Folyamatos morális bizonytalanságban telnek a napjaink. Szabad-e bírónak, hivatalnoknak, tanárnak maradni, ha a rendszer ellehetetleníti a normális működést? Menjünk vagy maradjunk? Szabad-e olyan pártra szavazni, amely legfeljebb a kisebbik rossz? Lehet-e egyszer majd jogállamot építeni nem jogállami eszközökkel? Mindezt az újságírásra vetítve: megengedhető-e egy végletesen ellenséges közegben az etikai szabályok átlépése?

Az a jogi és szélesebb értelemben vett médiapolitikai környezet, ami 2010 után Magyarországon létrejött, nem csak azzal okozott súlyos károkat az újságírásnak mint szakmának, hogy végletesen kiélezte az újságíró-társadalom megosztottságát, hanem azzal is, hogy folyamatosan felszámolt az újságírással kapcsolatos évtizedes tabukat.

Az állítás első fele kézenfekvőbb. A politika, a közélet szereplőin eluralkodott az a meggyőződés, hogy az újságíró nem lehet más, csak barát vagy ellenség. Miközben az újságíró természetesen nem lehet a közéleti szereplő barátja, mert ez lehetetlenné teszi az elfogulatlan tájékoztatást. Nem lehet ellenség sem, mert amikor kritizál és számon kér, pusztán a munkáját végzi, a társadalmi feladatát látja el. Ráadásul a barátság ebben a kapcsolatban egyáltalán nem érzelmi viszonyt jelent. A baráti oldalon álló újságírók anyagi és információs erőforrásokért cserébe fenntartások nélkül kiszolgálják a politikai igényeket. Ez nem pusztán szervilizmus, ez színtiszta korrupció. Az ellenséges oldalra sorolt szerkesztőségek és újságírók eközben hiába kérdeznek, nem kapnak választ, és hiába érnek el jelentős közönségarányt, egyre nehezebben férnek hozzá a piaci erőforrásokhoz.

A tabudöntögetés rémisztő példái a jól szervezett karaktergyilkosságok, a politikai megrendelésre készített, és a teljes kormányközeli médián végigszáguldó lejárató riportok. Ezek sokszor a magánélet legintimebb szegmenseit sem kímélik. Buzizás van, külföldről szerződtetett paparazzo, hamisított interjú van, ahogy éppen a megrendelő kívánja. Ez a 2010 előtti időszakhoz képest is nagyon súlyos minőségromlás, amiért közpénzen jól tartott, magukat újságírónak nevező bérpropagandisták a felelősek.

De a háborús helyzettől függetlenül sem túl rózsás az újságírás helyzete. A magyar digitális piac is szenved a Google és a Facebook pénzszivattyújától és szeszélyes algoritmusaitól. A hírversenyben alig marad idő valódi újságírói munkára, ami még inkább felértékeli a politikai megszállás alatt álló állami hírügynökséget.

Ez a háborús környezet persze inspiráló is lehet: az elmúlt években létrejöttek új oknyomozó műhelyek; láttunk néhány sikeres kísérletet – és persze néhány szomorú kudarcot – új finanszírozási források bevonására; az RTL Klub bebizonyította, hogy egy kereskedelmi televízió híradója közéleti hírekkel is a legnézettebb híradó maradhat.

A 2010-ben elfogadott médiatörvények egyik állandó kritikája volt, hogy a médiatartalmat érintő szabályaival, amiket a jogalkotó eredetileg egy az egyben kiterjesztett a nyomtatott és az online média egészére is, súlyos fenyegetést jelent az újságírói munka szabadságra. Tény, hogy a politikai elfogultságát naponta bizonyító Médiatanács nem a médiatartalmi szabályokon keresztül avatkozott bele a médiarendszer működésébe, sokkal inkább a visszaélésszerű frekvenciapályáztatással és a médiakoncentrációt korlátozó szabályok diszkriminatív alkalmazásával. De a Médiatanács gyakorlata abban máig nem segített, hogy világossá tegye a médiatartalmat korlátozó előírások tartalmát, és a törvény továbbra is súlyos, televízió esetében akár 200 millió, egy hírportál esetében akár 25 millió forintos bírságot helyez kilátásba, és ehhez továbbra is a hatóság széles nyomozati jogkörei társulnak. Ezek a médiatartalmi szabályok bármikor bevethetők.

De ha csak a jogszabályi kereteket nézzük, még kedvező változásokat is láthatunk a 2010 előtti időszakhoz képest. Az egyik fontos kedvező változás az újságírói információforrások védelmének garantálása. A 2010-ben elfogadott normaszövegről nagyon gyorsan kiderült, hogy használhatatlan, de az Átlátszó.hu alkotmányjogi panasza alapján az Alkotmánybíróság világosan meghatározta, hogy hogyan kell kinéznie a jó szabályozásnak. Az ennek alapján módosított szabályozás teljesen rendben van.

A médiatörvény egy másik rendelkezése kifejezetten amellett foglal állást, hogy az újságíró munkája során alkalmazhat olyan eszközt, ami nem jogszerű, de etikus.

A törvény szerint az újságíró nem vonható felelősségre olyan jogsértésért, amelyet valamely közérdekű információ megszerzésével összefüggésben követett el, és az adott információ más módon nem lett volna megszerezhető, feltéve, hogy az így elkövetett jogsértés nem okoz aránytalan vagy súlyos sérelmet, és az információ megszerzésére nem a minősített adatok védelméről szóló törvény megsértésével került sor. Sok itt a feltétel persze, és az eddigi egyetlen kapcsolódó perben csak azt tudtuk meg, hogy a törvény nem védi azt az újságírót, aki menekültnek adja ki magát, hogy beszámolhasson a menekültek helyzetéről.

A néhány kedvező változás mellett túlnyomó többségben vannak az újságírók életét megnehezítő szabályozási megoldások. A médiatörvény mellett minden más olyan jogszabály lecserélődött 2010 után, amely érinti az újságírói munkát. Az új Polgári Törvénykönyv elfogadása után például az Alkotmánybíróság döntésére volt szükség ahhoz, hogy ne lehessen önkényesen korlátozni a közszereplők bírálhatóságát. Kifejezetten az újságíró-bűnözés visszaszorítását szolgálta a Büntető Törvénykönyvnek az az új rendelkezése, ami a hamis kép- vagy hangfelvételek készítését és terjesztését bünteti.

A közérdekű adatok, azaz az állam működésével és a közpénzek felhasználásával kapcsolatos adatok megismerhetősége sokat csorbult az elmúlt években. Míg korábban az adatkezelők és az információszabadság-hatóság részéről is teljes egyetértés volt abban, hogy pénzt kérni legfeljebb az adathordozóért lehet, 2015 óta magát az adatot, pontosabban az adatigénylés teljesítéséhez szükséges munkaerő-ráfordítást is meg kell fizetni. Ez akár százezres tétel is lehet az eddigi gyakorlat alapján, ami nem csak az újságírókat tántoríthatja el az adatigényléstől, hanem a civil szervezeteket és bármely állampolgárt is. Amikor hosszú pereskedés után a megboldogult VS.hu-nak sikerült megszereznie a Századvég sokmilliárd forintért készült tanulmányait, a parlament gyorsan beleírta az szerzői jogi törvénybe, hogy a továbbiakban a szerzői jogilag védett közérdekű dokumentumok legfeljebb betekintéssel ismerhetők meg, másolat nem kérhető róluk.

Külön jogszabályok gondoskodnak arról, hogy a politikailag kényes kérdések, mint az atomerőmű-szerződés, egyáltalán ne legyenek megismerhetők. Szűkült az állami vállaltok gazdálkodásának átláthatósága, és bár az MNB-alapítványok működésének titkosítását az Alkotmánybíróság megakadályozta, de a jegybankhoz köthető cégek gazdálkodása továbbra sem ismerhető meg. A felcsúti TAO-pénzek nyilvánosságának kalandos története egyelőre egy újabb arcátlan húzással – a minisztérium állítólag bekérte ellenőrzésre a kapcsolódó dokumentumokat – tovább bonyolódik, miközben már előkerült egy törvénymódosítás, amely végleg kivonja a TAO-pénzeket a nyilvános adatok köréből.

Az újságírás szabadságába a legsúlyosabb beavatkozás talán az országgyűlési tudósítások korlátozása. A házelnök önkényesen szorítja be az újságírókat a parlament néhány négyzetméternyi területére, és önkényesen tilt ki akár egész szerkesztőségeket az Országházból. Nem azért, mert szotyihéjat köpködnek a szőnyegre, hanem azért, mert a munkájukat végzik. Ez ráadásul nagyon nincs összhangban az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatával, ami szerint az újságírókat csak egészen kivételesen, leginkább saját testi épségük védelmében lehet kizárni a parlamenti ülésekről.

A kormánypárti politikusok egyébként is jól megválogatják, melyik újságíróval állnak szóba.

A sajtótájékoztatók is elkopnak lassan, és ha mégis tart valaki, gyakran ő szabja meg, miről kérdezhetnek az újságírók. Az újságíró által feltett kérdésre a megkeresett szerv nyilvános Facebook-posztban válaszol, sőt olyan is előfordult, hogy a megkeresett szerv a feltett kérdés alapján nem a kérdező szerkesztőségnek, hanem egy kormánypárti médiumnak adott tájékoztatást.

A kormány teljes ágazatok számára tiltja meg, hogy az ott dolgozók szóba álljanak a sajtóval, így végül majd csak jó hírek jönnek az egészségügyből és az oktatásból. A rendőrök több esetben már úgy érzik, megengedhetik maguknak azt is, hogy egy közterületen forgató stábot indok nélkül elküldjenek a helyszínről. A menekülteket befogadó állomásokról egyáltalán nem lehet tudósítani, azokba újságírók nem is léphetnek be.

A jogszabályi környezet mindenesetre nem az újságírók és a nyilvánosság pártján áll. Mindezzel együtt az elmúlt évek magyar újságírása nem arról győzött meg, hogy etikus eszközökkel ne lehetne minőségi, komoly visszaéléseket leleplező anyagokat megjelentetni. A vita első két hozzászólását írók (a vitaindító cikk, Pethő András írása itt, Bátorfy Attila rá adott válasza pedig itt olvasható - a szerk.) maguk is sokat tesznek azért, hogy tartsák bennem a hitet, és egyáltalán nincsenek egyedül.

Az sokkal nehezebb, és újságíróként minden bizonnyal erősen frusztráló kérdés, hogy a társadalom miért nem reagál a leleplezésekre. Az etikai kérdéseken túlmutató probléma, hogy ebben az információval túltelített környezetben hogyan maradhat az újságíró és az újságírás a hitelesség és a megbízhatóság képviselője, és milyen új eszközökre van szükség a közönség korábbitól eltérő megszólítására.

Az etikus újságírásnak van egy biztos hozadéka: morális fölényt biztosít azokkal szemben, akik tudatosan félreteszik az etikai normákat, adott esetben azokkal szemben, akik hagyják, hogy a politikai érdekek puszta eszközként tekintsenek rájuk. De számít-e a morális fölény olyankor, amikor az etikus szerkesztőségek a túlélésért küzdenek, a hatalmon lévők pedig mindent megtesznek azért, hogy ellehetetlenítsék a normális újságíró munkát?

Egyre nehezebben győzöm le magamban az elkeseredett forradalmárt, de tisztább pillanataimban még határozottan tudom, hogy erre a kérdésre csak igennel lehet válaszolni. A tisztességes, etikus újságíráshoz ragaszkodás a szakma túlélésnek, a szakmai identitás megőrzésének a feltétele, és nem utolsósorban a majdani újjáépítés alapja.

 

Polyák Gábor médiajogász, a Pécsi Tudományegyetem docense és a Corvinus Egyetem oktatója. A Mérték Médiaelemző Műhely vezetője.