Az egykori őrjöngő agyú kisgyerek, aki egyszerre készült Irkutszkba és mérnöknek, miközben szüntelenül zenélt, ma a média és a stand-up comedy társadalom jellegzetes figurája, aki most éppen a YouTube-on futó Dalfutár című műsorával szórakoztatja a közönségét – mi mással, zenével. Hajós András igazi szerelme ugyanis a zene, amihez mindig visszatalál. A műsor az emberi együttműködésekről szól, egy olyan országban, ahol régóta a csatározások határozzák meg a közéletet.

Emlékszel a dalokkal kapcsolatos első emlékedre?

Három-négy éves lehettem, amikor már zenei képzést kaptam. Apám karvezetés és zeneszerzés szakon végzett a konzervatóriumban, mielőtt orvosi egyetemre ment volna. Meghallgattunk közösen egy klasszikus művet vagy egy népdalt, amit vissza kellett énekelnem és tapsolnom. Elmondások szerint, tehetséges és muzikális voltam, így aztán zenei tagozatos általános iskolába mentem, ahol Thész Gabriella első osztályába kerültem, és ahol a karvezetőim Kodály tanítványai voltak. De van még egy meghatározó zenei élményem, az „ordítós”, az Illés Little Richard című száma. (Dúdol.) Mind az otthonról hozott klasszikus, mind a generációm számára meghatározó popzene fontossága megkérdőjelezhetetlen volt számomra. Ebben a kettősségben nőttem fel. Először akkor kerültem konfliktusba, amikor egy osztálytársam, aki az ötödiket vagy negyedszer járta, a falhoz nyomott, majd közölte, hogy olyan nincs, hogy valaki egyszerre „hobós” és „hungáriás”. A jampec szemüveg és a szimatszatyor nem fért össze neki. Nekem igen.

Ha már a kettősséget említed: hogyan vélekedik a magánember Hajós András a közszereplő Hajós Andrásról?

A médiába már felnőtt fejjel, családapaként, túl a harmincon kerültem, a médiaénem egyfajta avatárja a valós énemnek. Persze minden, amit a médiás Hajós mond és tesz, igaz, de van, amit visszatartok, mert egyszerűen nem tartozik a közvéleményre. Ha előbb futok be, valószínűleg még sokkal extravagánsabban viselkedem, de amikor az Emil.RuleZ! beindult, tudtam, hogy az valami elmaradt ifjúkori vágy beteljesülése is.

Ami nekem is csalódás volt, hogy sokáig azt hittem, színpadra születtem, de idővel rájöttem, hogy legyen szó zenéről, stand-upról vagy tévéműsorról, a színpad nem jelenti a teljességet az életemben. Sokkal inkább úgy tekintek rá, mint valami olyanra, amire szükségem van ahhoz, hogy független és szabad ember lehessek. Ettől még örömöt okoz a munkám, de nem csak az vagyok.

Kétféle konfliktust éltem és élek át a karrierem során. Egyrészt van egy értelmiségi neveltetésem, ami mint egy hatalmas és gyönyörű lexikon állandóan lóg a hátamon, és húz vissza. Megőrülök tőle, folyton beleakadok: mit szabad, és mit nem, mihez adhatom a nevem. A neveltetés olyan, mint a laktózérzékenység, nem érdemes ellenébe menni, mondjuk, nem is akartam soha. Nem hazudtolhatom meg magam. Ettől macerásnak, fanyalgósnak tartanak sokan a szakmában.

Ha felhív egy kereskedelmi csatorna képviselője, hogy látta egy fellépésem, és szeretne velem dolgozni, az maga az amerikai sikersztori: felléptem, jó voltam, felhívtak, sok pénzt kereshetnék és szeretnének a nézők. Igen ám, de ha történetesen egy olyan tévécsatornáról van szó, amelyről néhányszor már leszedtem a keresztvizet a politikai véleménykülönbségünk okán, a működését kérdésesnek és tisztességtelennek tartom, a hirdetőiről pedig látom, hogy többnyire állami cégek? Ha igent mondok a felkérésre, és elfogadom a pénzt, része vagyok a bulinak? Ha nemet mondok, honnan tudják a nézők, hogy jó vagyok, és hogy keresek pénzt? Nekem ezek nem egyszerű kérdések. Senki ne gondolja, hogy élvezem, hogy ilyen helyzetekbe kerülök. Ugyan! Régen túl vagyok a bázisdemokratikus, sörözőben bölcsészheherészésen, hogy de jól nemet mondtam. Nem ez deffiniál. De közben dühít, ha nem végezhetem a munkám, nem alakíthatom a karrierem a saját terveim szerint, mert állandóan azt kell mérlegelnem, hogy a politikailag megosztott nézők egyik vagy másik fele mit gondol majd rólam. Persze erről én is tehetek, hiszen én nyilvánulok meg rendszeresen közéleti kérdésekben. Ezért aztán sokszor egyszerűen csak azt csinálom, amit éppen érzek.

Hajós András (Fotó: Valuska Gábor)
Hajós András (Fotó: Valuska Gábor)

Hívnak innen is, onnan is, legtöbbször nem vállalom, néha igen. Az egész probléma egyébként el fog tűnni a süllyesztőben, mert a televíziózás piaci részesedése rohamosan csökken a közösségi médiáéhoz, a YouTube-hoz és a streaming-hez képest, a tévézők és a netezők között pedig egyre kisebb az átjárás. A Dalfutárral átálltam az internetre, néhány búcsúprojektben még fogok talán tévézni, de már nem azon a lábamon van súly.

A másik konfliktus mentálhigiénés. Amikor az Emil.RuleZ!-zel rászakadtunk a színpadra, őrületesen éreztük magunkat, és bár csak egy pici lavórban mártózhattunk meg ebben a kis országban, megcsináltuk. És ezzel együtt bevettük a Woodstock-feelinget is. Magyarán túltoltam, és egy ponton túl, el kellett gondolkodnom, ki is vagyok én. Aztán egyszer, amikor az akkor négyéves lányom a maga kedves és természetes módján megkérdezte, hogy megyek-e vele játszani, vagy megint részeg vagyok, embertelenül elszégyelltem magam, és változtatni kezdtem. Mondjuk, elég lassan…

Hogy érzed magad a mai magyar médiában?

Mielőtt belevágtam volna, sok mindennel foglalkoztam, voltam csomagoló, rakodómunkás, pincér, szövegíró… De sehol nem éreztem magam nélkülözhetetlennek, nem találtam a saját kabátom. Őrjöngő agyú gyerek voltam, aki például a Sztrogof Mihály hatására Irkutszkba készült, míg egy másik Verne-könyv miatt mérnök szerettem volna lenni, közben pedig szüntelenül zenéltem. Mindezt az alkotás iránti vágyat a kreatív iparban ki lehet élni. Minden nehézség, a hullámhegyek -és völgyek, az állandó önmagamba bújás ellenére ez tartott itt. A mai napig küzdelem, hogy mennyit adjak magamból, mennyire égethetem szét magam a média különböző területein. Számomra a szabadság és a függetlenség a legfontosabb, az autoritást nagyon nehezen viselem, a hatalmi viszonyokban kellemetlenül érzem magam.

Eközben borzasztóan jó érzés, amikor azért kapok meg egy munkát, mert az előző telt házas volt, és halálra nevette magát a közönség.

Olyan világot élünk Magyarországon, amelyben a valódi, asztalra letett értékek nagyon relativizálódtak. Azt látjuk magunk körül, hogy nem feltétlenül az a sikeres üzletember, aki jó üzleteket köt, hanem az, aki tartozik valahova. Nem az a jó énekes, aki kifogástalanul énekel, hanem az, akit megnéznek hatvanmillióan, mert a videójában kilóg a fél csöcse. Nem az a párt nyer, amelyikről azt gondoltuk, igazat mond, hanem…

Mint médiaszemélyiség már a Bolhacirkusz című rádióműsorodban, majd a Heti Hetesben is foglalkoztál közéleti kérdésekkel. Gyurcsány Ferencet megkérted, hogy mondjon le, Orbán Viktort a legkártékonyabb magyar politikusnak nevezted, a közelmúltban pedig Karácsony Gergely mellett lehetett látni. Magánemberként kötelességednek érzed a politikai állásfoglalást?

Egy közszereplőtől nem lehet elvárni politikai megnyilvánulást, az magándöntés. Van véleményem, amit szeretnék elmondani, mert hiszek a szavak és a logika erejében. Azt viszont nem gondolom, hogy bárkit komolyan befolyásolnék ezzel, erős identitásképző véleményeket az emberek nem nagyon változtatnak meg egy ismert ember hatására. Nincs felhatalmazásom, hogy több vagyok más embernél. Nem gondolom, hogy egy fidesz-szavazónál nekem jobban igazam van, nem gondolom, ha ő szórólapot oszt a választáskor, rossz dolgot csinál. Nem értek vele egyet, ezért a Karácsony mellett kampányolok, pont úgy, ahogy ö szórólapozik.

Tisztában vagyok vele, hogy ezáltal csökken a rajongótáborom, a lehetőségeim és a bevételeim. Ebben a végtelenül ijedt közegben, leginkább középvezetők, öncenzúrás beszariságból nem hívnak, mert lehet, hogy állami megrendelésük van, és esetleg valaki hallotta, hogy mondtam valamit, amit továbbad egy másik valakinek, aki aztán megijed, hogy valami negatív következmény lesz miattam… Ebből az agyrémből áll össze valamiféle „öncenzúratakony”, ami nem különösebben zavar. Azokat sajnálom, akiknek hozzám hasonló a véleményük, de nem merik kimondani, mert félnek, hogy megroppan az egzisztenciájuk.

Nem gondolom, hogy ez óriási kiállás volna. Az Egyesült Államokban kampányidőszakban Hollywood egyik fele a demokraták, másik fele a republikánusok mellé áll. És mi történik? Semmi. Nem nagyon hallottam olyat, hogy valaki emiatt összetörné a Bruce Springsteen- vagy Kanye West-lemezeit. Ezt kellene nekünk is megtanulnunk. Az más kérdés, hogy Magyarországon nincs olyan médium, ahol a politikai kérdéseket érdemben meg lehetne beszélni. Nincs meg az a sokszínűség, amiből a választópolgár kiolvashatná a maga igazát. Nemhogy post-truth, de már inkább pre-fake korban élünk. Leheletnyire vagyunk attól, hogy komolyan el kelljen gondolkoznom, igaz-e, amikor a híradóban arról számolnak be, hogy egy kiscica majdnem leesett a fáról, de a tűzoltók végül megmentették.

Hajós András (Fotó: Valuska Gábor)
Hajós András (Fotó: Valuska Gábor)

Nem abban látom a veszélyt, hogy egy politikai párt eluralkodott, mert ilyet láttunk már. Igazság szerint azt is láttuk, ahogy a saját szarukba fulladnak bele; inkább az aggaszt, hogy az emberek miközben minden sületlenséget elhisznek, a létező igazságokat – mint például hogy nem lopunk – mintha elfelejtették volna. Lopni a gyíkemberek uralta lapos Földön sem illik, hiába él Elvis.

Nekünk, akikre a munkánk révén, kicsit jobban figyelnek, már nem is az a dolgunk, hogy elmondjuk a véleményünket, hanem az, hogy tartsuk a lángot, hogy egyáltalán van olyan, hogy vélemény, amiről lehet beszélni, ami változhat, amivel kapcsolatban tévedhetünk, és létezik olyan, hogy eltérő vélemény, és az eltérő vélemény nem akadálya, de kovásza az emberi közösségeknek.

Mit gondolsz, milyen tartalom hiányzik a magyar médiából?

A közszolgálati tartalom például nagyon hiányzik. Miért kell nekem ahhoz ötvenet kapcsolnom a távirányítómon, hogy a különböző véleményeket megismerjem? Úgy vélem, ha egy Fidesz-szimpatizáns barátommal leülnék egy objektív híradót nézni, ő utána is ugyanúgy fideszesként állna fel, ahogy én nem. Bírnám, ha a közszolgálati csatornákon a BBC közszolgálati csatornájának alapelvei érvényesülnének. De a jó minőségű tévéfilmek is nagyon hiányoznak, borzasztóan hiányolom a színházi közvetítéseket, az értelmes ifjúsági műsorokat. Ezekben a kérdésekben azonban – szerencsére – nem a kultúrpolitika, hanem a piac dönt.

A piaci szereplők viszont jellemzően külföldi formátumokkal töltik ki a műsoridőt.

Ez nagyon furcsa nekem is. Azt gondolnám, ha az emberek X-Faktort akarnak nézni, megnézik az eredeti, amerikai verziót Simon Cowell-lel és Howard Sternnel. Miért akarnék nézőként kevésbé jól éneklő magyar gyerekeket nézni, ha nézhetem a jól éneklő amerikaiakat? Valamiért mindenhol megszületnek ugyanazok a klónok.

Hajós András (Fotó: Valuska Gábor)
Hajós András (Fotó: Valuska Gábor)

Van egy egészen ijesztő gyanúm arról, kik néznek ma tévét Magyarországon, és a piacnak is kezd valami ebből derengeni. Tavaly már több volt a netes reklámköltés, mint a televíziós. Vajon az átlagos magyar tévénézőnek a joghurton és a csokin kívül mást is el tudnak adni a cégek? Lehetséges, hogy az egyre kevésbé művelt, idegen nyelveket nem beszélő, nem annyira jó vásárlóerejű, a világra nem nyitott emberek néznek tévét?

Félreértés ne essék, nem temetem a televíziózást, már csak azért sem, mert van egy csodás varázsereje, az egyidejűség érzése, amelyet átélhetünk például a magyar fociválogatott mérkőzéseinél. Milyen remek dolog, hogy amikor kirohanok az erkélyre káromkodni, látom, hogy más is ezt teszi. Gyerekkoromban két okból beszéltünk arról, mi volt a tévében: egyrészt, mert egy tévécsatorna volt, és noha tudom, hogy a Nagyfőnök szeretné, hogy ez megint így legyen, nem így lesz. Másrészt, tudtuk, hogy tegnap mindenki azt nézte. A tévének közösségteremtő ereje van, nem lenne szabad kihalnia. Bírnám, ha a televíziózás nem válna az internet operettjévé.

A Dalfutár a szívügyed. Hogy alakult a sorsa, miután biztossá vált, hogy a Super TV2-n nem folytatódik a műsor?

Amikor eljöttem a TV2 Csoporttól, szükségem volt egy kis időre, hogy kitaláljam, hogyan tovább. Picit úgy voltam vele, hogy ha a műsorra nem tartanak igényt, akkor vége lesz. Ekkor jött Jeli András barátom, aki azt mondta, hogy a Dalfutár nagyobb annál, mint amit gondolok róla, csak még jobban kell csinálnunk. Ekkor kezdtünk el szponzorokat keresni, és szerencsére azok, akik hittek a produkcióban, a Samsung, a Mazda, az Artisjus, a Vylian Pincészet, az Audio-Technica és a Sziget, évadról évadra lehetőséget adnak, hogy jobban is csináljuk.

Mennyire egyenes az út a tévéképernyőről a YouTube-ra?

Előttem is több képernyős hozta már meg azt a döntést, hogy átmegy kis országunk kis internetére. Valakinek jól áll, valakinek nem. Valaki pufog a kamerába, valaki elutazik Lappföldre…

Hajós András (Fotó: Valuska Gábor)
Hajós András (Fotó: Valuska Gábor)

Abban biztos voltam, semmiféleképpen nem akarok senkit sem utánozni, hogy én legyek az ötezredik, aki beül egy kocsiba, hogy aztán elvigyek valakit valahova, miközben beszélgetek vele. Engem elsősorban a saját ötleteim izgatnak, nem az, hogyan lehet külföldről behozni valamit, pedig néha az könnyebb. Talán a Dalfutárral se találtuk fel a spanyolviaszt minden szempontból, de legalább törekedtünk rá, saját formátumot fejlesztettünk.

Mekkora szereped van a műsor sikerében?

Valahol öt és száztíz százalék között. Jót tesz egy műsornak, ha az, aki csinálja, őszintén magára szabja. Bár a Dalfutár jól szerepel a nézettségi versenyben is, mindig lesz, aki nagyobb csöcsöt villant, akinek izmosabb a hasa, aki felháborítóbbat mond, vagy dögösebb zenét csinál. Azzal viszont nehéz versenyezni, hogy én én vagyok. A műsor a saját nézőpontomat követi, pedig a képernyős jelenlétem csak nettó húsz százalék körüli, inkább producer vagyok, mint a műsorvezető. A nézők meghálálják, ha nem egy újabb egotripet látnak.

Ha mindenféle korlátozás nélkül verbuválhatnál Dalfutár-csapatot, kikből állna a Hajós-féle „dream team”?

Bachot és Mozartot nagyon szívesen elhívnám. Szerintem Bach ideges lenne, azt mondaná, a mai zene hülyeség, ráadásul mindent tőle loptak, Mozart megtébolyodna a gyönyörtől, és három órán belül kortárs zörejzenét írna.

Szeretném, ha a nagy öregek is beszállnának a játékba, de a legtöbben megmondták, hogy tartanak a műsorban való szerepléstől, nem akarnak ennyire kilépni a komfortzónájukból. Szerintem meg fogjuk nyerni őket, csak időt kell hagyni.

És azért itt meg lehet ám fázni, mert ebben a műsorban kiderül, kiben, mi van legbelül. Azt hiszem, egy igazi zenész semmitől sem fél. Szeretném, ha mindenkinek megnyílna a lelke, és megértené, hogy ez egy játék, amelyet nem kell halálosan komolyan venni.

Szeretnénk civil szereplőt, külföldit. Rajta vagyunk, hogy legyen élő zenekar. Legyenek képviselve a különböző műfajok: a trap, a népzene, a cigányzene, a nótamuzsika, legyen big band, szimfonikusok. Végeláthatatlanságig tudnám csűrni-csavarni.

A szakmában olyan embernek ismernek, aki képes magát kívülről szemlélni. Mit látsz most, ha fentről tekintesz az életedre?

A pályám első felében, egy mélypontot követően fogadtam meg, hogy egyetlen emberi mércéhez leszek hű: a tizenkét éves Hajós Andriséhoz. Szerintem ebből a szempontból megdicsérhetem magam. Bátran próbálkozom, hogy összerakjak valami olyat, ami eddig nem volt. Játszom. Legózom az élettel. Ha már az a szerencse ért minket, hogy hatvan–nyolcvan évet eltölthetünk a Földön, játsszuk ki fullra.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2020/1. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Esti mese a Család-barát műsorvezetőitől

21 perce

A megszokott stúdiós környezet helyett otthonaikból jelentkeznek délelőttönként élőben a műsor Facebook oldalán és megmutatják, mivel is töltik az idejüket, illetve tippekkel látják el nézőiket.

Médiacéget alapított Harry herceg és Meghan Markle

1 napja

Az Archewell a házaspár új brandje lesz, amely filmes és televíziós produkciókkal foglalkozik majd, magában foglal egy multimédiás oktatóbirodalmat, valamint egy egészséges életmóddal foglalkozó honlapot.