Noha a hatvanas évek közepe óta része a magyar televíziózásnak, magára sohasem tekintett televíziósként. Kívülálló volt, akiről kevesen tudják, hogy színészkedett is. Horvát János újságíró, diplomata, az első Riporter kerestetik győztese, A Hét és a Napzárta című műsor alapítója, egykor az MTV 2-es csatornájának igazgatója és a Sport TV elnöke, volt kubai nagykövet, akinek nincs dicsőségfala, az életének furcsa kurflijaira viszont szívesen emlékezik.

Hogyan viseli, hogy a közszolgálati média állami médiává alakult?

Egyfelől rosszul, hiszen az állami média nem törekszik objektív tájékoztatásra, nyíltan felvállalja a propagandát. Másfelől törvényszerű, ami történt. A közszolgálati médiának abban a szervezeti formában, amiben ismertük, leáldozott. Szerte a világban megfigyelhető, ahogy ezek a csatornák állami médiává és, hozzáteszem, kifizetőhellyé alakulnak. A legkülönfélébb trükkökkel forgatják át a pénzt a médiából a fociba, és sorolhatnám. Már nem hiszek a közszolgálati média intézményesített formájában, a közszolgálatiságban viszont igen. A tartalom már megjelenhet egy kereskedelmi csatornán is. A lényeg az, hogy bizonyos információk előfizetés nélkül, mindenki számára elérhetőek legyenek.

Érzi a felelősségét abban, hogy a rendszerváltást követően a médiaelit nem tudta kivívni a közszolgálati média függetlenségét?

Van benne felelősségem. Elkövettem hibákat, egy idő után el is engedtem a dolgot.

Emlékszem, amikor elindultak a kereskedelmi tévék, az volt az elképzelésem, hogy majd rendet fognak teremteni a közszolgálati médiában, megszűnnek a politikai nyomásgyakorlások, a visszaélések. Mekkorát csalódtam! Pedig ekkor már régen nem voltak illúzióim. A közszolgálati médiában az MTV2 intendánsaként éreztem magam a legjobban. 1989 januárjában indítottuk a csatornát, és már az év nyarán olyan politikai nyomást éreztem, hogy tudtam, nem fog működni.

Már a MTV 2-es csatornájának újjáalakulása politikai csatározás eredménye volt. Bereczky Gyula tévéelnök úgy gondolta, ha Pozsgay Imre körének szüksége van egy tévécsatornára, könnyebb lesz átengedni, ha van egy másik.

Addigra a reformkörök egy része szétverte az MSZMP-t. Gyakorlatilag két pártfrakció igyekezett a saját televízióját megragadni, de végül egyiknek sem sikerült. Azt szoktam mondani, hogy volt egy gazda, aki fizette a muzsikát, de nem engedtük beleszólni abba, hogy mit játsszon a prímás. Erre sehol a világon nem volt példa. Nagyon feszes szakmai munka folyt, amibe a politika megpróbált beleszólni ugyan, de egyre kevesebb sikerrel. Amikor elindult a csatornán 1989 januárjában a Napzárta című műsor, még minden délelőtt fel kellett mennem az elnökhöz, hogy ismertessem, kik lesznek a vendégek; ez márciusra véget ért. Az ország hangulatára akkor már jellemző volt, hogy az emberek elkezdtek nyíltabban beszélni. A műsor pillanatok alatt fórummá alakult, ahol olyan emberek kaptak elsőként megszólalási lehetőséget, akik előtte nem léphették át a tévészékház küszöbét sem. A Napzártát egyébként szórakoztató műsornak szántuk, az első vendég egy jós volt, aki arról beszélt, milyen lesz a MTV 2. Mondanom sem kell, a jóslata nem igazolódott be. Később, amikor a hatalom emberei elkezdtek a nyakunkra ülni, jobbnak láttam, ha távozom.

1990-ben egy riport készítése közben, a tévéképernyőn az MTV 2 logója
1990-ben egy riport készítése közben, a tévéképernyőn az MTV 2 logója

Mindannyian megvívtuk a magunk harcát. Ami furcsa, hogy a generációm tagjai így vagy úgy, de megmaradtak a szakmában: Baló György, Elek János, Bánó András… Azok, akik a rendszerváltás környékén egy műhelyben – zömében a Bánó-félében – tanulták meg a televíziózást, mint Kereszty Gábor, Sváby András, Kotroczó Róbert, Bárdos András vagy Frei Tamás, szinte kivétel nélkül levonultak a pályáról. Sváby később visszatért, a többiek nem, és Kotroczó Róbert az egyetlen, aki végig megmaradt televíziósnak.

Az az érzésem, hogy ezeken a történeteken túl kell lépni. Jó érzés rinocérosznak lenni, de ma a világban fontosabb lenne azt kitalálni, hogy milyen médium lehet képes olyan tartalom-előállítóvá válni, amely valamilyen módon átveszi az objektív sajtó szerepét.

Bizonyára vannak gondolatai.

Vannak, csak mindig elmúlnak. Sokat foglalkoztam Délkelet-Európa, elsősorban a Balkán országainak médiarendszereivel. Nyolc-tíz évvel ezelőtt ott már pontosan kirajzolódott, hogyan sajátítják ki az egyes politikai játékosok a helyi sajtót. Tiranában 27 napilap volt, ami nem normális, ha a lakosság számához viszonyítom, de ha tudom, hogy mindegyik mögött egy politikai szándék húzódik, az más. A Független Médiaközponttal igyekeztünk felhívni a közelgő veszélyre a figyelmet, hiába. A változás előidézése egyébként sem fog menni a nyomtatott sajtóban, csak az online térben. Igen ám, de ott hogyan teszem értékessé a tartalmamat. Nem vagyok nagy médiafogyasztó, 7-8 ezer forintot költök havonta médiára, előfizetek egy amerikai médiaszolgáltatóra, egy magyar gazdasági-politikai hetilapra és egy floridai lapra. Ha valaki ezek mellett még kábelre is előfizet, olyan összeg jön ki, ami nem áll köszönőviszonyban sem az emberek keresetével.

Ha van rendes középosztály, a tisztességes híreknek is van fogyasztója. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európában a nagyobb lapok megmaradtak. Régóta tudjuk, hogy az, ami nálunk létrejött mint középosztály, valójában nem az. A szegényeknek pedig nem marad más szellemi táplálékuk, mint amit odalöknek nekik. Elég borúsan látom a magyar média helyzetét. Ma egészen biztosan nem indulnék el ezen a pályán.

Horvát János (Fotó: Egry Tamás)
Horvát János (Fotó: Egry Tamás)

Annak idején mi motiválta, hogy első éves egyetemistaként jelentkezzen az első Riporter kerestetik vetélkedőbe?

Gimnázium után nem vettek fel az egyetemre, segédmunkás lettem az Országos Levéltárban. A Népi Demokratikus Osztályra kerültem, ahol az 1945 utáni anyagokkal foglalkoztam. Gyakorlatilag iratokat cipeltem, közben pedig a középiskolai magyar tanárom javaslatára elkezdtem spanyolul tanulni. Ez volt életem egyik legnagyobb ajándéka. Miután felvettek, és Magyarország kulturális együttműködést kötött Kubával, elindult az az ösztöndíjprogram, aminek révén 1966-ban elutazhattam egy évre az országba. Előtte egyszer jártam külföldön, Dunaszerdahelyig jutottam az Egyetemi Színpaddal. Kevéssé ismert pontja a karrieremnek, hogy színészkedtem is. Az Universitas társulatában nem kisebb nevek mellett szerepeltem, mint Jordán Tamás, Halász Péter, Fodor Tamás, Sólyom Kati, Schütz Ila vagy Hetényi Pál. Shakespeare Szeget szeggel című vígjátékában én voltam Pompeius, a csapos. Ennek kapcsán kerültem a tévésekkel is kapcsolatba, akik kijöttek forgatni és beszélgetni velünk a darabokról.

Az újságírás már a középiskolában érdekelt, az első impulzus talán az iskolarádióban ért. A mai napig megvannak az akkoriban készült cikkeim. Arra vagyok a legbüszkébb, amit akkor írtam, amikor meghalt a pedellus. Úgy kezdődött: „Balogh bácsi – így ismerte, így szerette mindenki. Tudjátok a keresztnevét? Ugye nem?” Készítettünk egy rádiójátékot az űrrepülésről, aminek révén behívtak nyilatkozni a tévébe. Annyira jól sikerült, hogy a folyosón Vitray Tamás megállított, hogy megdicsérjen, mire azt találtam neki mondani: „Áh, semmiség!” Vitraynak a szakmája szent dolog volt, én pedig megsértettem.

Az 1960-as években a televízió a kreatív ötletek tárháza volt. Bárki kitalálhatott új formátumokat. Ekkor indult el a Ki mit tud?. A műsor a Kádár-korszak egyik nyitási kísérlete volt, amely azt hivatott bebizonyítani, hogy nemcsak a párttikár fiai és lányai lehetnek tehetségesek. Versmondás és egyéb kategóriában jelentkeztem. A versmondásom nem aratott osztatlan sikert, az egyéb kategóriában pedig nem várták a jövendőbeli riporterek jelentkezését, így elküldtek.

Érdekes érzés lehetett, amikor később a tehetségkutató műsorban mint műsorvezető tűnt fel.

Azért, hogy jobban megtanuljak spanyolul, egy időben színműveket fordítottam, amelyek közül az egyik darabot még ma is játsszák a Játékszínben, a címe: Hazudj inkább, kedvesem! A női főszereplő Tóth Enikő. Nem is volt olyan régen, hogy ültem a nézőtéren, néztem ezt a gyönyörű színésznőt, és egyszer csak bevillant, ahogy ott állok a kőbányai Pataky Művelődési Központ színpadján az 1977-es Ki mit tud? döntőjében. Velem szemben a versmondó kategória két döntőse: Kubik Anna és Tóth Enikő. Micsoda furcsa kurflikat vesz az élet!

Az Óbudai Hajógyárban egy hajó fedélzetén 1964-ben, a Riporter kerestetik idején
Az Óbudai Hajógyárban egy hajó fedélzetén 1964-ben, a Riporter kerestetik idején

A Ki mit tud? után egy évvel megjelent a Magyarország című lapban egy felhívás: a Magyar Televízió tehetségkutató műsort indít Riporter kerestetik címmel. Miután megnyertem, a készítők elmesélték, hogy a Ki mi tud?-beli jelentkezésem adta a műsor ötletét. Jó érzés volt, hogy megmérettem, és nem valakinek a révén jutottam pozícióhoz. Emlékszem egy esetre, amikor az egyik pártvezető azt mondta, hogy a sofőrje sokkal tehetségesebb sportriporter, mint a Vitray. Persze meg kellett hallgatni az illetőt, aki húsz percig bírta, többet soha nem láttuk. Később a győzelmem adta a szakmai hitelem. A belpolitikai osztályra kerültem, ahol egészen 1979-ig dolgoztam. Ekkor kértem a felmentésem. Így kerültem a filmosztályra.

1972-ben A Hét című műsor indulására várva, kevéssel hét óra előtt
1972-ben A Hét című műsor indulására várva, kevéssel hét óra előtt

A sikerei csúcsán sokallt be a szakmától.

A hetvenes évek végén politikailag éppen a nagy balra fordulás időszakát éltük, és nem szerettem volna olyan riportokat készíteni, mint amilyeneket ma láthatunk az állami médiában. A televízió műsoridejének 80 százalékát a filmek tették ki, nekem pedig az volt a dolgom a filmosztályon, hogy figyeljem a nemzetközi trendeket, televíziós vásárokra járjak, ahol találkoztam az eladókkal. Egyszer csak kiderült, hogy minden vásárló, aki egy-egy csatornát képviselt Cannes-ban, egykor riporter volt, csak elegük lett, ahogy nekem is. A legszomorúbb büszkeségem a Rabszolgasors megvásárlása volt. Ennek a műsortípusnak Latin-Amerikában akkor már évtizedes hagyományai voltak. Irodalmi műveket adaptáltak rádiójátékra, később tévéképernyőre, hogy segítsék az analfabetizmus csökkenését. A Rabszolgasorsot egy brazil író, Bernardo Guimarães regényéből adaptálták, aki a brazilok számára legalább akkora jelentőségű személy, mint nekünk Jókai Mór. Egy francia és egy német kollégámmal ültünk be a vetítésre, eszünkben nem volt megvenni. Egy évvel később a brazilok egy rövidebb változattal érkeztek a vásárra, és az eladó készített egy összeállítást, amely azt hivatott igazolni, hogy bár az értelmiség náluk is lenézi a sorozatot, mégis 60 millió ember követi a telenovellát. Isaura története Magyarországon hárommillió embert ültetett le a képernyők elé. Ha akkor nem vettem volna meg, később megtette volna más.

Újító szellemű volt.

Mindig az új dolgok érdekeltek, ami egyrészt a korból adódott, hisz nem voltak licencműsorok, másrészt a természetemből. 1986-ban kezdtem újra tévézni, az Ablakban. De készítettem egy 48 órás élő műsort is Hétvége címmel. Érdekes módon, amikor ezt kitaláltuk, senki sem ellenkezett. A hetvenes évektől kezdve ragaszkodtam ahhoz, hogy élő műsort vezessek. Nem szerettem leállni, újravenni anyagokat, ráadásul így vállalni tudtam, amit mondtam, nem kellett azon aggódnom, hogy vajon mit vágnak majd ki az adásból.

Az Ön dönt már az interaktív tévézés időszakában készült, etikai példázatokat mutatott be, és a nézők dönthettek egy-egy rész végkifejletéről. Az Öt kicsi indiánt Gárdos Péter találta ki, ismert embereknek kellett rájönniük, mi a közös bennük. Én pedig először éreztem azt, hogy egy teljesen egyenrangú tagokból álló alkotóközösség része lehettem.

Mennyire látja kísérletezőnek ma a médiát?

Ma a médián kívül zajlanak a kísérletezések, a közösségi médiában, például a YouTube-on. A televízió pedig azon igyekszik, hogy ezeket utolérje. A világ összetett dolog. A televíziót, amelyben az életem nagy részét töltöttem szaknyelven paternalista tévének hívják, ebbe türemkedett bele elsősorban a modern technológián – telefonokkal, később kommentelési lehetőséggel – a nép hangja, és elsöpörte ezt a fajta tévézést, aminek eredményeképpen létrejött a neotelevízió. Ha ezt a folyamatot megértjük, kicsit közelebb kerülhetünk ahhoz is, hogyan szerzik a politikai szereplők a tapasztalataikat.

Horvát János (Fotó: Egry Tamás)
Horvát János (Fotó: Egry Tamás)

2002-ben került a Sport TV élére. Miért erre a tévés időszakra emlékszik vissza a legszívesebben?

Ismét valami újat lehetett csinálni. Az internet a kilencvenes évek végére felfutott, majd 2000-ben a dotkomlufi kipukkadt. A UPC sokat veszített, de volt egy kihasználatlan stúdiója. Borsány András felhívott, hogy legyek a tanácsadójuk, majd a UPC egy hónapos haladékot adott, ha tudunk vevőt szerezni, folytathatjuk a munkát, ha nem, akkor vége. Sikerült vevőt találnunk, de András úgy döntött, elmegy, így hirtelen én kerültem a csatorna élére. A sporthoz nem sok közöm volt, de a magyar tévés piacot átláttam. Egy kis vállalkozás szökkent szárba, ami öt-hat év alatt gyakorlatilag minden háztartásba bekerült. A képernyőre csak ritkán tértem vissza. Emlékszem, amikor a kétezres évek közepén rendeztek egy kézilabda gálát. A sportág nagy öregjei és a tévé válogatottja csapott össze. Elkezdtek ugratni a munkatársaim, hogy üljek be kommentátornak. Mondom, rendben, de csak Méhes Gáborral együtt. Így is történt. Az összes kollégámat kinevettem, közben azt vettem észre, hogy Gábor folyamatosan izzad és kellemetlenül érzi magát. A meccs végén megkérdeztem, mi történt. Vívódott, hogy elmondja-e, de végül kibökte, hogy számára a munkája szent dolog, nem tud belőle viccet csinálni, ahogy én tettem. Borzaszóan elszégyelltem magam.

Jól gondolom, hogy ahhoz, hogy Korda Györggyel vezessen pókerközvetítéseket, legalább akkora merészség kellett, mint behozni az országba a Rabszolgasorsot?

Pókert már előtte is közvetített magyar csatorna, de alig valaki követte. Gyuri látta egyszer, ahogy egy matematikus szakértő elemzi a látottakat, és mivel jóban volt egy sportriporterrel, megjegyezte neki, hogy szívesen közvetítené ő a játékot. Máté Palival, a csatorna főszerkesztőjével mindketten tudtuk, hogy hamarosan elindul a Sport 2, szükség lesz új műsorokra. Úgy alakult, hogy az első adásba én ültem be Korda mellé, és valami egészen borzasztó műsort csináltunk. Az tudtam, hogy én hol hibáztam, de azt nem, hogy Korda miért nem működött jól. Kiderült, azt hitte, ötlapos pókert kell kommentálnia. Miután egy hét alatt megtanulta ezt a játékot is, beültünk a második adásra, ami csak egész kicsivel volt rosszabb, mint az első felvétel. Most meg mi volt a gond – kérdeztem Gyuritól. Mire kibökte, hogy teljesen elérzékenyült, amikor meglátta, hogy azt írtuk ki a neve alá, hogy szakértő. Elmentünk ebédelni, és egy hosszas beszélgetés után arra jutottunk, a műsor akkor lehet sikeres, ha kibicelni fogunk. És onnantól kezdve működött. Elkaptuk az ütemet.

„Néha együtt pókerezünk Gyurival.”
„Néha együtt pókerezünk Gyurival.”

Egy időben tanított a Columbia Egyetemen és Pécsett, közreműködött az ELTE médiaszakának létrehozásában, majd felhagyott a tanítással. Kiábrándult?

Egy előadásom után megkérdeztem a hallgatóktól, mit hasznosítottak abból, amit elmondtam. Egy fiatal lány odalépett hozzám, és azt mondta: érdekes dolgokat hallott, de igazán arra lett volna szüksége, hogy megmondjam neki, X csatornánál kivel kell lefeküdnie ahhoz, hogy képernyőre kerülhessen. Képtelen voltam feloldani magamban, hogy ellentét van a valóság és a között, amiről azt gondoltam, hogy tanítanom kellene. Hogyan beszélhettem volna például az objektív újságírásról, miközben tudtam, hogy a diákok egy része a munkahelyén aszerint kell, hogy cselekedjen, amit mondanak neki. A televíziózás alapjaiban változott meg.

Lát ma valódi egyéniségeket a tévében?

A mi generációnknak könnyebb dolga volt, kevesebb volt a vetélytárs, jobban elkülönültek a szerepek. Persze vannak, akik kisebb szemétdombokon ugyan, de megtalálják a helyüket. Baló Gyuri halála után Kotroczó Róbert engem kért fel, hogy legyek a Hégető Honorka-díj zsűrijének elnöke. Egymás után néztem az anyagokat, és azt vettem észre, hogy ha valaki több anyaggal is pályázott, egy idő után felismerem a készítőjét. Egyéniség ott alakulhat ki, ahol engedik a kibontakozását. Nehéz ma önállóan létezni.

Nincs nosztalgikus érzése?

A mai világban arra, amit televíziósként tudtam, amit szerettem, nincs szükség, és ezt elfogadtam. Nem is szívesen venném fel a mai televízió diktálta tempót, de olyan szerepben el tudom magam képzelni, hogy politikai riportereket oktassak. És persze ott a pókerközvetítés, amelyben Korda Gyuri a prímás, én a brácsás, szükségünk van egymásra.

2006-ban kértek fel kubai nagykövetnek. Amikor mint nagykövet léptem át a nagykövetség ajtaját, elszorult a torkom. Eszembe jutott az a fiatalember, akinek óriási dolog volt ösztöndíjasként belépnie oda. Tudja, Kubában kicsit tényleg megállt az idő. Amikor ösztöndíjasként utaztam ki, a kollégium előtt egy gödörben kibicsaklott a lábam. Amikor mint nagykövet sétáltam arra, a gödör még megvolt. Micsoda furcsa kurfli, ugye!

2017 tavaszán adtam át a nagyköveti megbízólevelet Juan Almeida, a kubai államtanács elnök-helyettese számára
2017 tavaszán adtam át a nagyköveti megbízólevelet Juan Almeida, a kubai államtanács elnök-helyettese számára

1972-ben A Hét munkatársaként készítettem el az elhíresült, pingpongon nyert interjút Fidel Castróval, ami meglátásom szerint igen gyengére sikerült. Sokkal szívesebben gondolok vissza például a chilei elnökkel, Salvador Allendével készült interjúmra, a Nagy Imre újratemetése kapcsán forgatott anyagomra vagy egy beszélgetésre Habsburg Ottóval. Ezekre az élményekre is szívesen emlékezem, de nem állítottam magamnak dicsőségfalat. Talán azért sincs nosztalgikus érzésem, mert sohasem tekintettem magamra televíziósként, kívülálló voltam. Ha valamire igazán büszke vagyok, az az, hogy egy munkahelyemet – a Magyar Televíziót – kivéve, ahol az egykori kedves kollégáim közül már senki sem dolgozik, mindenhol a mai napig jóban vagyok az egykori munkatársaimmal. Ezek az életem nagy ajándékai.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2020/4. számában jelent meg, amelynek lapozható és letölthető változata az alábbi linken érhető el: itt. A lapra itt fizethet elő.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Tovább szólhat az Érd FM 101,3

2020. október 22.

Hét évvel meghosszabbította az Érd FM 101,3 rádiós jogosultságát a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa. A testület további döntéseket is hozott e heti ülésén.