Az elmúlt két-három évben elég sok helyen, sokat és sokfélét lehetett az Európai Bizottság Digitális egységes piaci stratégiájáról (angolul: Digital Single Market Strategy, DSMS) hallani, komoly vitákat váltott ki. A már hatályba lépett rendelet olyan óriások lábára lép, mint a Google vagy a Mozilla, ám bevezetése épp az IT-szektor érdekeit szolgálja. Nélküle az EU végletesen lemaradhat az USA-hoz és Kínához képest.

A DSMS nem egy „igen” vagy „nem” témakör. A szerzői jogi szabályoktól joggal várható el, hogy az alkotók, a tartalom-szolgáltatók, végső soron a társadalom egésze számára stabil alapként szolgáljon az alkotómunka ösztönzésére, honorálására, terjesztésére, egyúttal e tartalmak korlátozott, de igenis reális keretek között történő szabad felhasználása számára. A szerzői jognak kell megteremteni a különböző. alkotmányos szinten egyszerre elismert érdekek és értékek közötti egyensúlyt.

Senki sem állítja, hogy ezt az egyensúlyt könnyű lenne megtalálni.

Az ugyanakkor tény, hogy a szerzői jog digitális környezethez való igazítása, illetve annak hatékony érvényre juttatása nem odázható tovább. Különösen igaz ez azért, mert a hasonló szabályozás – jelentékeny változtatásai ellenére is – a Digital Millennium Copyright Act révén az Egyesült Államokban már 1998 óta létezik.

Nem meglepő módon a világ vezető IT-óriásai majdnem egytől-egyig az Egyesült Államokból kerülnek ki, sőt mögéjük/melléjük is inkább kínai cégek zárkóznak fel, semmint európaiak.

A szerzői jog digitális környezethez igazítása lehetővé teheti a hatékonyabb határokon átívelő kereskedelmet (lévén az internet eddig sem, és ezután sem áll meg a földrajzi határoknál), sőt még a kultúra erősödését is magával hordozhatja (különösen a tartalmakhoz való szélesebb körű hozzáférés révén). Igaz, arra sincs egyértelmű bizonyíték, hogy a túlharmonizálás kizárólag előnyökkel járna. Legutóbb épp Andreas Rahmatian jelezte, hogy a minden eddiginél mélyebb szerzői jogi harmonizáció az Európai Unió eredeti célkitűzéseivel sincs tökéletes összhangban.

Mezei Péter

Épp ezért az sem meglepő, hogy az Európai Uniós jogharmonizáció legnagyobb ellenlábasai sem tagadják, hogy a szerzői jogot a digitális világ kihívásaihoz, a kreatív ipar gazdasági érdekeihez, egyúttal a digitális bennszülöttek igényeihez kell igazítani. Vice versa, az uniós jogharmonizáció legnagyobb támogatói sem értenek egyet a DSMS valamennyi passzusával.

Még az év elején nyílt lehetőségem arra, hogy a Bécsi Egyetem Médiatudományi Kutatóműhelyének a blogján foglaljam össze tömören a DSMS akkori állása szerinti anyagokról a véleményemet. Az írásomban akkor azt jeleztem, hogy a javaslatok között számos időszerű és elkerülhetetlen norma található. Ilyenek voltak a vakok és gyengén látók tartalmakhoz jutását biztosítani igyekvő Marrákesi Szerződés uniós implementálása, a Műhold irányelv – és az abban foglalt vagyoni jogi szabályok – digitális környezethez igazítása, vagy a szöveg és adatbányászat kutatóintézeteknek (azóta már csak könyvtáraknak) biztosított új, szerzői jogi kivétele.

E kivétel könyvtárakra történő leszűkítése nem véletlenül vonta maga után a Mozilla haragját. A jelenlegi uniós tervezet értelmében a Mozillához hasonló amerikai IT-óriások nem számíthatnak semmilyen kedvezményre az adatok feldolgozását illetően.

Más szabályokat rendben lévőnek neveztem. Így például „COM(2016) 593 végső” irányelv-tervezet 16. cikkében foglalt azon szakaszt, amely uniós szinten tervezte bevezetni az ún. best-seller klauzulát. Eszerint amennyiben a felhasználási szerződés megkötését követően a felek szolgáltatásának értéke között feltűnő érdekaránytalanság alakul ki (praktikusan például egy kiadó keveset fizet egy utóbb best-sellerré váló könyv szerzőjének), akkor a jogosult bírósági úton kérhet további díjazást (a megemelkedett bevételekből való részesedést). Bármilyen meglepő, ez lehet az uniós szerzői jog első érdemi szerződési szabálya. S bár az Európai Unió – a közös jogkezeléssel kapcsolatos technokrata irányelv egy-egy előírásától eltekintve – mindeddig tartózkodott a kötelmi szabályok harmonizálásától, a rendelkezés uniós szintre emelése önmagában nem elvetendő gondolat, lévén gyakorlatilag valamennyi európai ország ismeri ezt a koncepciót.

Megint más szabályokat úgy jellemeztem, mint amelyeket jobban is elő lehetett volna készíteni. Ilyennek minősítettem a szakmailag ésszerűnek ható, gyakorlati alkalmazhatóságát illetően azonban kétséges elektronikus-oktatási és digitális megőrzéssel kapcsolatos szabályokat [COM(2016) 593 végső 4-5. cikkek]. Hasonlóan belső feszültségeket eredményezhet a kereskedelmi forgalomban nem kapható művek felhasználásának közös jogkezelési rendszer keretében történő engedélyezése [COM(2016) 593 végső 7-9. cikkek]. Ez a norma ugyanis azt a francia nemzeti szabályozást követte, amelyet nem is olyan rég az Európai Unió Bírósága semmisített meg a Soulier és Doke ügyben.

Végül két olyan rendelkezés is található a DSMS-ben, amelyek teljes mértékben megosztják valamennyi érdekoldalt. Ezek egyike a folyóiratok kiadóinak biztosított jogosultság, amely értelmében a digitális tartalmaikat keresőszolgáltatások révén elérhetővé tevő szolgáltatók (kimondatlanul is a Google News) díjazást kötelesek fizetni, amennyiben a kérdéses tartalmat annak megjelenésétől számított 20 éven belül online kereshetővé és lehívhatóvá teszik [COM(2016) 593 végső 11-12. cikkek].

A koncepció az azt eredetileg az Axel Springer nyomására kidolgozó Németországban, illetve az azt ugyancsak bevezető Spanyolországban is katasztrofális eredményekkel járt. Utóbbi országból a Google News kivonult, a német jogkezelő pedig jóval csekélyebb jogdíjat tudott beszedni a közvetítő szolgáltatóktól, mint amennyit a keresőmotorok segítségével az adott oldalakra látogató felhasználók kattintásai révén a reklámok segítségével realizálhattak volna a kiadók.

 

Hasonlóan komoly vita bontakozott ki az egyes információs társadalmi szolgáltatókat terhelő tartalom-felismerő és szűrő technológiák bevezetését előíró elhíresült szabály [COM(2016) 593 végső 13. cikk]. Az ezzel az előírással szembehelyezkedő – általam is osztott – vélemények ugyanakkor egészen addig mennek, hogy a tartalmak előállítói és azok terjesztői közötti értékszakadék, ún. „value gap”, vagyis a bevételekből való részesedés indokolatlan eltolódása a közvetítők felé, jelenlegi formájában a már hatályos uniós joganyaggal is szembe megy.

Bárhogy alakul is majd a DSMS közvetlen szerzői jogi szabály-tervezeteinek a sorsa, a digitális jogharmonizáció kockája már el van vetve. Egészen pontosan közel két és fél éves előkészítő folyamat végén elfogadásra került az első sarokpontja a digitális egységes piac szerzői jogilag is releváns joganyagainak. A roaming díjak eltörlésével gyakorlatilag egy tőről fakadóan és nagyjából egy utat bejárva született meg Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2017/1128 rendelete (2017. június 14.) az online tartalomszolgáltatásoknak a belső piacon való, határokon átnyúló hordozhatóságáról.

A rendelet a tagállamok kötelezettségévé teszi, hogy biztosítsák a bármely tagállam területén kötött előfizetések más tagállam területén történő használatát.

Más szóval, ha akár üzleti, akár kikapcsolódási célokból valaki elutazik Magyarországról Finnországba, úgy ott is jogosult hozzáférni a magyar Spotify vagy Netflix fiókjához. Márpedig nem ez volt az eddigi gyakorlat, és ez kizárólag a szerzői jog területi jellegéből (és természetesen a szolgáltatók erre épülő üzleti modelljéből) következett.

Egy ország szerzői joga ugyanis hagyományosan csak a saját földrajzi területén alkalmazható. Ebből az következik, hogy ha valaki engedéllyel az interneten keresztül lehívásra hozzáférhetővé tette a jogvédett tartalmakat (például a Spotify-on keresztül a hangfelvételeket, a Netflixen keresztül a filmművészeti alkotásokat) Magyarországon, úgy az az engedély csak Magyarországra nézve érvényes, Finnországra nézve külön gyakorolhatja a jogait a jogosult.

Sokak szemében ez a rendszer logikátlannak tűnik, ám komoly jogi és gazdasági okai vannak a szerzői jog területi jellegének. Ha valaki el kívánja vetni a territorialitás elvét, az szükségszerűen azt várja el az országoktól, hogy azok lemondjanak egy alapvető jogosultságukról, nevezetesen arról, hogy a saját főhatóságuk alatt maguk alakítsák a jogszabályokat. Másrészt a területi jelleg mögött kőkemény üzleti érdekek is nyugszanak.

 

Igaz, hogy egyes szolgáltatók ma már kontinensenként vagy globálisan véve is egységes árakkal dolgozik (a legnagyobb streaming szolgáltatókra ez feltétlenül igaz), nem szükségszerű ugyanakkor, hogy a finn és a magyar előfizetői díjak mindenkor egységesek legyenek. Sőt, a gyakorlat azt is igazolja, hogy a nyújtott szolgáltatás tartalma (főleg a nyelvileg szenzitív kérdésnek számító filmes platformokon) azonos legyen (így a hagyományosan szinkronhoz szokott magyar fogyasztók számára a Netflix még mindig kevesebb tartalmat kínál, mint Nyugat-Európában). Hasonlóképp eltérés mutatkozik a rendelkezésre álló sávszélesség törvényi minimuma között. (Az Európai Unió egyik célja ezen különbségek eltüntetése. Az is tény ugyanakkor, hogy mindig vannak olyan szolgáltatók, akik többet nyújtanak a minimumnál.)

 

Végső soron az Európai Bizottság épp abba kívánt belenyúlni, igaz szigorú feltételek mellett, hogy a területi jellegű engedélyezés és a területileg korlátozott hozzáférés gyakorlata („geoblokkolás”) visszaszoruljon. A területi alapokon nyugvó engedélyezési kényszer kiiktatásával ugyanis lehetővé válhat a szélesebb körű műélvezet, amely minden korábbinál hatékonyabban elégíti ki a fogyasztói igényeket a digitális térben. Sőt, további előnye ennek a szabályozási logikának, hogy okafogyottá teszi a geoblokkolt tartalmakhoz VPN szolgáltatások, proxy szerverek segítségével történő nem éppen jogszerű hozzáférést. Végső soron tehát az új rendelet a tudatos fogyasztás erősítésével alkalmas lehet arra, hogy visszaszorítsa a jogellenes magatartásokat. Sőt, a jogász szemével nézve ez a megoldás áll a leginkább összhangban az Európai Unió eredeti célkitűzéseivel is, nevezetesen és különösen a személyek és a szolgáltatások szabad áramlásának eszméjével.

Ahogy azt maga a rendelet is rögzítette az első preambulum-bekezdésében:

 

„A fogyasztók számára a lakóhelyük szerinti tagállamban jogszerűen nyújtott online tartalomszolgáltatásokhoz való, az egész Unióra kiterjedő akadálymentes hozzáférés fontos a belső piac zökkenőmentes működése és a személyek és szolgáltatások szabad mozgása elvének tényleges alkalmazása szempontjából. A belső piac olyan belső határok nélküli térség, amely többek között a személyek és a szolgáltatások szabad mozgásán alapul, ezért biztosítani kell, hogy a fogyasztók a tartalmakhoz, például zenéhez, játékokhoz, filmekhez, szórakoztató programokhoz vagy sporteseményekhez hozzáférést biztosító hordozható online tartalomszolgáltatásokat ne csak a lakóhelyük szerinti tagállamban vehessék igénybe, hanem akkor is, amikor ideiglenesen – például pihenés, utazás, üzleti út vagy tanulmányi mobilitás céljából – egy másik tagállamban tartózkodnak. Ezért fel kell számolni az ilyen esetekben az online tartalomszolgáltatásokhoz való hozzáférés és az azok igénybevétele előtt álló akadályokat.”

 

A rendelet már a nyáron, 2017. július 20-án hatályba lépett, azonban az alkalmazása csak kilenc hónappal később, 2018. március 20-ával kezdődik. Más szóval a jogalkotó ennyi időt hagyott a szolgáltatóknak arra, hogy felkészüljenek a tartalomszolgáltatás új korszakára. A fejleményekről 2018-ban még tudósítunk!

A szerző a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának habilitált docense, nemzetközi ügyekért felelős dékánhelyettese.

(A cikk rövidebb változata a Médiapiac 2017/9-10. számában jelent meg az NMHH Médiatudományi Intézetének és az Observer Budapest Kft. támogatásának köszönhetően.)



Tizenhat dokumentumfilm készítését támogatják

1 napja

Tizenhat dokumentumfilm elkészítéséhez nyújt összesen 110 millió forintos támogatást e heti ülésén meghozott döntésével a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa.