Kovács Patrícia szerint a sorozatoknak hihetetlen erejük van, amit ő maga is kihasznál. Tudatosan alakítja szakmai pályafutását, igyekszik elkerülni, hogy beskatulyázzák. Szakmai sikerei ellenére pedig már most tudja, ha egyszer befejezi színészi pályafutását, melyik tévécsatornánál kinek fogja főzni a kávét.

Teszel újévi fogadalmat (az interjú január elején készült – a szerk.)?

Soha nem fogadkozom. Nem képzelem el előre az életemet. Semmi másra nem vágyom, minthogy nyolcvanévesen is flexibilis maradjak, de ha magammal összhangban vagyok, ha érzem, mit kell elengednem, mit megszereznem, mi mellé kell odaállnom, nem érhet baj.

Színházi, filmes, televíziós munkák tekintetében sincs szükséged biztos pontokra?

Én már mindent megéltem. Azt is, amikor azt gondoltam valamiről, biztos, aztán másképpen alakult. A színház az egyetlen, amiről tudom, mi vár rám az aktuális évadban. Filmes projektekkel kapcsolatban nem merek semmit mondani. A Korhatáros szerelemmel kapcsolatban viszont folyamatosan kérdezik tőlem, folytatjuk-e. Ha csak azt nézem, milyen visszajelzéseket kapok, akkor kellene, még a kritikusok is elég szépen bántak velünk. (Nevet.)

Számomra mindig kérdés a magas művészetet űzők esetében, hogy hogyan tudják mindezt összeegyeztetni a televíziós szerepeikkel?

Nem sokkal azután, hogy elvégeztem a főiskolát, felkértek egy bankreklám főszerepére. Nagyon féltem, ezért mielőtt elvállaltam, megkérdeztem Máté Gábort, a volt osztályfőnökömet. Azt mondta, nagyon szerencsés vagyok, mert olyan kaméleon az arcom, a testem, a gesztusaim, hogy könnyen lehetek reklámos anyuka, öt perc alatt ugyanis képes leszek elfelejtetni a nézőkkel a színházban. Ez az egész pályámon elkísér.

Sokkal jobban érdekel, mi van egy-egy ajtó mögött, mint hogy egy sorozatszerepet követően attól féljek, hogyan jövök be egy Csehov-darabban a színpadra. Ez alkati kérdés, szabadúszóként nagyon tudatosan alakítom a szakmai életem.

A Félvilág című film után, amelyben végzet asszonyaként jelentem meg (Mágnás Elzát, az I. világháború előtti kor híres-hírhedt kurtizánját alakította – a szerk.), nagyon fontos volt a Korhatáros szerelem főszerepe, hogy ne kategorizáljanak be, hogy megmutassam, tudok másmilyen is lenni. Figyelek arra, hogy tágítsam a határokat, és a nézők ezt elfogadják.

Nagyobb népszerűséget hoz egy tévés szerep?

Forgattam filmeket, zsűriztem tehetségkutatóban, de ezek köszönőviszonyban sincsenek azzal az ismertséggel, amit egy-egy sorozat hoz. Hihetetlen erejük van. Ez egy hatalom, amit használok. Ha a tévés szerepeim miatt jön be egy néző a színházba egy mélydrámára, már megérte. Abszolút menő sorozatban szerepelni bárhol a világon.

Gyártás tekintetében van különbség a tévécsatornák között?

A Társas játék első évadában forgattam az HBO-val. Olyan volt, mintha nem Magyarországon lennénk, és ez azóta még inkább igaz. Az egy teljesen más világ, mind a finanszírozás, mind az elvárások, mind a munkatempó terén. Nem lehet összehasonlítani a két nagy kereskedelmi csatornával. Náluk ugyanaz megy, ott filmeket forgatunk. Csak egy példa: ha filmezem, egy nap alatt három perc hasznos anyagot kell felvenni, a Korhatáros szerelem esetében 13 perc volt a minimum. Ezzel a tempóval nagyon nehezen barátkoztam meg. Láttam a hibákat, volt, hogy droidként csináltam végig napokat, és azt éreztem, nem okoz örömet.

Mennyire voltak adottak a feltételek ahhoz, hogy megfelelő színvonalon dolgozz?

Sokszor úgy mentem haza, hogy nem is nagyon tudtam, mi történt velem, csak hajtottam magam egyik jelenetből a másikba, és nem volt csendem, bizonytalan voltam, jó munkát végeztem-e. Megengedő vagyok, de ilyen tempóban soha többet nem csinálok főszerepet.

Mást várok el egy sorozat és mást egy film főszerepétől. Persze nagyon jó lenne saját lakókocsi a forgatásokon, hogy egyedül lehessek, de szerintem nem kivitelezhető. Így is nagyon sok pénzt áldoznak a csatornák a gyártásra.

Van a sorozatban olya téma, amelyet felszínre hoztatok, amelyről szerinted szükséges beszélni?

A fő kérdés, hogy ítélkezhetünk-e mások felett, hogy milyen szinten szólunk bele a másik életébe, mennyire mondjuk meg, hogyan kellene élni. Itt van két szimpatikus ember, akik tizenhárom részen keresztül próbálnak elugrani azok elől az aknák elől, amelyeket akár csak pusztán jóindulatból is, de eléjük vetnek. Ugyanilyen fontos a melegvonal, illetve a kamaszokat érintő problémák.

Színészként ezek hiteles ábrázolása volt a legfontosabb feladatod?

Igen, és bár nem szeretnék hasonlítgatni, de ez azért is különbözik a másik kiemelt sorozattól, amelyben szintén játszottam (mosolyog, a Válótársakra gondol – a szerk.), mert női történet. Egy fokkal érzékenyebb, színesebb, ellentmondásosabb.

Ez miben nyilvánult meg?

Három gyermeket nevelő, dolgozó, valóságos nőt akartam ábrázolni, aki igenis kócos, sőt néha rémesen nyúzott, hogy a néző magára ismerjen. Iszonyatosan fontos volt, hogy ismétlődjenek a ruháim, legyen két táskám, egy randis és egy hétköznapi, mert én is így járok. Úgy voltam kisminkelve, ahogy akár én is ki tudnám sminkelni magam. Zavar, mikor más magyar sorozatokban túl van tolva a beauty. Az én lakásom pont úgy néz ki, mint a filmbeli, ugyanolyan rendetlen, minden összevissza van a hűtőben. Nagyon vertem az asztalt ezek miatt. Olyan szakadt autóm van a sorozatban, hogy öröm nézni. Nem jó, ha a néző álomvilágban él.

Kovács Patrícia
Kovács Patrícia

Milyen változásokat tapasztalsz a filmgyártás területén?

Először is készülnek filmek, ami nagyon fontos. Korábban sokkal kevesebb, és sokkal inkább szerzői filmek készültek, most pedig sok olyan is, amire azt mondanám, népszínház.

A közönségfilmre gondolsz.

Igen, de nem úgy…

Ahogy a Kincsem?

Igen, vagy mint A Viszkis. Ezek másképpen közönségfilmek, mint amilyen az S.O.S. szerelem? volt. Komolyabb történetek, nagyobb szabásúak, mégis sokakhoz eljutnak. A Kincsem bemutatóján nagyon büszke voltam, először is az Ervinre (Nagy Ervin, a film főszereplője – a szerk.), másodsorban arra, hogy létrejöhetett. A fesztiválsikerek kapcsán egyszerűen jó érzés magyarnak lenni. Remek magyar szakemberek vannak, szép eredményeket érünk el.

Vezettél reggeli műsort a SuperTV2-n, voltál zsűritag a Hungary’s Got Talentben, amelyről meg is jegyezted, mennyire manipulatív volt. Hogy vélekedsz ma ezekről?

Nem tudtam, mibe megyek bele, de semmit sem bántam meg. A reggeli műsorban megtanultam három perc alatt nagyon flott és kedves lenni, akkor is, ha valami nem érdekelt. Iszonyatosan gyors észjárást, nyelvpörgést igényelt. Az pedig, hogy hajnal ötkor kellett kelni, kondiban tartott. Jó kaland volt, sokat tanultam. Ennek ellenére azt gondolom, köszönöm szépen, megvolt, és nem akarok többet ezzel foglalkozni, mert már nem érdekel.

A Got Talent maga volt az Alice Csodaországban. Két nap után jöttem rá, hogy egy valóságshow-szereplő vagyok, csak éppen taxival közlekedtem, valamint jobb volt a kávé és a gázsi. Mindez nem töltött el rossz érzéssel, lehengerelt az ördögi munka, ahogy a show létrejött. Ebben az RTL iszonyatosan profi.

Emlékszem, rajongva néztem Schwichert-Takács Lászlót (többek között az X-Faktor, a Csillag Születik és a Szombat Esti Láz kreatív producere, 2017. decemberétől az RTL Magyarország marketingkommunikációs igazgatója – a szerk.), hogy micsoda egy first class manipulatív cirkuszigazgató. Az biztos, hogy ma egészen másképpen léteznék egy ilyen műsorban. Akkor kicsit zavart, hogy miért mondok én meg bárkinek bármit. Azóta eltelt pár év, magabiztosabb lettem, de az már akkor megfogalmazódott bennem – és ezt ma is nagyon komolyan gondolom –, ha egyszer abbahagyom a színházi szakmát, megyek Schwichertnek kávét főzni, mert meg akarom tanulni, amit ő tud – elképesztő.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2018/1-2. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.