A csendnek dramaturgiai funkciója van – ezt a Magyar Rádió kitűnő dramaturgja, rendezője, Cserés Miklós dr. fogalmazta így meg nekem, fiatal bemondónak. A csendet törjük meg valamilyen formában. Amikor érlelem a gondolatot magamban, ahhoz is szükséges belső csöndesség, hogy utána kerek véleményt fogalmazhassak meg. Magának pedig, aki hallgat, ugyancsak szünetre van szüksége, hogy felébredjen a kíváncsisága.

Amikor nagy ritkán leülök beszélgetni egy riporterrel, valódi beszélgetésre számítok, eszmecserére, amit nem igazán kapok meg. Kérdés persze elhangzik, de nem tudom, mit kezdjek vele. A saját gondolattalanságommal is bajom van. Milyen a kapcsolatom a médiával? Most mit válaszoljak? Tulajdonképpen nincs. Egy-egy jó filmet megnézek ugyan, a tévéműsorok azonban nem tudják felkelteni az érdeklődésemet. Egy rádiócsatornát hallgatok, azt is főként a régi kollégák hozzáértése és a hírek miatt.

Mikor szűntek meg ön számára a valódi beszélgetések?

Amikor elkezdődött a nesze semmi, fogd meg jól korszak, a maga kívánalmaival. Mint egy nyári zápor után, felkavarodott a pocsolya. Boldog-boldogtalan mikrofonhoz jutott, csak az nem, aki már valamilyen stílust képviselt. Egy tanítványomnak például azt mondták, olyan „Kossuth rádiós” a hangja, nem tudják felvenni, mert az emberek már nem úgy beszélnek. Aztán némileg elkezdett tisztulni a kép. Már vannak Hangok, helyenként érthető beszéd, de sokkal szélesebb körű, hiteles és tényszerű tájékoztatásra vágynék a média minden területén.

Demján Sándorral az Év Menedzsere Díj átadásakor 2001-ben a Menedzserbálon (Balról jobbra: Dr. Orbán István, Dr. Rudas János, Demján Sándor és Dr. Beck György)

Hirtelen változások jönnek, amelyek sok bizonytalansági tényezővel járnak, és ember legyen a talpán, aki ki tudja alakítani a maga biztonságát. Márpedig mindnyájan biztonságot, bizonyosságot keresünk. Hasznot várunk attól, hogy ha beállunk a sorba. Nehezményezzük, ha valami nem sikerül. Pedig az élet bukásokat is hoz.

Ahelyett, hogy ezekből az aspektusokból néznénk a világot, rengeteg dühöt, mérget, agresszivitást hordozunk magunkban. Néha különösebb ok nélkül védekezve támadunk. A múltkor megérintettem egy lányt a villamosmegállóban, jelezve, hogy üres a villamos, felszállhatunk. Mire ő: „Ne lökdössön!” Direkt leültem vele szemben, ő pedig felvett egy afféle „hagyjál békén!” arckifejezést. Én derűs maradtam. Amikor újra találkoztunk, megismert, és már elmosolyodott. Mondom: „Milyen klassz, hogy magának mosolya is van!” Elnevette magát, én pedig megdicsértem, milyen gyönyörű. Amikor leszállt, elköszönt.

Előadás az ELTE jogi karán 1999-ben

Amióta az eszét tudja, tanít – szokta mondani.

Az egyik tanítványom egyszer azt mondta nekem: „Azért jöttem hozzád, hogy megtanuljak helyesen és szépen beszélni, de amiért igazán hozzád járok, az az, hogy megnyitottál előttem egy másféle világot.” Rengeteg Kertész-gyerek van. Ők azok, akik valamikor a Kertész Stúdió növendékei voltak, ahol a beszédfejlesztés mellett személyiségfejlesztéssel, közszerepléssel is foglalkoztam, ahogy teszem ma is. Van közöttük, aki országosan ismert televíziós-rádiós lett, mint Krizsó Szilvi vagy Borbás Marcsi. Méltatlan, hogy nem tudunk mindenkit megnevezni, de ahhoz túl sokan vannak. Mások, akiknek segítettem, a legkülönbözőbb szakmákban jeleskednek. Az első rádiós „tanítványom” Gaál Anna volt. Mindkettőnknek erősen bizonyítanunk kellett, hogy az „öregek” ne találjanak rajtunk fogást, az első tévés pedig Radványi Dóri. Valamennyiükkel szoros, baráti kapcsolat alakult ki, ami mind a mai napig érvényes.

Valentin-napi Szeretetcsokor elsőként Göncz Árpádnak 1991-ben

Kollégái bölcsnek, nyitottnak és derűsnek írják le. Nekem a magabiztos jelző is helyénvalónak tűnik.

Meglep. Örülök, ha így tükröződöm, de magamtól nem ez a jelző jutna először eszembe.

Két példát is tudok mondani, ami engem igazol.

(Nevet.) Hallgatom.

A 2000-es évek elején ért véget a televíziós pályafutása. Hogy történt?

A pszichológusi diploma átvétele 1984-ben

Úgy tudom, abban a pillanatban sem illetődött meg, amikor először lépte át a tévéstúdió ajtaját. Mi ez, ha nem magabiztosság?

Én inkább úgy fogalmazok, hogy az élet produkált olyan helyzeteket, amelyeket meg kellett élnem. Bozó László egy kőkorszaki szakis jelenetet szeretett volna megeleveníteni a televízióban, amiben szerepelt egy tévébemondó. Még rádióbemondó voltam, de engem választott. Tépett bőrruhát adtak rám, csodálatosan kisminkeltek, a hajamba loknikat varázsoltak. Bejött a sminkszobába, rám nézett, és az egyébként jámbor ember elordította magát: „Rontsátok el, ezt így nem lehet! Túl szép!” Így aztán elrontottak. (Nevet.) Romhányi szövegére a mai napig emlékszem: „Egy lottópótló csaló, futólag, utólag kiállított cédulákat ad el hiszékeny félcédulásoknak…” De feltűntem Takács Marika oldalán, a Made in Hungaryn is. Ő már kedvenc volt, de ki az a kiscsaj az oldalán? Van még, aki emlékszik erre.

Bán Gyuri nevét kell még megemlítenem, aki évtizedeken keresztül volt az egyik leggyönyörűbb hangú bemondó. Mindig arra vágytam, hogy bárcsak egyszer találkozhatnék vele. Megtörtént. Ő mondta, hogy azzal a pofival, amellyel rendelkeztem, kár elpazarolnom magam a rádióban, menjek át a tévébe. Tudtomon kívül beszélt az akkori főnöknővel, aki a születésnapom délelőttjén felhívott. Igent mondtam. Így kezdődött, 1974-ben április elsején átbolondoztam magam a tévébe. Nem éreztem azt, hogy olyan nagyot változott volna velem a világ.

“Mi ezt is tudjuk” road show a közönség kedvenceivel a 80-as években (Elől: Felföldi Anikó. A sorban balról jobbra: Kopeczky Lajos, Vágó István, Domonkos Zsuzsa, Petress István, Kudlik Júlia, mint bohóc, Juszt László, Kertész Zsuzsa, Murányi László, Tamási Eszter és Szalóczy Pál)

Miután a rádióba kerültem, meglehetősen sokat kellett tanulnom, hónapokig képeztek minket, kiválasztottakat. Pintér Sanyi bácsi, majd Wacha Imre foglalkozott velünk. Amikor már kellő gyakorlással automatizálódott a technika, igyekeztünk túllendülni, hogy ha majd tűzvonalba kerülünk, képesek legyünk magunkat adni, azzal a felelősséggel, hogy eközben a Magyar Rádiót/a Magyar Televíziót képviseljük. A Szülőföldünk című műsorban szólaltam meg először.

Itt találkozott Szepesi Györggyel, aki az elsők között ösztönözte, hogy két műsorszám között ne csak a leírt szöveget mondja.

Úgy képzelje el, hogy amikor azt mondták Szepesinek a vezérlőből, hogy 3.20 áll a rendelkezésére, összerendezte a gondolatait, nézte az órát, és másodpercre pontosan kitöltötte az időt. Csodáltam érte. Később, amikor elkezdtem hivatalosan tanítani, gyakorlatokat építettem erre. És valóban, Szepesi biztatott arra, hogy amikor már a stúdióban vagyok, adjam önmagamat. Gondoljam át, milyen ismeretekkel rendelkezem azokról a dolgokról, amelyekről beszélnem kell, és mindig tegyek hozzá valami kedveset is azoknak, akik hallgatnak a messzeségben, – úgy tudom, még Ausztráliáig is elért a szavunk –, és minthogy magyarokhoz szólok, olyat mondjak, amitől a „magyar szívük” hevesebben dobban. Később Gyuri az általa vezetett 139-660 című kívánságműsorba maga mellé emelt. Egyszerre volt élvezetes és kimerítő a munka. Akkor tanultam meg, hogy tízszeresen kell felkészülnöm ahhoz, hogy valami egyedit és sajátságosat tudjak mondani. Élőben! Ez abban a rádiós korszakban volt, amikor a megírt szövegeket előre le kellett adni három példányban, és ha jóváhagyták, azt kellett felolvasni. Hálás vagyok, amiért az ő köpönyege alól bújhattam ki.

A Magyar Rádió és a Magyar Televízió közös szilveszteri műsorában 1971-ben (A Magyar Rádió képviseletében)

A rádiós anyukám Erőss Anna lett. Sokat tanultam tőle a közösségi létről, a női mivoltomról, de tőle tudtam meg azt is, hogyan kell a gyakorlott bókoló színészekkel bánni. Halálosan szerelmes voltam Pálos Györgybe, akiről, ha tudtam, hogy a rádióban van, vagy hatszor lementem a büfébe, csak, hogy hallhassam, hogyan kéri a szendvicsét… már tudták a büfések, hogy mustárral kent kenyeret fogok kérni, mert az volt a legolcsóbb. (Nevet.)

Aztán voltak az élő színházi közvetítések. Kitüntetés volt, ha egy dramaturg valamelyik bemondót maga mellé kérte. Annál nem kellett kihívóbb feladat, minthogy együtt elmentünk megnézni az előadást, utána a dramaturg egész éjjel azon dolgozott, hogyan tudja a rádióban helyszínessé tenni a darabot a hallgatók számára, majd másnap, az általa megírt szöveget élőben kellett alámondani. Emlékeznem kellett az előadásra, arra, hol van üresjárat, illetve reagálni a legváratlanabb helyzetekre. Ezek a feladatok annyira megedzettek, hogy a tévéstúdióban már nem volt nehéz dolgom, pedig nekünk kezdetben még nem volt súgógépünk. Mindent fejből mondtunk. Emlékszem, egyszer Vitray Tamás írt egy egész oldalas bevezetőt egy műsora elé. Iránta való tiszteletből, és szeretetből tisztességgel megtanultam, mert azt gondoltam, így helyes. Felolvasni mindenki fel tudja.

Először a kamera túlsó oldalán 1965-ben – Bemutatkozik a Mechlabor kísérleti kamerája a BNV-n

A rádió volt a nagy szerelem?

Mit nevezünk szerelemnek? Én ragaszkodásnak hívom. A rádióban olyan korrekt emberek vettek körül, mint Csók Pali, P. Debrenti Piri, Egressy Pista, Novotny Zoli, Körmendi Laci vagy Dömök Gábor. Nyaranta gyakran megesett, hogy együtt főztük a nagy lábas lecsót. Az Esti Krónika után kezdtük. Aki ráért éppen, az rakta bele a hozzávalókat, és a 22-es hírek után már a kolbász is benne volt. A4-es papírokkal megterítettünk. Az volt ám a lakoma! A televízióban nem volt ilyen közösségi életünk. Ott az operatőr kollégával voltunk összezárva. Kint a folyosón őr vigyázott ránk. A műszak egy másik helyiségben dolgozott.

Vendégünk: Jurij Levitán (a kép jobb oldalán), rádióbemondó, “a Szovjetunió hangja”, 1945. május 9- én “a győzelem hangja”. Hátul Erőss Anna, az első mentor, elől balra Egressy István, Kertész Zsuzsa mellett Horváth Lajos, bemondó kolléga

Milyen fogalmai voltak a szakmáról, amikor tizennyolc évesen elkezdte a pályát a Magyar Rádióban?

Megjegyzem, csoda, hogy a rádiónk épen maradt, mert például a babák szemének mindig mögé néztem, hogy kiderüljön, mitől mozognak. (Nevet.)

Később, tizennyolc éves koromban szembesültem azzal, hogy létezik olyan foglalkozás, hogy bemondó. Ekkor már korrepetáltam, és az összekuporgatott pénzből, amelyből megvásároltam az első magas, három-négy centis sarkú cipőmet is, elutaztam Párizsba. A repülőn ki kellett tölteni egy adatlapot, amelyen a foglalkozás rovat is szerepelt. A mellettem ülő férfi ebbe a rovatba azt írta, hogy bemondó. Mire megkérdeztem, hogy jó, jó, de mit dolgozik? Az úriember Kovács P. József volt.

A halhatatlanok közül is a legnagyobbakkal Balatonfüreden, egy rádiós műsor felvétele előtt (Hátul: Mécs Károly. Az alsó sorban: Solymosi Ottó rendező, Lukács Margit, Bessenyei Ferenc és Ruttkai Éva)

Nyíltszájú voltam világ életemben, és amióta az eszemet tudom, nem jelentett nehézséget, hogy közönség előtt beszéljek, kórust dirigáljak, verseljek, vagy éppen prózát mondjak. Jól zongoráztam. Drukkoltam, de jól esett, hogy megmutathatok magamból valamit. Szerettem hallani a tapsot. Az elismerés bármely formáját.

Amikor beadtam a jelentkezésemet a rádióhoz, mindezen előzmények nem futottak át az agyamon, mindössze az motivált, hogy valamilyen álláshoz jussak. Az egyetemen előfelvételis voltam, ami azt jelentette, hogy egy évet dolgoznom kellett, illetve előkészítőre kellett járnom.

Milyennek írná le azt a Kertész Zsuzsát, aki most itt ül velem szemben?

Változom, ám továbbra is a magam figuráját keresem. Nem olyan régen műsorvezetője voltam a Jámbor Ági-emlékestnek a Zeneakadémián. Ott és akkor először vontam kétségbe, hogy kell-e még ilyen feladatot vállalnom. Aztán felkészültem úgy, ahogy rádiós koromban, megjelentem úgy, ahogy tévés koromban, és amikor kiléptem a színpadra mindazokkal a tapasztalatokkal, amelyekre az évtizedek alatt szert tettem, éreztem, hogy ugyanaz a Kertész Zsuzsi vagyok, aki mindig is voltam, akire figyelnek az emberek. Feladatom van. Embereknek kell beszélnem. Valami értelmeset kell adni nekik, és ha már értelmeset, akkor értelmesen.