„A clown tükör, melyben az ember a mulatságos, a groteszk torzképét látja viszont. Tulajdonképpen az árnyékát.” Mit gondolsz, ki fogalmazta meg ezt a gondolatot?

Fogalmam sincs, de nagyon okos ember lehetett. (Nevet.) Bohóc volt a jelem az óvodában. Emlékszem, ahogy anyám belehímezte a törölközőmbe. Aztán felfedeztem magamban is a bohócot, később megismertem a fogalmát. Fantasztikus képesség az, ahogy egy kifestett arcú, mulatságos öltözetű artista szerethető módon képes szórakoztatni az embereket. Életre szóló élményem, amikor Popov orosz bohóc fellépett a Fővárosi Nagycirkuszban. Annyira a hatása alá kerültem, hogy nem bírtam felállni a székről, csoda volt.

Federico Fellini mondta.

Fellini a filmcsinálás istene, az érzelmek vászonra vitelének nagymestere. Alkotó ember, aki képes volt a kancsal világunkat kancsal módon ábrázolni, benne minket, embereket, akiket nagyon komolyan kell venni… de mégsem. Az Országúton, a 8 és ½… Olyan gyönyörűen, olyan játékos szeretettel mesélt rólunk, ami méltó volt hozzánk. Ő és a francia új hullám erősen hatott rám. A francia új hullám teremtette meg annak lehetőségét, hogy a kamerát, illetve a vágást ugyanolyan játékosan kezeljük, mint ahogy az ember a saját hőseit szereti kezelni.

Vannak magyar „isteneid”?

Magyar filmrendező nem hatott rám. 1958-ban, érettségi után nem sokkal kerültem a filmgyárba. Újságíró szerettem volna lenni, de abban az évben nem indult képzés. Apám egyik barátja tette fel nekem a kérdést: „Miért nem leszel filmrendező, te, aki folyamatosan a moziban ülsz, még iskola helyett is?” Azt is hozzátette, hogy az legalább annyira link szakma, mint az újságírás. Persze ne úgy képzeld el, hogy összecsaptam a bokám. Megfogadtam a tanácsát, elmentem a filmgyár kettes telepére, a Könyves Kálmán körútra, pontosan oda, ahol ma a buszpályaudvar van. Mondtam a portásnak, hogy filmrendező akarok lenni, ő eligazított, azt mondta, menjek a személyzetishez, Császárnéhoz. Beléptem egy ajtón, ott ült Császárné, bemutatkoztam neki, és kiböktem: filmrendező akarok lenni. Hallgatott rám. Egy hétre rá már három műszakban dolgoztam a laborban.

Egyébként kávét is hordtam például Kállai Ferencnek, aki főszereplője volt a Katonazene című filmdrámának. Én meg rohantam, hogy teljesítsem a kérését. Több mint negyven évvel később főszerepet játszott a Noé bárkája című filmemben, és nem emlékezett rám. Úgy megsértődtem. (Nevet.)

Egy történet szerint Keleti Márton majdnem kirúgott a főiskoláról.

Vizsgamunkaként egy gyufagyárról forgattam egy kisfilmet, majd amikor éjjel beültem a vágószobába, elfeledkeztem térről és időről. Csak vágtam, és vágtam, míg hajnalra végül négy perc maradt az eredetileg harmincperces anyagból. Nem volt mese, másnap vizsgáztam, visszarakni nem lehetett, amit már kivágtam. Keleti úgy gondolta, nem vagyok alkalmas a pályára. Ez néhány évvel később nem akadályozta meg abban, hogy maga mellé vegyen asszisztensnek. Szerencsés voltam, mert szokása szerint délidőben otthagyott az operatőrrel, mint mondta: „Úgyis tudod, mit kell csinálnod.” A főiskola befejezése után már Benkő Gyulával, Márkus Lászlóval, Pécsi Ildikóval és sok más kiváló színésszel dolgozhattam együtt az Én, Sztrasznov Ignác, a szélhámos című tévésorozatban. Rögtön nagyfiú lehettem. Észre sem vettem, és benne voltam az álmomban.

Aminek édesapád nem örült túlzottan. Még a főiskolára is betelefonált, hogy ne vegyenek fel.

Apámmal nem voltam olyan viszonyban, amilyenben szerettem volna lenni. Otthon falakba ütköztem, de közben a mozi elvarázsolt. A sors megint közbeszólt. Ugyanis a főiskola nagyszájú titkárnője ült a telefon mellett, akire apám nem volt hatással. Ha mégis, talán most mi sem beszélgetnénk. Később többen mesélték, hogy apám örült a sikereimnek.

Berlini Ezüst Medve, FIPRESCI-díj, Chicago-i Ezüst Hugo, a Karlovy Vary-i Kritikusok Díja és több mint húsz egyéb szakmai elismerés, de a legrangosabbak, például a Cannes-i Arany Pálma vagy az Oscar-díj ez idáig nem adatott meg. Van benned hiányérzet?

Fatalista vagyok. Voltak olyan pillanatok az életemben, amikor volt esélyem, de rajtam kívül álló okok miatt nem jöhettek létre. Mondjuk úgy, a filmszakmán belüli társasjáték másnak kedvezett. Erről nem szeretek beszélni. Tudod, nem is a díjak a lényegesek, hanem az, ameddig eljutottam, hogy az emberek szeretik, amit csinálok. Ezért ismernek meg a mai napig a taxisofőrök, pedig már nem az alkotókat szokás megismerni, hanem azokat, akiket sokat látnak a tévében.

A Bohóc a falon (1967) plakátja

Az első nagyjátékfilmed, a Bohóc a falon szakmai és közönségsiker, az 1960-as évek helyét kereső fiatalságáról szól.

Gyakorlatilag a saját lényünket forgattuk le Tóth Zsuzsával, állandó alkotótársammal, a film forgatókönyvírójával. A felnőtté válásról, a kapcsolatok megszületéséről és az elválásról, az együtt töltött idő felejthetetlenségéről szól. Azt gondolom, van néhány filmem, ami celluloidba van vésve. Persze vannak olyanok is, amelyeket kevésbé tartok jónak, de nem fogom elmondani, melyekre gondolok, ne is kérdezd. (Nevet.) Egyébként sem vagyok alkalmas arra, hogy értékeljem a filmjeim. Ma már a kritikusok sem alkalmasok erre. Emlékszem, a Ripacsokat egy könnyű, léha mozinak írta le, majd egyszer csak kultfilm lett.

A Miss Arizona (1988) plakátja

Hogy jut el egy magyar filmrendező odáig, hogy olyan nemzetközi csillaggal dolgozzon, mint Marcello Mastroianni?

Az életemben egy sor olyan dolog történt, amit más szerencsének nevezne, de szerintem csak ez volt megírva. A Miss Arizona magyar-olasz koprodukcióban készült. Férfi főszereplőnek Nino Manfredire esett a választásom, sokat beszélgettem vele, együtt dolgoztunk a forgatókönyvön, és idővel azt éreztem, nem tudunk együtt dolgozni. A film olasz producere kérdezte, kire gondolok? Rávágtam, hogy Marcello Mastroiannira. És megint milyen a sors. A producer, Gueseppe arca felderült. Kiderült, hogy a nyaralója éppen Mastroiannié mellett van a tengerparton, és nagyon jóban vannak. Ilyet kitalálni sem lehet… Marcello fantasztikus ember és fantasztikus színész volt. Nagy élvezet volt vele dolgozni. De maradt egy csöppnyi hiányérzetem. Akkor működöm jól, ha a színészektől sok kérdést kapok, különösen, ha azok vita alapul szolgálnak, és össze tudok veszni valakivel. Vele nem lehetett vitázni, bármit kértem, örömmel megtette. Pedig komolyan próbáltam bosszantani.

Azt szoktad mondani, hogy a két legfontosabb dolog az életedben a mozi és a nők.

Naná. (Nevet.) A filmes pályafutásom ugyanakkor úgy alakult, hogy az emberi kapcsolatok közül számomra nem a szerelem, hanem a barátság a legfontosabb motívum. Baromira élvezem a filmcsinálást. Ennél gyönyörűbb, csodálatosabb dolog nincs.

Sándor Pál instruálja Psota Irént a Szabadíts meg a gonosztól! (1979) című film forgatásán

És a nők?

Ha a szexre gondolsz, egyetértek. (Nevet.)

Amikor a Szabadíts meg a gonosztól! című filmemmel elkészültem, feltettem magamnak a kérdést: mi az istenért vagyok ilyen szomorú, ilyen drámai? A filmkészítés azonban nem elhatározás kérdése, hanem egyszer csak beugrik egy kép. A Noé bárkája előtt sokáig nem forgattam, de hirtelen megjelent előttem egy kép: hatalmas kórházi szoba, benne egy óriási ágy, amelyben Garas fekszik, éjszaka van, a hold besüt a szobába, kopognak, és a halál besétál az ablakon. Éreztem, hogy valami megmozdult bennem.

Azért hagytad el a filmgyárat, mert megsértődtél. Azt pletykálták abban az időben, megőrültél, a Hárshegyen kezelnek.

Igen. Ezt követően majdnem húsz évig nem készítettem filmet. Az egyik legjobb barátommal, Simó Sándorral – aki ma már sajnos nincs közöttünk – vesztem össze, és azt mondtam, ennyi elég volt. A többi mendemonda. Megcsináltam a Novofilm filmprodukciós vállalatot. Bérmunkában dolgoztunk, nagyon sokat kerestük. Egyik film jött a másik után. Tudod, arról a világról tudok filmet csinálni, amelyet ismerek, és ami 1990 után következett, ismeretlen volt. A mai napig nem igazán lehet áttekinteni.

Sándor Pál a Szeressétek Odor Emíliát! (1970) című film forgatásán

Mi vonzott a televízióhoz?

1969-ben fejeztem be a második nagyjátékfilmem, a Szeressétek Odor Emíliát! A tévéből felhívott egy szerkesztő, hogy felkérjen, rendezzek egy tévéshow-t az Ex-Antiquis zenekarral. Ez volt a debütálás, és rögtön megnyertem a tévés fesztivál nagydíját.

Sándor Pál az Add a kezed klipfilm forgatásán Szörényi Szabolccsal és Szörényi Leventével 1972-ben (Fotó: Szalay Zoltán/Fortepan)

Rendeztél show-t az LGT-nek, de az Illésnek is Add a kezed címmel, ez utóbbit a rendszerváltásig nem mutathatták be.

Azt hiszem, ez volt az Illés ötödik nagylemeze, 1972-ben jelent meg. A tévéshow a lemez dalaira épült, tulajdonképpen klipek voltak, amelyekből összeállt egy zenés-szórakoztató műsor. Egy romos házban forgattunk, Bródyval együtt írtuk a forgatókönyvet. Karácsonyra volt kitűzve az adás. A Váci utcában összefutottam Szilágyi Jánossal, aki elmondta, hogy ugyan már a műsorújságokat is kinyomtatták, de az Add a kezed nem kerül adásba. És valóban csak a rendszerváltás után mutatták be. Ha ma megnézzük, nem is értjük, miért döntöttek így. Azt gondolom, bizonyos emberek túlteljesítettek. Tudod, mint manapság, amikor a nagyfőnök előírja, hogy mit szabad, mit nem szabad, és egyesek meg továbbmennek, hogy bizonyítsák a rátermettségüket. Olyan szövegek voltak, mint például: „Szemétdomb, szemétdomb, a hervadó virág, / Hirdeti, hogy véget ér a rothadó világ. / A szemétládák ősi jelszava: / A szemétdomb a szemét otthona.” A dal megjelenhetett lemezen, én pedig semmi mást nem tettem, csak helyenként ráerősítettem a képekkel.

A Szerencsés Dániel (1983) plakátja

Gyorsan kurrens cikk lettem a Magyar Televízióban. Sorra jöttek a felkérések. A tévések halálosan boldogok voltak, hogy velem dolgozhatnak. A filmgyárban meg elterjedt, hogy elárulom a művészetet, mert televíziózom. Pedig imádtam ezt csinálni, és igen sokat is tanultam belőle, például hogy hogyan dolgozhatok egyszerre három-négy kamerával. Ezt a tudást később például a Szerencsés Dánielben is kamatoztattam, abban a jelenetben, amikor sokan ülnek az asztal körül – ezt négy kamerával vettük fel.

Készítettem többek közt egy Kalendárium című műsort is. Latinovits tizenkét verset mondott el benne. Amikor bejött a stúdióba, letettem elé néhány kamerát, de semmilyen instrukcióval nem kellett ellátnom, próba nélkül oldotta meg a felvételeket hibátlanul. Zseniálisan szavalt. Mi a vezérlőből figyeltük. Ha bejött a stúdióba, vagy húsz-harminc ember szaladt össze, hogy lássák. Amikor elérkeztünk a december hónaphoz, és József Attila Betlehemi királyok című versében elért az utolsó két sorhoz: „Kedves három királyok, / jóéjszakát kívánok!”, mindannyiunk szeméből kicsordult a könny. Jelzem, hogy akkor a Magyar Televízió még kulturális csatornaként működött. Ki ne élvezte volna, ha egy ilyen közegben tevékenykedhet.

Említetted Szilágyi Jánost. Elmondása szerint a legkedvesebb tévéműsora a Show-bálvány volt.

Gárdos Péterrel, illetve egy kis csapattal csináltuk, amelynek tagja volt Tóth Zsuzsa és Bíró Zsuzsa is. Szilágyit is bevontuk a munkába, nem csak a műsort vezette. Mindig volt vendég, archív bejátszás és egy klip. Az adott év legfontosabb történéseiből, újságcikkekből vagy éppen filmekből szemezgettünk.

Neuman Gábor riporter, Rangos Katalin szerkesztő, Szegő András állandó meghívott, Szabó István címlap-vendég és Sándor Pál producer A Reggelben (Fotó: Falus Kriszta/Nők Lapja)

A Hankiss-éra alatt indult el a Sárközy Erika és a te neveddel fémjelzett A Reggel. Erős csapat jött össze: Jakupcsek Gabriella, Szily Nóra, Vincze Kinga, Bárdos András, Fiala János, Hardy Mihály, Nika György, Radnai Péter, Rangos Katalin.

A Reggel kapcsán azt szokták mondani, hogy talán ez volt az utolsó nem direktben politizáló közszolgálati műsor. Csodaszép emlékeim fűződnek hozzá. Az egész úgy kezdődött, hogy Hankissék szerettek volna belső gyártásban elindítani egy reggeli műsort, de drága lett volna, így megkerestek, hogy mennyiért vállalnám. Ekkor már a Novofilm ügyvezető igazgatója voltam. Körülbelül fele akkora összegből ki tudtuk hozni. A Reggel egy kulturális műsor volt. Emlékszem, egyszer az egyik riporter két hajléktalant hozott be a stúdióba, hogy velük készítsen interjút. Ez szabadság volt, szabad televíziózás.

Aztán betiltották. Politikai döntés eredményeképpen szűnt meg. Soha nem felejtem el, csütörtöki stábértekezlet volt, Sándor István – aki már nincs közöttünk – integetett nekem kintről, kezében egy faxszal. Ehhez tudni kell, hogy abban az időben egy televízió volt, de már két csatorna. Az egyesen ment A Reggel, a kettesen pedig a Nap-kelte. Kiderült, hogy Kocsis L. Mihály, aki akkor a televízió elnökhelyettese volt, úgy döntött, hogy A Reggel műsorsávját átadja a Nap-keltének. Egyik napról a másikra ki lettünk rúgva.

A nyolcvanadik születésnapomra nem szerettem volna nagy felhajtást, vendégsereget, de két-három csaj, köztük Rangos Kati rábeszéltek, hogy menjünk el egy kis társasággal a Remízbe. A feleségemmel beléptünk az étterembe, majd egyre hátrább kísértek bennünket. Botorkáltunk a sötétben, majdnem orra estünk, majd egyszer csak felkapcsolták a villanyt, és vagy hetven ember ült velem szemben. Ijedtemben azt dadogtam: „Ti kik vagytok?”

Palika 80 – Újra együtt A Reggel stábja

A legutóbbi befejezett munkád a Zárójelentés, amelyet producerként segítettél.

Szabó István elmesélte, milyen filmet szeretne forgatni, tetszett az ötlet, felkért dramaturgnak. Ebből kifolyólag sokat beszélgettünk, majd felkért producernek is. Fantasztikus élmény volt a forgatás. Van egy spanyol regény, A sánta ördög (Luis Vélez de Guevara műve – a szerk.), amelyben az ördög éjszakánként leemeli a házak tetejét, és belelát az emberek életébe. Szabó filmje nekem kicsit ilyen. Egészen csodás volt egy nagy formátumú rendezőkollégám alkotásának folyamatait nézni, pedig a munkamódszere ellentétes a sajátoméval. Koltai Lajossal együtt halál csendben dolgoznak. De még a világosítók is mintha légpárnán jártak volna, nem is értettem. Szabó rá is kérdezett egyszer, minden rendben van-e, mire mondtam neki, hogy igen, egyetlen dolog zavar csak, ez a mérhetetlen nagy csend. Ez olyan volt nekem, mint amikor egy mediterrán ember elmegy az Északi-sarkra, vagy fordítva. (Nevet.) Ő halálosan pontosan dolgozik, a saját forgatásaimra inkább a ramazúri jellemző. Nagyon szeretem a filmet, fontos alkotásnak tartom.

Sándor Pál (Fotó: Valuska Gábor)

Mit gondolsz, ha visszatekintesz arra a kisfiúra, aki a rákospalotai moziban önfeledten nézte a Z, a fekete lovas című filmet, és aki a körúton sétálva megfigyelte, hogy köszönnek egymásnak az emberek, de őt nem ismerték, és megfogadta, hogy neki is fognak egyszer?

A mai napig örömöt jelent nekem, amikor rám köszönnek, de a legfontosabb, hogy nyolcvan éves elmúltam, és még midig azzal foglalkozhatom, ami a világon a legfontosabb számomra.