Tévésként képviselt valamit – tartják róla. Szűk rétegnek készített műsorai, mint például a Dob+Basszus vagy a Bestseller, máig meghatározzák a róla kialakult képet, pedig már egy ideje frontemberből háttéremberré avanzsált. Dokumentum- és nagyjátékfilmeket forgat, koncertek művészeti vezetőjeként és rendezőjeként tevékenykedik, de magára leginkább mint producerre tekint. Lévai Balázs zenéről és irodalomról, a televíziós hullámvasút csúcspontjairól és mélyrepüléséről, valamint arról, melyik szakmát próbálná ki, ha lenne még egy élete.

Ha ma elmész valahova, ahol megkérdezik, hogyan mutassanak be a jelenlévőknek, mit mondasz nekik?

Jó ideje azt kérem, hogy a nevem alatt az szerepeljen: producer, rendező. Olykor a szervezők még odaírják azt is, hogy író, műsorvezető, de csak akkor, amikor érzékeltetni szeretnék, hogy milyen sokoldalú vagyok. (Nevet.) De leginkább producernek tartom magam. Ez egy komplex tevékenység, beletartozik az adott produkció gyártási és kreatív területének koordinálása. Hozzám az utóbbi áll közelebb, alkotó légkörben érzem jól magam, így azokkal működöm a legjobban, akik igénylik, hogy aktív részese legyek a forgatókönyvírásnak, a kreatív munkának. Amúgy pocakosodom, elkezdtem szivarozni, a szakáll is alakul, megvan tehát a producerimage. Kicsit ront az összképen, hogy huszonöt éve házas vagyok, és a feleségem nincs fenn az Instán.

Magas labda. Nem hagyhatom ki, hogy Lovasi Andrást idézzem, aki az első regényed, a Beállás ajánlójában azt írja: „A Lévainak egy baja van, hogy korán abbahagyta a basszusgitározást, így maradt neki a »mi lett volna, ha« meg a szexuálisan túlfűtött álmodozás.”

(Nevet.) Valóban műkedvelő szinten basszusgitározom, de nincs bennem hiányérzet ezen a téren. Nagyképűen hangzik, de az önértékelésem a helyén van. Ez sokszor megóv a csalódásoktól is. Igen, írtam egy regényt, de ettől még nem leszek író, ahogy attól sem leszek basszusgitáros, hogy néhány koncerten komoly zenekarokhoz is beugorhattam pár dalra. Amúgy a Beállásnál nagyobb irodalmi teljesítménynek gondolom a Lovasi Andrásról írt életrajzi könyvemet. Bele kellett bújnom Lovasi bőrébe, ami egész jól sikerült, ha azt nézem, hogy a lányom elmondása szerint Lovasi történetét olvasta, de közben az én hangomat hallotta.

Lévai Balázs (Fotó: Egry Tamás)
Lévai Balázs (Fotó: Egry Tamás)

Sok író barátom van. Látom, miből hogyan merítenek, milyen munkamódszerekkel dolgoznak. Elsősorban a saját életükből préselik ki a történeteiket. Bennem nincs meg ez a fajta kitárulkozási vágy. Talán szemérmesebb vagyok. Pedig mindenkinek az életéből és a családjából lehet egyedi történeteket írni, elég csak belemenni egy hosszabb beszélgetésbe egy esküvőn vagy egy ballagáson. Valahogy engem ezeknek az irodalmi megformálása nem motivál.

A Beállásban is sokkal inkább az érdekelt, hogyan lehet egy huszonéves rockzenei menedzser szemével nézni a világot, és ugyan a karakterbe magamból is csempésztem jó néhány dolgot, de alapvetően kitaláltam a figurát.

Soha nem törekedtél tehát arra, hogy zenészként vagy íróként aposztrofáljanak.

A zene és az írás nem szerves része az identitásomnak. Soha nem akartam sem zenész, sem író lenni, nem is lettem. Az elmúlt években sokat foglalkozom filmforgatókönyvekkel, és nagyon élvezem, talán még ehhez vagyok a legközelebb „íróként”.

Ha valaki valamiben sikert ér el, annak egyik oka, hogy feltette rá az életét. Te feltetted valamire?

Az egész gyermek- és ifjúkorom úgy telt el, hogy teljesen odaadtam magam a vízilabdának. Húszéves korom körül hagytam abba az élsportot, mert rájöttem, hogy soha nem leszek Kásás Tamás. Annak, amit éppen csinálok, száz százalékosan odaadom magam a mai napig, az más kérdés, hogy úgy hozta a sors, hogy sok dologgal kellett foglalkoznom. Ennek van egy romantikus és van egy realista olvasata. Ha a romantikus irányból közelítem meg, azt mondhatnánk, mennyire izgalmas, hogy ennyiféle szerepkörben kipróbálhattam magam, aminek köszönhetően sokoldalúvá kellett válnom. A realista olvasat szerint pedig tipikus közép-európai értelmiségiként hat-nyolc évente rákényszerültem arra, hogy olykor kicsit, olykor nagyot tekerjek a kormánykeréken.

Optimista az alaptermészetem, mindig így álltam az élethez, még a válságos helyzetekben is, amelyek adott esetben egzisztenciális kérdéseket is felvetettek, tudniillik hogy csak jobb lehet. A pályamódosításaim mindig kockázattal jártak, és ha már úgy hozta az élet, megpróbáltam élvezni a helyzet perverz izgalmát. Ha valamit bánok, akkor azt, hogy nem fogtam fel azonnal 2010-ben: az életemben vége van a televíziózásnak. Tizenöt évig kulturális műsorokat készítettem, nehezen tudtam elengedni. Azt hittem, lesz helye annak, amit képviselek. Rosszul gondoltam. Az ajtó bezáródott, és nekem újra ki kellett találnom magam.

Mikor ért le a tévés hullámvasút?

2010-ben új vezetés vette át az irányítást a Magyar Televízióban, a kulturális területen Rákay Philippel az élen. Nem kellett kirúgniuk, mert világéletemben külsős voltam, és noha többször is megkerestek, hogy legyek belső munkatárs, mindig visszautasítottam. A köztévétől való távozásomat követően még dolgoztam a Spektrumnak a Behálózva című dokumentumsorozaton Barabási Albert-Lászlóval, és leforgattuk ennek a szériának a folytatását is Villanások címmel, de ennek már nem én voltam a műsorvezetője. Egy másik csatornán pedig elindult a Déjà Vu improvizációs interjúsorozatom, de igazság szerint ekkor már éreztem, hogy távolodom a tévés világtól, és párhuzamosan elkezdtek más dolgok érdekelni.

Kihűlt az ambíciód?

Ha bekapcsoltam a tévét, már nem láttam olyan műsort, amely érdekelt volna, vagy amelyet akár műsorvezetőként szívesen megcsináltam volna, bár ezt soha nem tartottam a fő profilomnak. Egyre kevésbé intellektuálisak a tartalmak. A televíziózás azóta is olyan irányba megy, ami nem érdekel. Az utóbbi időben már nem is pályázom tévés műsorgyártásra, de nem zárom ki annak lehetőségét, hogy ez változzon. Szép lassan átnyergeltem a filmes szakmára, a nagy áttörést a #Sohavégetnemérős című film hozta el, aminek megvalósítása addigi életem egyik legnagyobb próbatétele volt.

Lévai Balázs (Fotó: Egry Tamás)
Lévai Balázs (Fotó: Egry Tamás)

Filmalapos támogatás, tapasztalat és tudás nélkül vágtam bele a produceri feladatokba, és sikerült egy olyan produkciót vászonra vinnünk, amely 2016-ban bekerült az év legjobb öt filmje közé. Ezt isteni jelnek vettem, azóta próbálok ezen a csapásirányon haladni. Mára a filmkészítés lett az, ami egykor a tévézés volt az életemben.

Amikor véget ért a tévés karrier, nem merült fel, hogy kipróbáld magad egy internetes formátumban?

Belőlem egyre inkább múlik el a szereplési vágy. Nem vagyok képernyőfüggő, nem hiányzik a televíziózás. Olykor még felkérnek műsorvezetésre, megbíznak különböző moderálási feladatokkal, ezek tökéletesen kielégítik az extraverziómat. Az internetre váltás korábban még nem volt opció, most viszont már valóban az lehetne. Sőt, már meg is valósult volna a Dob+Basszus Live a neten, ha nincs a COVID. Már a helyszín és a műsorvezető személye is megvolt (én a kreatív producer lettem volna), május közepén került volna sor az első estünkre, de a vírus közbeszólt. Van több színházi produkciós ötletem is, amelyekre már találtam partnereket, de egyelőre a kivárásra játszunk, lehetetlen most bármit is tervezni.

A Dob+Basszus mellett talán a Bestseller volt az a műsorod, amelyikre a leginkább emlékeznek a nézők. Előbbi egy magyar zenetörténeti sorozat volt, utóbbiban pedig a kortárs világirodalom emblematikus alkotóiról készítettél portrét. Melyik dallal, illetve melyik könyvvel kezdődött a zene és az irodalom iránti rajongásod?

A szüleim nem voltak nagy zenerajongók, de arra emlékszem, hogy az első két kazetta, amit otthon találtam, és legalább ezerszer meghallgattam oda-vissza, egy Beatles- és egy Rolling Stones-album volt. A szüleim megmutatták nekem ezt a két párhuzamos valóságot, és akaratlanul is kijelöltek számomra egy utat. Első generációs értelmiségi családban nőttem fel, aminek egyik legnagyobb előnye az volt, hogy rengeteg könyvünk volt otthon. Illyés Gyula és Benedek Elek magyar népmeséin, Dumas Monte Cristo grófján, Rejtő, P. G. Wodehouse és Gerald Durrell könyvein keresztül jutottam el a nagybetűs szépirodalomhoz.

Melyek voltak számodra a két műsor legemlékezetesebb pillanatai?

A Bestseller arra jó példa, hogy merjünk nagyot álmodni. Szerencsénk volt az indulásnál: a műsor költségvetésének felét a kulturális miniszter, Görgey Gábor ítélte meg, aki maga is író, a másik felét pedig a Magyar Televízió kulturális osztályának akkori vezetője, Baló György. Az elején lehetetlennek tűnt, hogy Umberto Eco vagy Mario Vargas Llosa szóba álljon velünk, idővel azonban kitapasztaltuk, hogyan tudunk célba érni az íróknál. Nehezen indult a műsor, de amikor már azt tudtuk mondani nekik, hogy leült velem beszélgetni John Updike vagy Alessandro Baricco, azt gondolták, ez számukra is vállalható. Philip Rothról például az a hír járta, hogy nagyon nehéz természet, kifejezetten ellenséges az újságírókkal. Mi pont az ellenkezőjét tapasztaltuk, végtelenül kedves volt, kenyérre lehetett kenni.

Szerencsés vagyok, a kortárs világirodalom nagyjaival sikerült találkoznom és eltöltenem egy kis időt. Sokan közülük már nem is élnek, többen pedig azután kapták meg az irodalmi Nobel-díjat, hogy interjúztunk velük: José Saramago, Orhan Pamuk vagy Harold Pinter. Nem voltunk rossz ómen. (Nevet.) Az egyik személyes kedvencem Paul Auster volt, aki először igent mondott, majd visszakozott. A művei kamaszkorom meghatározó olvasmányélményei közé tartoznak, így nagy öröm volt, amikor végül sikerült vele találkozni a brooklyni lakásában, ahol órák hosszat beszélgettünk. De nem csak sikersztorik voltak, például nagyon szerettem volna találkozni Nick Hornbyval, de nem jött össze.

Lévai Balázs (Fotó: Egry Tamás)
Lévai Balázs (Fotó: Egry Tamás)

A Dob+Basszus kapcsán messze a legkatartikusabb élmény a Cseh Tamással és Bereményi Gézával való forgatás. Nem voltam nagy Cseh Tamás-rajongó, a műsor miatt kezdtem el hallgatni a dalaikat, foglalkozni a munkásságukkal, és teljesen beütött. A művészéletforma legszebb időszakát élték meg együtt a hetvenes években, előfordult, hogy egy nap megírtak hat dalt az Iskola utcai lakásukban. Tamás szélsőséges hangulatingadozású ember volt, de velem mindig nagyon kedves volt, jókat kocsmáztunk együtt. A róluk készült epizód abban az évben az év legjobb tematikus műsoráért járó díjat nyerte a Kamera Hungária Fesztiválon.

Az utolsó megjelent könyved az Azok a régi csibészek. Az interjúkötet, ha tetszik, a Dob+Basszus folytatása, de már kamerán kívül.

A Kossuth Kiadó könyve elsősorban azoknak szól, akiket mélyebben érdekel a könnyűzene magyarországi története. Az előzménye, az első kötet Csatári Bence és Poós Zoltán nevéhez fűződik, ők adták át nekem a stafétát a beszélgetéssorozatban. Klasszikus életútinterjúkról van szó, amelyekben az 1990 előtti zeneiparra koncentrálunk. Hogyan működött a zeneipar a Kádár-korszakban, hogyan lehettél zenész, kik akadályozták, kik segítették a boldogulást, hogyan mehettél fellépni külföldre… Amire különösen büszke vagyok, hogy szerintem nem nagyon jelent meg olyan könyv a témában, amelyben ilyen széles a merítés, amelyben együtt szerepel az ikonikus táncdalénekes, Soltész Rezső és a legőrültebb dadaista képzőművész-zenész, ef. Zámbó Öcsi a Bizottság zenekarból.

Milyen mentalitást hozol otthonról?

Édesapám vegyészmérnök, édesanyám jogtanácsos volt. Utólag belegondolva indokoltan terelgettek az ügyvédi pálya felé. Ma már kicsit bánom, hogy nem hallgattam rájuk. Ha lenne még egy életem, kipróbálnám, de persze úgy, ahogy az amerikai filmekben látni, kiállnék a tizenkét fős esküdtszék elé, és a lehengerlő retorikai fordulataimmal győzném meg őket az igazságról. Amikor befejeztem a profi sportot, felvettek az ELTE magyar–történelem szakára. Lassan értem, sokáig nem rajzolódott ki, mi lesz belőlem.

Az egyetem után nyolc évig tanítottam, közben pedig felvettek a Színművészeti Főiskola színházelmélet és drámapedagógia szakára. Ez a három év sorsfordítónak bizonyult. Nyitottabb és bátrabb lettem, jobban megismertem magam. Rendkívül inspiráló közeg volt. Egy nap az egyik csoporttársam, aki kulturális riportokat készített a Magyar Televíziónak, megkérdezte, nem lenne-e kedvem átvenni a munkáját. Soha nem gondoltam tévézésre korábban. Másnap már Dévai Nagy Kamillával interjúztam.

Mennyire volt nehéz a képernyős Lévai Balázzsá válás?

Egyáltalán nem éreztem a súlyát, inkább az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy miért csak most? Persze nem ment minden zökkenőmentesen. Dévai Nagy Kamillával egy kétperces anyagot kellett forgatnom, mire odaállítottam egy teleírt A4-es papírlappal, mintha életútinterjút készítenék, szegény alany meg nem értette, mi történik, amikor neki Pilismaróton lesz koncertje, amiről szeretne beszélni. (Nevet.) Az első néhány riportom megvágása után mégis azt éreztem, hogy ez rendben lesz, erre vártam.

Lévai Balázs (Fotó: Egry Tamás)
Lévai Balázs (Fotó: Egry Tamás)

A Kisokos című ifjúsági műsorban kezdtem, majd egy munkatársammal kitaláltuk a Fogadóórát, aminek én lettem a főszerkesztője. Ennek a műsornak köszönhetően kerültem a Zárórába, ahol a stábban dolgozott Baló György, Heltai Péter, Feledy Péter és Betlen János is, akik mellett abszolút kezdő voltam, hiába dolgoztam akkor már öt-hat éve a tévében. Műsorvezetőként ez volt a szakmai műhelyem. A Bestseller 2002-ben indult, aztán következett szépen sorban a többi műsor… Ilyen értelemben egyenletes szakmai karriert futottam be, a kétperces villáminterjútól a Nagy Könyv két és fél órás élő show-jáig.

A Mindentudás Egyeteme 2.0 volt az utolsó köztévés műsorom. Izgalmas kihívás volt, nagyon szerettem a részese lenni. Az egyik nap még alváskutatókkal beszélgettem élő adásban, másnap pedig már a genfi részecskegyorsítóban forgattam a Higgs-bozonról. Nem küzdöttem monotóniával abban a fél évben.

Azt szoktad mondani, hogy az egyik legfontosabb szakmai találkozás az életedben a #Sohavégetnemérős alkotóival történt. Ezzel az alkotócsapattal folynak most a Nagykarácsony munkacímű játékfilmetek munkálatai.

Tiszeker Dani rendező és Pataki Ádám operatőr fiatalabbak nálam, más generáció vagyunk, de nagyon jól megértjük egymást. A különböző adottságaink, szakmai tapasztalataink kiegészítik egymást, és ami a legfontosabb, egyikünk sem akarja a másikra ráerőltetni az akaratát, megbízunk egymásban. Danival az is összeköt minket, hogy mindketten kifejezetten érzelmes emberek vagyunk, olyanokkal tudunk igazán együtt dolgozni, akiket kedvelünk. Az írócsapat tagjai szintén dolgoztak a #Sohavégetnemérősön, és most Osváth Gábor producer is a csapat része lett, vele egy fiatal, de nagyon profi producert nyertünk.

Lévai Balázs (Fotó: Egry Tamás)
Lévai Balázs (Fotó: Egry Tamás)

A Nagykarácsony alapötlete Danitól származik. Abból indult ki, hogy nincs egy igazi, magyar karácsonyi film. Minden évben az Igazából szerelem és a Reszkessetek, betörők! jut nekünk. Na most megcsináljuk! A romantikus komédiánk főhőse egy menő tűzoltó, akinek egy magánéleti válság hatására összeomlik az élete, leesik az emelődaruról, aminek következtében tériszonyos lesz. Próbálja rendes mederbe terelni az életét, újra felépíteni magát, és nem fogod kitalálni, mi fogja őt kihúzni a gödörből…

Csak nem a szerelem?

Nem spoilerezhetek, bocs! De annyit elárulhatok, hogy főhősünket, amíg le nem teszi újra az alkalmassági vizsgáját, ideiglenesen egy karácsonyi vásárba vezénylik, ahol megismerkedik egy lánnyal… Háromévnyi munkát tettünk ebbe a filmbe, többször már a célegyenesben voltunk. A Nemzeti Filmintézet végre elfogadta a forgatókönyvet, megszavazta a gyártási támogatást, így ha minden jól megy, decemberben és januárban forgatunk, 2021 decemberének elején pedig mozikba is kerülhet a Nagykarácsony.

Hol vannak az ambícióid határai?

Az életben az egyik legnagyobb veszélynek azt látom, ha mindig olyat csinálsz, amiben nincs kockázat. Így jó esetben mesteremberré válsz, de el is kényelmesedsz, megállsz egy ponton a fejlődésben. A Lovasi-könyv előtt nem voltam biztos abban, hogy képes leszek jól megírni egy életrajzot, a Beállás előtt pedig nem volt tapasztalatom regényírásban, mégis belevágtam. Vállalom a végeredményeket. Mostanában hasonlóan érzek a forgatókönyvírással és a producerkedéssel kapcsolatban. Izgalmas, felfedezésre váró területek. A mai napig úgy gondolok magamra, mint „fejlődésben lévő szervezetre”. Minden életszakaszomban, minden munkámmal tanultam valamit, elsősorban azt, hogy mit nem szabad újra elkövetnem. De sajnos a hibák száma végtelen, mindig sikerül újat találni.

A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Tovább szólhat az Érd FM 101,3

2020. október 22.

Hét évvel meghosszabbította az Érd FM 101,3 rádiós jogosultságát a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa. A testület további döntéseket is hozott e heti ülésén.