A magyar rádiózás és televíziózás jellegzetes alakja, Fodor János sok jót kapott az élettől, mindig azzal foglakozhatott, amit szeretett, amiben sikeres volt. Persze volt része drámái helyzetekben is. Fodor kreatív, megújulni kész ember. Újra és újra kitalálta magát. Ami nem változott, az a hite és az értékközpontúsága.

Mi jut eszébe elsőként, ha a szakmai tévedéseire gondol?

Hogy hogyan tudok korrigálni. Nyilván volt olyan, hogy egy beszélgetés során morális kérdések merülhettek fel, vagy akaratomon kívül nem voltam képes a valóságot bemutatni. Esetleg valakiről olyan képet festettem, amelyet nem érdemel.

Veszélyesebb dolog a szakmámban a felkészületlenség és a rutin. Minden alkalommal kezdőként kell odaállni, mert minden meccsben benne van a vereség lehetősége is. A mi beszélgetésünk is egy meccs.

Szerencsés ember?

Volt bőven drámai fejezet az életemben, de azt gondolom, szerencsés vagyok, mert a szerencsétlen helyzetekből szinte mindig jól keveredtem ki.

Hogyan vélekedik ma a Déri Jánossal készült interjújáról?

Az interjú készítésének időszakában volt egy sikeres tévéműsorom, a Csevegés, amelyben közkedvelt művészekkel, illetve egy-két extravagáns személlyel beszélgettem. Empatikus mélyinterjúk voltak azok. Vágó Pista szólt, hogy le kellene ülnöm egy beszélgetésre Déri Jánossal – aki akkor már súlyos beteg volt, egy német klinikán kezelték –, mert azt én meg tudnám jól csinálni. Déri a barátom volt, de több szakmai érv szólt az ellen, hogy elvállaljam, miközben pontosan tudtam, hogy megérdemli, hogy fontos lehet sokaknak. Hárítottam tehát, de addig nyaggattak a kollégák, hogy végül felhívtam Dérit, elmondtam neki, miről lenne szó, majd közöltem vele, hogy csak akkor, ha ő szeretné! Abban állapodtunk meg, hogy átgondolja, és ha úgy érzi, akarja, bármikor hívhat. És egyszer csak megszólalt a telefon. Heidelbergből hívott. Csak annyit mondott, gyere.

Fodor János (Fotó: Egry Tamás)
Fodor János (Fotó: Egry Tamás)

A mai napig kettős érzésem van az interjúval kapcsolatban. Lehetetlen volt a helyzet, még az alany és az állítmány sem volt minden mondatomban egyeztetve. Zavarban voltam. Ugyanakkor Déri elképesztően pontosan fogalmazott az állapotáról, amelybe mindannyian kerülhetünk, ezért azt gondolom, így utólag is, hogy ennek az interjúnak el kellett készülnie, és legalább évente egyszer mindannyiunknak meg kellene néznie.

Számomra érthetetlen módon János halálakor nem vetítette le a Magyar Televízió a „Halálom után felbontandó”-t. A felvétel egy évre dobozba került. Déri halálának egyéves évfordulóján sugározta először a televízió. Wisinger később tanította az egyetemen.

Ettől még azt gondolom, egy magát valamire tartó riporter ne a halottakkal, az éhező gyerekekkel, a világ szörnyűségeivel tegyen szert ismertségre. Ebből a szempontból sajnálom, hogy a mai napig sokan csak ezzel az interjúval kapcsolják össze a nevemet. Számtalan egyéb dolgot is csináltam.

Sajátos a kérdezéstechnikája.

Ha ön ma megbetegszik, tudni fogjuk már holnap, mi a baja. Talán holnapután. Fejlett az orvostudomány. De nem mindegy, hányszor szúrják, hány fölösleges vizsgálatot végez az orvosa. Ahogy egy jó orvosnak tudnia kell, hova nyúljon, úgy tudnia kell egy jó riporternek is. Azt gondolom, képes voltam bizalmi légkört teremteni a riportalanyaimmal, ráadásul meg mertem nyomni a fájó pontokat is. Szakítottam néhány bevett tévés megoldással is, például a felvételek során sokszor szuperközeliket használtunk, ami által láthatóvá vált az interjúalanyom arca egy-egy előnytelenebb állásból is. Soha nem vágtam meg az interjúimat. Utólag könnyű. A Csevegés sorozatomban a készülődést és a vége utáni perceket gyakran még betettük adásba, ha a vendégem erről nem is tudott. Tán merész vagy inkább pimasz voltam. Úgy véltem, nincsenek törvények. Ennyi a titok, ha ez titok.

A szakmában úgy tartják, egy televíziós műsorvezetőnek szüksége van valamilyen külsőségre, amiről felismerik. A bajusza tudatos döntés eredményeképpen vált a védjegyévé?

Nem. A bajuszom már a katonaság alatt megvolt. Szerencsére karakteres figura vagyok, negyven éve hasonlóan nézek ki, csak a szőrzet színe változott.

Abból a szempontból viszont tudatos vagyok, hogy mindig profikkal szerettem dolgozni. Azt tanultam meg, hogy akkor tudsz jó lenni, ha nálad jobbak vesznek körül. Pályakezdőként mindig ott voltam a nagyok – Ipper Pál, Mester Ákos vagy Rapcsányi László – mellett, és később a Magyar Televízióban is.

Az ismertség nem zavarta?

Volt olyan időszak, amikor azt a generációt, amelyikbe tartozom, milliók nézték. Volt úgy, hogy minden arannyá vált a kezünkben. Nehéz megszokni, hogy kisebb lett a pálya. Játszani kell azonban akkor is, ha nincs más, mint egy művelődési ház hatvankét emberrel vagy még annyival sem.

Öregszik?

Az öregedés próbára teszi az embert. De még elég jól focizom. Várom, hogy a maga korosztálya lemosson a pályáról.

Miközben úgy véli, megszűnt az újságírószakma, bértollnokok és partizánok vannak, akik nem képesek objektív újságírásra.

Szerencsés vagyok, hogy az életemben nem kellett háborús időszakot átélnem, hogy soha nem kellett éheznem, nem kerültem megalázó helyzetbe, ugyanakkor milyen iszonyúan peches vagyok, hogy születésem óta egy hazug világban élek. Ennyi elvesztegetett évtizedet, ennyi szélmalomharcot…

Fodor János (Fotó: Egry Tamás)
Fodor János (Fotó: Egry Tamás)

A rendszerváltás után, különösen a médiaháború idején nem volt egységes a szakma, gyakorlatilag felzabáltuk egymást. Óriási a felelősségünk, hogy ide jutottunk. Nagyon sok a baj. Gyengültek a szakmai szervezetek, az önképviselet leamortizálódott, gyenge figurák léptek porondra. Igen, merem mondani: a szakma megszűnt létezni. Az utánunk jövő generációban nem sok hiteles embert látok. Persze vannak jók. Sebestyén Balázs vagy Majka profik a maguk területén, de amit ők csinálnak, az bulvár, nem újságírás.

A televíziós világ is változott a kereskedelmi tévék megjelenésével, az oktatás színvonalának csökkenésével. Minél butább egy társadalom, annál könnyebb vezetni és megvezetni! A hatalom számára nincs kényelmesebb, mint hogy a nép lényegtelen dolgokkal legyen elfoglalva.

A 2000-es évek közepén hat alkalommal pályázott a közszolgálati rádió elnöki pozíciójára. Hisz ma a közszolgálati médiában?

Inkább öt volt az tán. A sikertelen kiírások után azonban végül más lett az elnök. Közszolgálatiság? A Magyar Rádiót csak ebben a szellemben tudom elképzelni. Van, aki szerint a közszolgálati média kora lejárt, szerintem nem. Szükség van rá. Alkalmazkodni kell a korhoz, amelyben élünk, de van, ami állandó, főként az, hogy igazat kell mondani. Igazságszerető és értékközpontú ember vagyok. Azt gondolom, ha értéket közvetítek, az az érték megragad. Sajnos egyre kevesebbet olvasunk. Sokan lehúzták a redőnyt, nincs tévéjük sem, mert meg szeretnék kímélni magukat a körülöttünk zajló folyamatok hatásaitól. Így nehéz lesz jobbá tenni a gyerekeink jövőjét.

Mennyire volt közszolgálati újságíróként éles a váltás, amikor elkezdte a kereskedelmi rádiózást?

A Danubius vagy a Calypso munkatársaként vissza kellett fognom magam. Időnként megengedtem ugyan, hogy sejtessem a hallgatókkal a világról alkotott véleményem, de határokon belül.

Honnan ered a küldetéstudata?

Ilyenem nincs. Sok jót kaptam az élettől. Mindig azzal foglalkozhattam, amit szerettem, és azt kell mondjam szerénytelenül, sikeres voltam bennük. Idővel felmerült bennem, hogy kötelességem törleszteni valamit. Soha nem gazdagodtam meg, a pénzt nem tudtam összerakni, de elég kreatív vagyok, így újra és újra kitaláltam magamat.

Elindítottam például a Szedd fel! kampányt, amelyben a budapestiek figyelmét szerettem volna felhívni a tarthatatlan kutyapiszokhelyzetre. Ebben olyan partnereim lettek, mint Bajor Imre vagy Gálvölgyi János. Ma már elárulhatom, hogy a kampányfilm forgatásához a kamerát a Magyar Televízióból hoztam ki, engedély nélkül. Vállaltam a kockázatot.

Amikor véget ért a tévés pályafutásom 2005-ben, lett egy vízióm, az Egészségliget, amely egy közhasznú kezdeményezés volt, évente több tízezer embert szűrtünk le, emberéleteket mentettünk meg. Az utolsó években már három kórházzal működtünk együtt. Azután jött egy polgármesterváltás, és a területért felelő új vezető érzékeltette velem, hogy csak anyagi ellenszolgáltatásért cserébe folytathatjuk tovább a munkát. Azóta nincs Egészségliget…

Hogyan indult a Pacsirta Rádió?

2014-ben az országgyűlési választásokhoz közeledvén megfogalmazódott bennem az a kérdés, mit fogok az unokáimnak mondani, mit tettem annak érdekében, hogy jobb hely legyen a világ. Bizonyos szempontból már a fátyolos szemű öregember szólalt meg bennem, aki szerint éppen nem mentek jól a dolgok, bár hozzáteszem, előtte sem voltam elégedett az ország helyzetével. A Pacsirta politikai célja nem volt más, mint hogy a felborult médiaegyensúly ellenére arra biztassa az embereket, menjenek el választani. Sorra felhívtam a szakma nagyjait, és mind eljöttek. Pár hét alatt egy elképesztően erős csapat állt össze, hangsúlyozom, nem pártpolitikai alapon. Szabadon gondolkodó, profi szakemberek készítettek interjúkat a legnagyobbakkal. Egyetlen törvényként azt fogalmaztuk meg, hogy csak az igazat szabad mondani. Tudtam, hogy a rádiónak vége lesz, hiszen határozott időre hoztuk létre hárman. Pogány György a mai napig is fontos ember az életemben. A Pacsirta 2014 áprilisában hallgatott el.

Fodor János (Fotó: Egry Tamás)
Fodor János (Fotó: Egry Tamás)

Öt és fél éve a Rádió Bézzsel kel, és vele fekszik.

Amikor 2015-ben Gyurival megcsináltuk a Bézs Rádiót, nem azt kerestük, miben különbözhetünk, hanem azt, amiben egyezünk. A Bézs a felnőtt, érett, érző és gondolkodó embereket kívánta megszólítani. Szerettük volna, ha létezik egy olyan rádiócsatorna, ahol béke van. Öt és fél éve működünk. Sajnos Pogány igen hamar kiszállt, de a Bézs megmaradt.

Furcsa rádió a mienk. Híreket nem mondunk, pártpolitikáról sem lehet hallani nálunk, de ügyek mellé odaállunk. Meggyőződésem, hogy kiegyezésre van szükségünk, egyik tábor sem fogja legyőzni a másikat. Együtt kell élnünk az ellentétes gondolkodású emberekkel, így tud működni a világ. A NER legnagyobb hibája, hogy végletesen megosztotta az embereket. Engem nem az érdekel egyébként, hogy ki kezdte, hanem az, ki fogja befejezni. Ennyi embert nem lehet elhallgattatni, egymásra vagyunk utalva.

Sokan dolgoznak a Bézsben.

Az indulás óta nagyjából kétszáz ember fordult meg a Rádió Bézsben, jelenleg hatvanan vagyunk, heti hatvanhárom műsort készítünk, hétvégén csak ismétlünk. Ugyan már a digitális világban, de a boldog békeidőket szeretnénk idézni.

Miért csinálja még mindig?

Sokféle választ tudok adni. Egyrészt ha otthon kellene maradnom, végem lenne. Másrészt napi sikerélményt okoz. Gondoljon bele, hogy mindenki önkéntesként, azaz ingyen dolgozik nálunk, de ez a színvonalon nem érzékelhető, magasra tesszük a mércét.

Fodor János (Fotó: Egry Tamás)
Fodor János (Fotó: Egry Tamás)

A minőségben hiszek, az értékben. Ha csak harminc ember gondolkodásmódját meg tudjuk változtatni, csinálom.

Nem fárad?

Ez a ház majdnem kész, nem dobhatom be a törölközőt, hiába fáradok. Nullaforintnyi marketingköltséggel most kezdünk eljutni oda, hogy már ismernek minket. Ez nagy dolog. Persze. A hallgatottságunkhoz képest túl nagy energiát teszünk a napi működésbe, de másképp nem szabad! Néha azt érzem, mintha egész nap egy pékségben robotolnánk, mégis csupán két kiflit tudnánk eladni. De csak így lehet.

Soha nem gyülekeztek körülöttünk a támogatók. Most, hogy erről beszélünk, eszembe jut, hogy anno a Pacsirta Rádióban a hozzánk érkező, jellemzően ellenzéki politikusok még kávépénzt sem raktak le soha az asztalra, amiért megszólalási lehetőséget biztosítottunk számukra. Mindegy. Jobb is így.

Ha egy ideális világban találkoztunk volna, hol és milyen szerepben találtam volna ma?

Valószínűleg egy közszolgálati rádió első három embere között lennék.

Milyen motiváció hajtotta az újságírószakma felé?

Apám jó nevű publicista volt, anyám filozófia tanszéket vezetett, nemzetközi hírű jövőkutatóként dolgozott. De nem ez. Sőt. A sport, majd később a riporterkedés egyfajta kitörési szándék volt részemről. Az edzőim nagyszerű emberek, kiváló pedagógusok voltak, és szerettem gólt rúgni. Logikusnak tűnt, hogy a Testnevelési Egyetemet választom. Az más kérdés, hogy én voltam az egyetlen, aki filozófiából írta a szakdolgozatát. Korán születtek a gyerekeim, az egyetemet felnőttként, de kölyökfejjel végeztem el. Szerettem testnevelő tanárként dolgozni, de hamar rájöttem, ez nem inspirál eléggé.

1979-ben, az egyetem alatt már elkezdtem rádiózni, mi készítettük Knézyvel, Molnár Danival, Novotny Zolival és Radnóti Lacival a Belépés nem csak tornacipőben! című műsort, és rákaptam az ízére. Kíváncsi ember vagyok, a riporterkedés megadta azt a szabadságot, amire vágytam. Elsőre nem vettek fel a riporteriskolába, abban az évben csak fizikai dolgozók gyerekei kerülhettek be. Ilyen világ volt. Másodszorra felvettek. Ha jól emlékszem, hétszáz jelentkezőből alig több, mint tíz ember jutott be. Havas Henrikkel együtt kezdtünk, ő később a hírszerkesztőséghez került, én pedig a Krónikába.

Mester Ákoshoz, aki egy évre vette fel, mondván, azalatt kiderül, megfelel-e, ha pedig nem, kidobja.

Igen. A Krónika óriási jelentőséggel bíró műsor volt. Akkor kezdtem el ott dolgozni, amikor érezhető volt egyfajta politikai nyitás, amelynek eredményeképpen egy szűk térben ugyan, de csupa tehetséges és bizonyítási vágytól hajtott fiatal kerülhetett helyzetbe. Mester Ákos egészen elképesztő csapatot tudott összegyűjteni: Szénási Sándor, Rangos Kati, Nej György, Győrffy Miklós, Sárközy Erika, Márványi Peti és sokan mások.

A társaság erősen rendszerkritikus szellemben dolgozott, sokszor elmentünk a falig, olykor át is törtük, ami persze sok koppanással járt, de erős kohéziót, tartást adott. Azután ugyancsak a szakma legjobbjaival indult el a 168 Óra. Ráadásul éppen olyan elnöke volt a rádiónak Hárs István személyében, aki kiállt a munkatársaiért. Persze ott voltak az elvtársak, a leszólások a pártközpontból, de a térben, ahol sokáig csak a sorok között virbliztél, egyszer csak kitágultak a határok, szárnyaltunk.

1986-ban azután új rovatvezetőt neveztek ki a Krónika élére, aki olyan helyzetet teremtett, hogy nem maradhattam a Magyar Rádiónál. Kondor Katalin segítségével kerültem az Aczél-féle Híradóba. Oda is a legjobbkor, a Magyar Televízió a fénykorát élte. Persze ott is voltak gyenge jelleműek, de mindannyian tudtuk, ki a tisztességes ember, és ki nem az, kik az alkalmazkodók, a derékhad, a szürke eminenciások, vagy a senkik, akik – megjegyzem – azóta szép karriert futottak be.

A rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban valami megroppant. A Híradóban Pálfy G. István lett a főszerkesztő, akivel rögtön munkaügyi perbe bonyolódtam, amit később megnyertem, persze hiába. Lehetett érzékelni, hogy politikai nyomás nehezedik a Híradóra, és ennek nem akartam részesévé válni.

Emlékszem, odamentem Baló Györgyhöz, hogy szeretnék náluk, velük dolgozni. Ekkor levett egy üres A4-es papírt a polcáról, és aláírta. Azt mondta, azt írok fölé, amit akarok. Még csak képernyőn sem szerepeltem addig. Igaz, egyszer pulóverben bekeveredtem egy vágóképbe, és állítólag annyira nem tetszett a fizimiskám Kádár Jánosnénak, hogy ezt követően letiltottak a képernyőről, még a Híradóban is csak a hangom szerepelt. Baló pedig megtette ezt a gesztust felém. Aztán Hankiss Elemérék bólintottak. Így kerültem a MTV2-be, ahol képernyős lettem, és beköszöntött az a korszak, amikor bármihez nyúltam, sikerült. Közben persze intenzíven rádióztam is egészen addig a pillanatig, amíg Such György lett az elnök. Mert ő lett, nem én. Onnantól kezdve többet nem léphettem be az épületbe, még a biztonsági őröket is lecserélte.

2003-tól már a tévében sem volt érdemi munkám, két évig kilincseltem, hogy hadd szerkesszek, vagy legalább hadd mossam fel az aulát. Légüres térbe kerültem. 2005-ben Simon András kirúgott. Azaz létszámleépített. Csoportosan. Utána még egy rövid ideig dolgoztam az ATV-ben, ahol betelefonálós műsort vezettem, és noha lebegtették, hogy mással is megbíznak, nem történt meg, nem voltak korrektek, így felmondtam.

Fodor János (Fotó: Egry Tamás)
Fodor János (Fotó: Egry Tamás)

A Déri Jánossal készült interjújának végén Déri felidéz egy riportműsort Nagy Lászlóval, akitől megkérdezték a halála előtt, hogy mit üzen az utókornak. Nagy László azt válaszolta: „Csókolom őket, ha lesz még arcuk.” A Déri-interjú végén erre rímel a képernyőn megjelenő zárómondat: „Csak legyen mit odatartanunk a csókhoz.” Milyen üzenete van ma ennek?

Mit tudok erre én még mondani? – mondta anno Déri Jancsi. Nos, én is csak annyit, hogy nem sok változott. Az emberek és az énképük sem. Van arckönyvünk, de arcvesztésben vagyunk. Nincs elegendő hitünk magunkban. Megalkuvók lettünk. Így nincs is mit odatartanunk a csókhoz.

A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.