2012. április 18.

Forrpontok

A Schmitt Pál plágiumügye körüli helyzet számos médiaszakmai tanulsággal is szolgált. Borókai Gáborral, a Heti Válasz főszerkesztőjével beszélgettünk.

A Schmitt Pál plágiumügye körül kialakult helyzet számos médiaszakmai tanulsággal is szolgált. A Heti Válasz évekig építette a hiteles konzervatív médiamárka imázsát, amit egyetlen lépéssel sikerült alaposan megtépáznia: Stumpf András online megjelent publicisztikáját Borókai Gábor főszerkesztő utólag levette a lap weboldaláról, majd azt is megindokolta, miért. A Heti Válasz önreflexiója, az MTVA ténykedése vagy az ügyet kirobbantó HVG Online szerepe számos kérdést vet fel. Ezek kapcsán beszélgettünk Borókai Gáborral szerkesztőségi márkaépítésről, közmédiáról, oknyomozásról.
Borókai Gábor

A Heti Válasz az elmúlt években nagyrészt sikeresen pozicionálta magát olyan konzervatív szellemiségű médiaműhelyként, amelynek a preferenciái egyértelműek, ám mégis fontosabb számára a saját hitelessége, mint hogy pártmikrofon legyen. A Schmitt-ügy e szempontból ziccert jelenthetett. Ehhez képest a Stumpf András publicisztikájának levételével indult, majd az olvasók elé vitt "önreflexiós" írásokkal sikerült a lehetőséget nem kihasználni. Mik a tanulságok?

Az, hogy sérültünk ebben a történetben, nem kérdéses. A szerkesztőségi rendet egyértelműbbé kellett tenni. Írtam is, hogy a szabadság nem egyenlő a rendetlenséggel, az felelősséggel is jár, és a csapatjátékot nem lehet egyedül játszani, ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. A Heti Válasz branddé vált, s miközben egy szellemi műhely, aközben munkahely is, ahol a felelősségi viszonyok nem egyenlők: az újságíró a saját cikkéért felel, a főszerkesztő pedig az összes cikkért, az egész brandért.

A tekintetben, hogy ez a márkaépítés elég precíz volt-e, ez az ügy kérdéseket vet fel, hiszen András ifjú munkatársként nálunk vált nullkilométeressé, itt tanulta meg a szabályokat, itt lett ismert véleményformáló. Írásával nem kizárólag önhibájából előzhette meg a szerkesztőségi álláspont kialakítását. A vizsgálóbizottsági jelentést egy nappal későbbre vártuk, amikor kedden (március 27-én – a szerk.) nyilvánosságra került, házon kívül voltam, a kollégáimnak azt mondtam, hogy a lapba tegyék be a tényszerű összegzést, a véleményünket pedig közösen alakítjuk ki. Stratégiai jelentőségű kérdésekben így történik nálunk.

 

Stumpf Andrásnak nem ez volt az első húzós hangvételű publicisztikája. Hol van a határ? Más lett volna, ha mondjuk Martonyi Jánosnak vagy Szalai Annamáriának szól be, s nem a köztársasági elnöknek?

Minden történetet a maga konkrétságában érdemes elemezni. Ebben az esetben nem pusztán arról van szó, hogy beszólt valakinek, hanem arról, hogy a Heti Válasz felveti annak a lehetőségét, hogy a köztársasági elnöknek vissza kell vonulnia. Egy ilyen álláspontot nem lehet anélkül nyilvánosságra hozni, hogy a szerkesztőség többi tagja, különös tekintettel a főszerkesztőre, nincs ebbe bevonva. Ez nemcsak a Heti Válasznál, hanem egyetlen szerkesztőségben sem fordulhat elő. Nálunk átengedte a rendszer – konkrétan az online szerkesztőség ügyeletes újságírója – a cikket, ami a rendszer hibája is. Ennek tanulságait levontuk, a büntetéseket kiosztottam.

Stumpf korábbi írásaira visszatérve: nálunk úgy általában a véleményformálás terén nagy a szabadság. Mindannyian, akik publicisztikát írunk, más hangsúlyokkal, más tónusban formálunk véleményt. De mint említettem, itt nem szimpla esetről volt szó.

 

Működési zavarról írtál a Stumpf-ügyet "magyarázó" publicisztikádban. A közvélemény egy része eközben viszont cenzúrát emlegetett.

A szakmát ismerők tudják: egy főszerkesztő nem tud cenzúrázni, ez fogalmilag kizárt. Az ő feladata, hogy a brandet építse, őrizze. A Milkánál sem fordulhat elő, hogy egy munkatárs zöldbe csomagolja a csokoládét. Beszélhet cenzúráról egy laikus vagy egy Facebook-közösség, ahová mindenki „bedobálja” a véleményét, bárminemű szakmai elhivatottság, irányultság vagy kockázat nélkül. A Facebook alapján úgy tűnik egyébként, mintha a nyilvánosság minden része teljesen korlátok nélküli lenne: mintha az újságírók mindig azt írnák le, amit éppen abban a pillanatban gondolnak. Ez nem működik így, és nem csak Magyarországon nem. A The New York Times is meglehetősen határozott irányvonalat képvisel, nem fordulhat elő, hogy a liberális vonallal konfrontálódó vagy pró katolikus belsős publicisztika megjelenjen. Egyszerűen vigyáznak arra, hogy mi a brandazonos.

 

Korábban vettél már le cikket?

Sosem.

 

Jól behatárolható, elsősorban konzervatív közönséghez szól a Heti Válasz. De jelent-e az valamit számodra, hogy ennek ellenére "a másik oldalról" is olvassák, vitatkoznak az írásaitokkal?

Hogyne jelentene. A biztos olvasótábor az elsődleges, de az is fontos, hogy a velünk csak érintőlegesen találkozók is megfontolandó alternatívát találjanak nálunk. Feltéve, hogy nem ellenségesek velünk. Az ugyanis megfigyelhető, hogy a politikaközeli térben gyakran vannak olyanok, akik az eltérő véleményeknek még a meghallgatását is eleve kizárják. Velük nem lehet mit kezdeni, nem munkál bennünk térítési szándék.

 

A Schmitt-ügyet a HVG Online robbantotta ki, s bár az azóta már lemondott köztársasági elnök névtelen bloggerről beszélt, mégiscsak az egyik legnagyobb presztízsű médiamárka internetes felületéről van szó. Voltak olyan vélemények, hogy az ügy kirobbantása, majd végigvitele médiatörténeti jelentőségű, tán a rendszerváltás után a legnagyobb dobás. Te is ilyen erejűnek érzed szakmai szempontból?

Szerintem sok hasonló ügy volt, de egyik sem zárult eddig ilyen gyors és látványos eredménnyel. Medgyessy Péter D–209-es története vagy Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde számára is a média adott felületet. Hozzáteszem, egyik esetben sem tudjuk, kik voltak az informátorok. Mi elég sokat foglalkozunk oknyomozással, de az soha nem fordult elő, hogy olyan cikket közöltünk volna, amelyet újságíró ne vállalt volna fel, főleg nem akkor, ha az ilyen következményekkel járt. Így azt nem is tudom értelmezni, miért van máig titokban annak a személynek a kiléte, aki a mostani ügyben annyi energiát és szakértelmet mozgósított. Dr. Kende Péter országában ezt miért is nem lehet vállalni?

 

Van annak médiaszakmai oka, hogy most gyors eredményt sikerült elérni, míg korábban nem annyira? Jobban tette a média a dolgát? Vagy egyszerűen most megvolt a társadalmi-politikai együttállás ehhez?

A sajtó szerves része a közéletnek, nem választható szét, hogy melyek a médiaszakmai, és melyek a politikai okok. Azt gondolom, hogy a korábbi ügyekben a kormányközeli értelmiség és média összességében nem kritizálta a főszereplőket, hanem inkább föltakart nekik. Ezt aztán nagyon megszenvedte a szocialista-liberális tábor, mert olyan mértékben erodálódott, hogy 2010-ben nem rúgott labdába. Ez súlyos tanulság lehetett mindenki számára: ha az ilyen ügyeket elsinkófáljuk, nem veszünk tudomást róluk, akkor azok ledarálják a politika környezetét is.

Ebben az esetben, amikor a vizsgálóbizottság határozata nyomán faktummá vált, hogy a dolgozat az 1992-ben szokásos rendnek sem felelt meg, világossá tettük, hogy Schmitt Pál maradása ugyanilyen következményekkel fog járni. Egyébként a Heti Válaszban egy Kardos Gábor nevű filozófus publikált cikket arról, hogy a tudományos élet egésze bajban van: nem csak a kilencvenes években volt így, és nem csak Magyarországon. Mindenhol él az a módi, hogy tizenkét könyvből összeollóznak egy tizenharmadikat, legfeljebb gondosabban lábjegyzetelnek.

 

Ettől még feltételezem, hogy a te szakdolgozatod épp úgy tele van pontos hivatkozásokkal, ahogy sok más egyetemet, főiskolát végzett emberé.

Így van. Nem az ügyet szeretném mentegetni, de árnyalni még érdemes.


Mennyire értelmes a médiának az a reakciója, hogy most elkezdték előszedni a miniszterelnök vagy épp Gyurcsány Ferenc szakdolgozatát? Utánlövés, pótcselekvés, vagy nagyon is helyes?

A Schmitt-ügy kontextusba helyezése zajlik. A közvélemény mindezek nélkül valójában nem tudta volna értelmezni a plágiumügyet, sőt, nem tekintette volna problémának, hogy valaki más szellemi termékét építi be a dolgozatába.

 

Én, mondjuk, komoly problémaként tekintek minden plágiumra. Ahogy mobiltelefont, úgy szellemi terméket sem lopunk.

Menjünk tovább, a saját területünkön maradva. Az újságírásban napról napra lopják egymás termékeit újságírók, médiumok. Rendszeresen jelenik meg úgy cikkünk, hogy egy hét múlva valamelyik online felületen látjuk viszont szó szerint, idézőjel nélkül. Vagy gondoljunk a zenészek, filmesek problémáira: emberek engedély nélkül használják mások termékeit, amikért azok keményen megdolgoztak. Pedig ha nem fizetjük meg az árát, tönkretesszük az alkotás egzisztenciális hátterét. Ez utóbbit sokan mégis természetesnek veszik, sőt, tüntetéseket szerveznek, hogy a lopást ne lehessen korlátozni. Ilyen közegben élünk, és mindenki csak a más hibáját, bűnét szereti pellengérre állítani.

 

A közmédia több interjút készített a még hivatalban lévő nemrég lemondott köztársasági elnökkel. Ezek közül az MTV-ben leadott, Obersovszky Péter által vezetett beszélgetés felháborodást keltett. Te milyen érzéssel nézted?

Nem volt jó érzésem, amit aztán a Heti Válasz Online-on szerkesztőségi cikkben szóvá is tettünk. Azt írtuk, hogy szét kell választani a magánharcot és a hivatalt, mert ez utóbbi rámehet a küzdelemre, miközben szükségünk van a stabil, hiteles intézményekre.

Engem mondjuk újságírói szemmel Obersovszky viselkedése jobban zavart. Te hogyan láttad a teljesítményét?

Az újságíró teljesen hasonult a történethez, pedig kívülállónak kellett volna maradnia. Ezért nem tudta feltenni mindazokat a kérdéseket, amelyek a nézőket foglalkoztatták. Elvégre egy újságíró nem saját magát képviseli egy ilyen beszélgetésen, hanem mindazokat, akiket a képernyő elé vonzott. Ebben az esetben egymillió néző maradt kívül az interjún.

 

Személyes hiba volt Obersovszky teljesítménye, vagy inkább kórtünete a közmédia mindenkori politikai billegésének?

Nyilvánvalóan nem véletlenszerű a riporter kiválasztása. Nem érdemes mindent Obersovszky nyakába varrni, miközben ő ült ott, neki kellett helytállnia. Ez olyasfajta kérdés, mint a Heti Válaszé: a vezető mindenért felel, azért is, ami a tudta nélkül történik, a rendszer minden megnyilvánulása róla is üzen. A közszolgálatnak is vannak brandfelelősei.

 

Mindenesetre számos olyan eset volt a közmédia történetében az utóbbi években, ami nem dicséri éppen a mindenkori brandfelelősöket. Elég csak a közelmúltból a Lomnici-kitakarásra gondolni. Mit mond mindez a közmédia állapotáról?

Messzire visz ez, akár a rendszerváltásig visszamehetünk, vagy addig, hogy hogyan hagyták magára a közszolgálatot, és vele szemben hogyan hozták helyzetbe a kereskedelmi tévéket, mind anyagi, mind szakmai-morális szempontból. Ahogy az állam leépítése is szlogenné vált egy időben, úgy a közszolgálat is lejtőre került. Belenyomorították a nézettségelvárás koordináta-rendszerébe, ami csak a tömegre gyúró kereskedelmi médiumok számára előnyös. A közszolgálatot vesztésre ítélték a piacfetisiszták, és el is veszített szinte mindent. Főként a hitelességét. Most sokkal több pénz és figyelem jut a közmédiára, de mindhiába a sok új, jobbára minőségi program, hiába a nézhető filmcsomag, ha a hírszolgáltatás elkövet néhány súlyos hibát, ha az úgynevezett forrpontokon nem tud megfelelni az elvárásoknak, mert a hitelesség elveszítése a teljes csatornára kihat.

 

A MÚOSZ állásfoglalást adott ki, miszerint Obersovszky Péter megsértette az újságírószakma szabályait. A Főszerkesztők Fóruma megalakulásakor viszont éppen te jelezted: az újságírói szervezetek nem töltik be a funkciójukat. A helyükbe léphet az új kezdeményezés?

Ahogy a megalakuláskor elmondtam, eddig minden kezdeményezés kötődött a politikához, ezért ahhoz kellett fokozatosan hozzászoknunk, hogy egyiknek sem érdekes a véleménye. Ez a fórum még nem mutatta meg önmagát. Főszerkesztők önszerveződéssel hozták létre, magukra nézve megalkottak és elfogadtak egy, amúgy evidenciákon alapuló etikai kódexet, és mindenki vállalta, hogy saját médiumát erről a pályáról el nem engedi. A puding próbája az evés, tehát arról, hogy mennyire vagyunk komolyan vehetőek, az fog dönteni, hogyan kezeljük a saját ügyeinket. A Schmitt-interjúra azonban nem terjedhet ki a vizsgálódásunk, mert sorainkban nincs közszolgálati médiavezető.

 

Gyakran esik szó a szerkesztőségekre nehezedő nyomásról. Te a politikai vagy a hirdetői nyomást látod súlyosabb gondnak?

Mindig is a gazdaságit éreztem súlyosabbnak, főleg úgy, hogy a médiatérben mostanra meg tud jelenni minden vélemény. Összességében senki nincs elzárva attól, hogy informálódni tudjon.

 

A nyomáshoz kapcsolódó kérdés, hogy mennyire lehet oknyomozni. Az látszik, hogy itthon ez csak ellenzékben megy a médiumoknak, mikor a hozzájuk közelebb álló erők vannak kormányon, valahogy eltűnnek a sztorik. Ha most befutna hozzátok egy dokumentum egy vezető kormánypárti politikus disznóságairól, mit kezdenétek vele?

A sajtó kontrollfunkciójából következik, hogy – politikai nyelvre fordítva – ellenzéki attitűdjének kell lennie. Csak a mérték a kérdés. Ádáz vagy konstruktív ellenzékinek. Alapvetően persze az számít, hogy a fogyasztó hol kapja meg a számára releváns információkat, kinek a valóságmetszetét tartja a leghitelesebbnek. Ami az oknyomozást illeti, nemcsak szerkesztőségek keresnek ügyeket, hanem ügyek is keresik a számukra legmegfelelőbb szerkesztőséget. A Kóka-sztorikkal nem bíbelődtek a HVG-nél vagy a Magyar Narancsnál, míg a Schmitt-történetet nem nekünk kínálták fel. De azt sem szabad feledni, hogy az oknyomozás elsősorban nem politikai, hanem szakmai kérdés: általában arról szól, hogy meglehetősen bonyolult összefüggéseket, mondjuk pénzeltüntetési mechanizmusokat kell érthetően leírni. Úgy, hogy a bíróság előtt se bukjon meg a mutatvány. És érdemes megemlékezni a tulajdonosokról is, hiszen alapvetően ők határozzák meg egy médium irányultságát. Ezért is fontos a plurális médiarendszer, a tulajdonosi sokszínűség, az álmoskönyv szerint ugyanis egyetlen tulajdonos sem tart fenn azért médiumot, hogy benne rossz hírét keltsék. A legnagyobb internetes portálon például a tulajdonosról csak MTI-közlemények formájában lehet hírt adni. Ez a policy. Akinek nem tetszik, mehet Isten hírével máshová.

 

Tehát tiszta lelkiismerettel tudod irányítani a szerkesztőséget?

Ha nem tudnám, már nem lennék itt. Előfordult már efféle váltás az életben. A Heti Válaszra és minden médiumra igaz, hogy közösségét nem pusztán az újságírók, a kiadó munkatársai és a tulajdonos alkotják. Mindazok bele tartoznak, akik vásárolják, olvassák az újságot, követik, nézik, hallgatják a programot. Minden témához erre a közösségre tekintettel kell nyúlnunk. Nem robbanthatjuk szét a brandet, nem túrhatjuk szét a közösséget. Ha rosszul tesszük a dolgunkat, elveszítjük a fogyasztóinkat, pedig nélkülük semmik vagyunk.