj, hogy jellemzően nem építettünk ki kapcsolatot elég ilyen forrással. Akik vannak, azok sokszor sajnos nem eléggé bennfentesek.

Akik pedig bennfentesebbek, azok nagyon nehezen bíznak meg bennünk eléggé ahhoz, hogy igazán szabadon beszéljenek. (Nem véletlenül használok többes szám első személyt, ez önkritika is egyben. A cikkeim, amikkel utólag elégedetlen vagyok, jellemzően pont azok, ahol alig volt érdemi kormányzati-kormányközeli információm.)

Önbecsapás azt gondolni, hogy a független magyar újságírás kormányzati információhiányának csupán az az oka, hogy aki a kormánynak dolgozik, az mind meg van félemlítve és inkább befogja a száját, vagy agymosott és gyűlöl minket, esetleg korrupt és csak menekül előlünk. Ismerünk ezekre is példát, de ezen nincs hatalmunk változtatni, csomó minden máson viszont lenne.

Vajon még hány potenciális Hadházy Ákos ülhet ott vidéki önkormányzatokban vagy akár minisztériumi főosztályokon? Hány olyan fogaskerék lehet a kormányoldali gépezetben, aki nem arra szerződött, hogy lopásokhoz asszisztáljon, csak éppen az állatorvos Hadházyval ellentétben nincsen a politikától független egzisztenciája, hogy ki is ugorjon? Hadházy maga kereste meg a trafikmutyi dokumentumaival, hangfelvételeivel a szerkesztőségeket (amelyeket végül a hvg.hu közölt – a szerk.), ilyen kényelmes szerencse azonban csak nagyon ritkán ér újságírókat.

A többieket nekünk kellene egyenként felkutatnunk, és meggyőzni őket arról, hogy a segítségünkkel anélkül is hallgathatnak a lelkiismeretükre, hogy mondjuk elveszítenék a megélhetésüket. Akadnak remek újságírók Magyarországon, akik pontosan ezt teszik évek óta, de messze nincsenek annyian, mint lehetnének és amennyire ilyen mértékű és kiterjedtségű korrupció mellett szüksége lenne az országnak.

A munkájukat azonban mindenek előtt akkor tudják csak elvégezni, ha az informátoraik elhiszik, hogy az újságíró komolyan veszi az ígéreteit és a szakmája szabályait. Hogy a forrásvédelem – ami egyenlő a retorzió elleni védelemmel – a hivatali ügyintézőtől a kormánytagokig mindenkinek kijár.

Ha viszont ezt valaki a Fidesz által teljesen eluralt Magyarországon látványosan megszegné, annak a hatásai hatványozottan sújtanák az összes többi politikai újságírót, és csak tovább erősítenék a hallgatás és félrenézés gyakorlatát.

De a sajtóetika nem egy öncélú valami, egyébként sem azért tartjuk be, hogy különbnek érezzük magunkat, vagy mások annak lássanak minket. Inkább olyan, mint a karma: ha szakmailag erkölcsösen, korrektül viselkedünk, így vagy úgy, de végső soron nekünk is sokkal jobban meg fogja érni. Leginkább megbízható kapcsolatokban és információkban, végső soron tehát újabb és újabb sunyiságok, visszaélések, bűncselekmények leleplezésében. És hát az is lehet, hogy egyszer pont a száraz, fantáziátlan szabályok és etikai alapelvek betartása fog minket megmenteni saját magunktól, a hibáinktól, lustaságunktól, előítéleteinktől.

Meg persze a szigorú szerkesztőink – ilyenje Wolffnak láthatóan szintén nem volt, nyilván eleve nem is akarta, hogy legyen. Miklósi Gábor indexes főszerkesztő-helyettes emlékeztetett rá, miközben ezt a 2016 őszi történetet felidéztem neki, hogy emlékei szerint a Kertész-cikkünké a legtöbb mentett verzió rekordja az Index történetében (ez a legtöbb, megjelenés előtti javítást, kiegészítést, szerkesztést jelenti), egészen pontosan 402. Ez a szerkesztői figyelem és szigor pedig akkor sem hagyta volna, hogy belesétáljunk a csapdába, ha a forrásom esetleg szándékosan átver, én pedig esetleg túl türelmetlen, és eléggé hülye vagyok.

A “Bemutatjuk Rogán Antal sötét oldalát, a fantommá vált Kertész Balázst” című cikk végül a dezinformációs kísérlet kipukkanása után szűk egy héttel jelent meg, jelenleg majdnem félmillió oldalletöltésnél jár. Kertész az Index elleni helyreigazítási keresetét kénytelen volt visszavonni két másik, a cikkünket szemléző orgánum elleni per elbukása után, mivel egyetlen állításunkat sem sikerült megkérdőjeleznie.

*Megjegyzés: A Médiapiac főszerkesztője az említett ügy kipattanásakor a hvg.hu újságírója volt.

 

Panyi Szabolcs az Index.hu, valamint a VSquare.org visegrádi régiós oknyomozó oldal újságírója, jelenleg Hubert H. Humphrey (Fulbright) ösztöndíjas az Arizona State Universityn. 2016-ban és 2017-ben elnyerte a legjobb magyarországi tényfeltáró cikkekért járó Soma-díjat, 2018-ban tényfeltáró újságírás kategóriában European Press Prize európai sajtódíjra jelölték.


Hol tart a magyar banki digitalizáció?

11 órája

Magyarország a hetedik helyen áll a vizsgált kilenc közép-kelet-európai ország rangsorában. Az elemzésbe vont nyolc legnagyobb hazai bank digitális fejlettsége csak a szlovén és a lettországi szereplőknél bizonyult jobbnak.

Megvannak a friss adatok! Ki a piacvezető?

12 órája

2018-ban a Sláger FM a leghallgatottabb adó Budapesten és Pest megyében - közölte a rádió stábja a friss adatokra hivatkozva. Ezt viszont vitatja a Rádió1 és a Retro Rádió.