2010. augusztus 26.

Holló Gábor: végtelen szabadság és végtelen rabság

Az online piac egyik legsikeresebb vállalkozója, aki idejekorán belátta, az alkalmazotti lét nem neki való.

Ma már nem tudja pontosan megmondani, az egyetem utáni első munkahelyén, a Mareco Ingatlan Rt.-nél két vagy három hétig dolgozott-e ingatlanértékesítőként, mindenesetre hamar belátta, hogy az alkalmazotti lét nem neki való. Jelenlegi cége jogelődje 1999-ben született meg, azóta folyamatosan internetes fejlesztésekkel foglalkozik. Ma is Albertirsán lakik, hetente három napot dolgozik Budapesten, és minden télen pár hónapot külföldön tölt.

Holló Gábor Cegléden született 1972-ben. Az általános iskolát Albertirsán végezte, majd Cegléden érettségizett. 1991-ben sikeresen felvételizett a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemre, ahol 1996-ban aktuáriusdiplomát (biztosításimatematikus-oklevelet) szerzett. Ma már nem tudja pontosan megmondani, az egyetem utáni első munkahelyén, a Mareco Ingatlan Rt.-nél két vagy három hétig dolgozott-e ingatlanértékesítőként, mindenesetre hamar belátta, hogy az alkalmazotti lét nem neki való. Akkor megkeresték, hogy vezessen egy kárpótlásijegy-hasznosító céget, ahol fizetést nem kapott, viszont biztosítottak neki infrastruktúrát, irodát, titkárnőt, és lehetőséget arra, hogy új üzleteket találjon ki. Eleinte üzleti terveket készített pályázatokhoz, és közben kereste a kitörési lehetőségeket. Jelenlegi cége jogelődje 1999-ben született meg, azóta folyamatosan internetes fejlesztésekkel foglalkozik. Ma is Albertirsán lakik, hetente három napot dolgozik Budapesten, és minden télen pár hónapot külföldön tölt.

 

„Albertirsán teljesen átlagos életet éltem, Apám eredetileg teherautósofőr volt, majd nyitott egy kocsmát, anyukám bolti eladóként dolgozott. Mivel vasút mellett laktunk, mozdonyvezető szerettem volna lenni, sőt gőzmozdonyvezető. De elég hamar kiderült, vállalkozó szellemű vagyok, már az óvodában nyugatról behozott újságokból kivágott képekkel kereskedtem. Aztán árultam bélyeget, tombolasorsjegyet, üveggolyót, csak a középiskolában fogtam vissza magam.

Gimnazistaként a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskolára készültem. Egy héttel a jelentkezési lap beadása előtt azonban bejött egy fiú az osztályfőnöki órára, elmondta, hogy a Közgáz a leglazább egyetem a világon, nem kell bejárni, alig kell tanulni, és rengeteg a buli. Meggyőzött.

Az egyetem tényleg úgy telt, ahogy vártam. Sok hasonszőrű barátommal mi voltunk az aula szakirány, bejártunk, de nem az órákra. Ennek köszönhetően viszont rengeteg ismerősöm van a Közgázról. A kollégiumban előbb teaházat, majd borkereskedést üzemeltettünk. Vizuális típus vagyok, könyvből nagyon gyorsan tanulok, azért nem jártam órákra, hogy meghallgassam, ahogy valaki elmeséli a tankönyvet. Kevés jó tanárunk volt, de például Sárközy professzor óráit érdemes volt látogatni.

A diploma megszerzése után három évig dolgoztam az eredetileg könyvelési és adó-tanácsadási tevékenységet végző IBC-nél. Öltöny, szép cipő, nyakkendő. Nem nekem való pálya azonban egész nap eredménykimutatásokat bogarászni. Nem szabad olyasmivel foglalkozni, amit nem tudsz szívvel-lélekkel csinálni. De nagyon jó társaság volt, máig tartjuk a kapcsolatot.

Át akartam menni egy másik, még fejletlen üzletágba. Úgy véltem, semmihez nem értek, de bármit igen gyorsan megtanulok. Olyan területet kerestem, ahol még nincsenek nagy cápák, óriásszereplők. Az motivált, hogy kicsiként nőni tudjak, elsajátítsak mindent, ami az adott iparághoz kell. Két lehetőséget láttam, a mobiltelefont és az internetet. Azt gondoltam – egyébiránt rosszul –, hogy a mobilpiac már telítődött. Afelől viszont semmi kétségem nem volt, hogy az internet meg fogja hódítani a világot, csak a dátumát nem tudtam megtippelni. Amikor 1999 tavaszán Amerikában jártam, már a gyakorlatban is megtapasztaltam a világháló hasznát. Remek volt, hogy kint vagyok, mégis olvashatom a hazai híreket.

Hazatérve a saját nyomtatómon készítettem A4-es szórólapokat, hogy társakat keresek, akik szeretnének velem együtt egy webes vállalkozást alapítani. A szórólapokat kiragasztgattam a Műszaki Egyetemen. Jelentkezett két srác, majd csatlakozott egy harmadik. Az első kettő később kivált, a harmadik máig a társam.

Eleinte semmi pénz nem volt az internetes üzletben. Se befektető, se angyaltőke. 1999-ben elindítottuk a Kapu, 2000-ben a Hírkereső oldalt, aztán a Lutri ingyenes szerencsejátékot meg a Jam.hu szórakoztató portált. Fejlesztettünk is sokat más cégeknek, de ebből elég gyorsan kiszálltam, tudtam, hogy saját site-okat akarok építeni, magamnak.

Mindig a Hírkeresőben hittem a legjobban. 2002 végére viszont olyan helyzetbe kerültünk, hogy elfogyott minden pénz, amelyet a kárpótlási jegyes akciókkal kerestem. A Náncsi néni vendéglőjében elettem az utolsó ötezresemet. Pont abban a hónapban szálltam be azonban a csengőhang- és oplogóbizniszbe. Vagyont nem hozott, de megmentette a céget. Ismét volt pénz fejlesztésre.

Az oplogóüzletet körülbelül két évig folytattuk, és közben a Hírkeresőn elkezdtünk pénzt kérni azért, hogy szemlézzünk más híroldalakat. Nem én találtam ki, akik ki akartak kerülni, maguk ajánlottak pénzt. Azóta ez lett a húzóágazat, ez termeli a legtöbb bevételt, a hirdetési piaccal nem is nagyon foglalkozunk. Mi elosztó site vagyunk, nem reklámból élünk, hanem abból, hogy elég nagy forgalmat tudunk vinni a weboldalakra.

Nem tervezek évekre előre, legfeljebb pár hónapra a cash-flow miatt. Jövő évi tervem nincs, soha nem is volt. Csak vízióm, hogy az internet milyen nagyszerű, mert mindenki mindenkivel összekapcsolódhat.

Jó benne lenni egy növekvő, felnövő piacban. Soha nem kételkedtem abban, hogy mindezt meg tudom csinálni, csak az volt a kérdés, kitart-e pénzem. A dotkom lufi kipukkant 2000-re, a fogyó pénz és lelkesedés sokakat arra késztetett, hogy kiszálljanak. De én nagyon kitartó vagyok. Fel se merült bennem, hogy feladjam, a többiek meg kihaltak mellőlem.

A napjaim munkával telnek. A cég egy fővel működik, aki én vagyok, meg van egy társam, a fejlesztő, akit – bár szinte napi kapcsolatban vagyunk – idestova két éve nem is láttam. A számlázás, az adminisztráció, a könyvelés, a jogi képviselet külsősökre van bízva. Ha kell egy dizájn, rajzoltatok egyet. Nem járok tárgyalásokra, személyes találkozókra, telefonon sem érintkezem üzleti partnerekkel, mindent e-mailben intézek. Az nyomon követhető, a benne foglaltak számon kérhetők. Jobban tudom így az időmet menedzselni. Másokkal ellentétben nem dolgozom napi 12 órát. De ha dolgozom, maximális hatékonyságra törekszem.

Télen, tavasszal pár hónapot külföldön töltök, ezt a munkát bárhonnan lehet végezni. Nemrég Marokkóban, a Szahara szélén a dűnéken mászkáltunk, fél órán keresztül ástuk ki a terepjárót a homokból, aztán marokkói emberek muzsikáltak, én meg elkezdtem tombolasorsjegyet szerkeszteni, és mire kész lettem, megsült az azonosíthatatlan hús. Ez a munka legszebb része, a végtelen szabadság. Amihez persze végtelen rabság társul, internetkapcsolatra ugyanis mindig szükségem van. Két-három hétnél többet nemigen bírna ki a cég nélkülem.”

 

A portré a Lapkiadás és Médiapiac 2010/9. számában nyomtatásban is megjelenik.