Stefka István, a Magyar Hírlap egykori főszerkesztője, közel a hetvenhez, váltott: a PestiSrácok.hu bloggereként folytatja pályafutását. Az interjú elsőként a Médiapiac szaklap március-áprilisi számában jelent meg.

Új munkahelyén Az Öreg néven blogol. A fejlécen a mottó: „Aki mindenre emlékszik.” Kit fenyeget ezzel?

Senkit. Ez csupán figyelmeztetés.

Mire figyelmeztet?

Arra, hogy mennyire feledékenyek az emberek. Még a közelmúlt eseményeire sem emlékeznek.

Az újságírók?

Igen. Meg úgy általában a politikában mozgók. Könnyen kimegy a fejekből, mi történt négy, pláne tíz éve. És a Kádár-korszak! Az mintha nem is létezett volna.

Miért fontos ma emlékezni a Kádár-korszakra?

Hogy egyesek ne mondjanak hülyeségeket. A hatvanas-hetvenes években nem utazhattunk külföldre, a diktatúrában súlyosan sérültek az emberi jogok. Ehhez képest ma totális a szabadság, és amikor egyesek diktatúráról beszélnek, érdemes lenne emlékeztetni őket, hogy parlamentáris demokrácia és többpártrendszer működik. Az újságíró azt mond, amit akar, egyetlen cikknek sincs következménye.

Azt hittem, hogy az „Aki mindenre emlékszik” kitétellel a Magyar Hírlapból történő távozására utal. Nemrég ugyanis azt írta: „Hová lettetek, Ti régi barátok, akikkel kart karba fonva többször is békemeneteltünk? Hová lettetek, kedves politikusaim, azok, akikkel együtt dolgoztunk a rendszerváltás óta, hogy ne legyen hazánk a nyugati pénzügyesek gyarmata, kiszolgáltatott népe?” Ezek a jelenre vonatkozó megállapítások.

Persze, hiszen a tételem a közelmúltra is igaz. Én – és ez szerencsés adottság – tényleg mindenre emlékszem. Arra is, amikor ötéves koromban apám gyárát államosították. Mai napig előttem van, hogyan zsebelték ki a bőrkabátos úriemberek, és vettek el tőle mindent azzal a szöveggel, hogy az már a magyar állam tulajdona.

Az öntől idézett szöveg a Magyar Hírlaptól való távozásáról szól. Ott a „régi barátok” hagyták cserben.

Egy sikersztoritól való megválás mindig nehéz. Hét évig voltam a lap főszerkesztője, ezalatt sikerült egy szélsőséges liberális irányból jobboldali, konzervatív napilappá átpozicionálni az újságot. Ezt mindenki elismerte, volt súlyunk, számítottak rám.

Valami mégis megváltozott, ha mennie kellett.

A tulajdonossal nem tudtunk együtt dolgozni.

Az új főszerkesztő, Petán Péter közleményében azt írta: „hírérzékenyebb újságot” tervez, és „szeretne másként hozzányúlni bizonyos témákhoz”. Ön mihez nem nyúlt hozzá megfelelően?

Nem tudom, mire gondol. A lap azonban olyannyira hírérzékeny volt, hogy rengetegszer idézték, még a 168 Óra és a Magyar Narancs is.

Az ön regnálása alatt zuhant a példányszám, távozásakor alig nyolcezret adtak el a Magyar Hírlapból.

Amikor 2008-ban átvettem az újságot, szintén nyolcezer körüli volt a példányszám, amit rövid idő alatt húszezer fölé sikerült emelnünk. Akárhogy is, a lapnak nem tett jót az eljövetelem. De mindig a tulajdonos dönt. Amikor átalakulnak a folyamatok, nem biztos, hogy egy főszerkesztő mindenben egyetért vele.

És most épp átalakulnak a folyamatok?

Jobb- és baloldalon egyaránt. Márpedig az újságírónak illik lojálisnak lennie. Független újságírás ugyanis – és ezt szögezzük le – a világon sehol, így Magyarországon sincs. Ez egy mese.

Független újságíró talán létezhet.

Szerintem nem. Ha azonosul a lap szellemiségével, azon belül persze azt ír, amit akar, de nem véletlenül csoportosulnak az újságírók egy adott orgánumhoz. Ezért ma objektivitás sem nagyon létezik. Így van ez a Financial Timestól kezdve a The New York Timesig a világon mindenütt. Nekem ne mesélje be, hogy azok nem liberális újságírást csinálnak: a nekik nem tetsző jelenségeket elítélik, a tetszőket dicsérik.

Ön a publicisztika műfajáról beszél.

Igaz, elsősorban arról. A hírekben is jól látszik azonban, melyik információt emeli ki vagy részesíti előnyben a Népszava, és melyiket a Magyar Nemzet. Bár annyira azért nem drámai a helyzet, hiszen az újságíró bármit megírhat, az információ szabadon áramolhat, csak épp a hangsúlyok máshol vannak.

Bayer Zsolt egy békemenetes fórumon azt mondta: „Nagy híve vagyok a magyar–magyar kiegyezésnek, de két világ áll egymással szemben, közöttük semmiféle átjárás nincs, párbeszéd, beszélgetés nincs.” Meddig ássuk még az árkokat?

Még egy darabig biztosan. Ez a sajnálatos helyzet a rendszerváltás idején alakult ki. Az számított, ki mit gondolt az MDF-ről és Antall Józsefről, valamint az SZDSZ-ről. A liberálisan gondolkodó újságírók az SZDSZ-t támogatták, a konzervatívak az MDF-et. Kollégák fordítottak hátat egymásnak, még csak nem is köszöntek a másiknak. A médiaháború is innen eredeztethető. Míg normális demokráciában, Németországban vagy Franciaországban a két oldal publicistái este együtt söröznek, nálunk elmérgesedett a helyzet.

Miért?

Nyugat-Európában töretlen volt a demokrácia, nem szakította meg negyven év kommunizmus. Nálunk a rendszerváltás után sok egykori sztálinista és rákosista újságíró folytatta a pályáját, és hozták magukkal féktelen gyűlöletüket. Egymás kinyírására szerveződött minden, ami persze egzisztenciális okokra vezethető vissza. Az első nagy kinyírás 1993-ban történt, amikor közel kétszáz embert rúgtak ki a Magyar Rádióból.

Úgymond balliberálisokat.

Igen. És amikor 1994-ben Horn Gyula alapított kormányt, akkor meg minket rúgtak ki a Magyar Televízióból. Újságíró-mészárlás zajlott, rengetegen állás nélkül maradtunk, én három évig nem tudtam elhelyezkedni. Ebben a háborúban mindkét oldal újságírói sérültek, s közben a politika eszközévé váltak. A megosztottság miatt én ma nem tudnék elhelyezkedni a Népszabadságnál, nem fogadnának be, teljesen más szellemi közösség, és persze fordítva.

A PestiSrácok.hu viszont befogadta. Ez az ön szellemi közössége? Végül is Huth Gergely főszerkesztő a Magyar Hírlapnál az ön helyettese volt.

Igen, a PestiSrácok.hu nyújtott azonnal kezet egy igen nehéz időszakban. Ígéretet, bátorítást sok régi harcostárstól, baráttól kaptam, de máig nem történt semmi. Huth Gergely és társa, Szenvedi Zoltán nem felejtettek. Nem felejtették el a közös, sikeres munkát a Magyar Hírlapban. És nem felejtettek el engem. Gergely mint főszerkesztő-helyettes új hangot vitt az újságba, Zoli megújította a lapban a bűnügyi újságírást. Nos, jó volt együtt dolgozni, együtt gondolkozni. Természetes, hogy ez a szellemi közösség nem szűnt meg.

Ön egy fórumon azt mondta: „A politikusok közötti harc mellett az igazi nagy meccs a sajtóban folyik… 2002-ben is a kommunikáció miatt bukott az első Orbán-kormány. Akkor még a balliberálisok kezében volt a média 98 százaléka.” Tényleg azt gondolja, hogy a sajtón múlik egy kormány maradása vagy bukása?

Abszolút.

Túlértékeli a szakma jelentőségét.

A média iszonyú mértékben befolyásolja az embereket. Az Antall-kormány borzasztóan rosszul kezelte a médiát, nem érezte a súlyát – gyorsan meg is bukott. Sajnos az 1998 és 2002 közötti Fidesz sem tudott mit kezdeni a sajtóval. Igaz, elkezdett építkezni a Napi Magyarországgal és a Magyar Nemzettel, de nem volt se tévéje, se rádiója. Orbánék azt hitték, a sok jó döntés elég lesz a következő győzelemhez. Hát nem lett elég. Az emberek elfelejtették, mi minden jót tett velük a kormány. Ha a kampányban hatásos lett volna a jobboldali sajtó, nyerhetett volna Orbán, ezzel szemben 2002 tavaszán a balliberális média dolgozott nagyon jól, sajnos. Azóta a jobboldalon is pontosan tudják, mekkora a sajtó szerepe.

A Jobbiknak nincs jelentős médiája, mégis egyre népszerűbb.

Lehet, hogy a túlbeszélés, esetleg a közösségi média hozza a sikerüket. Higgye el, erős a média befolyása: Nixon elnököt is újságírók buktatták meg a Watergate-botrányban. A magyar sajtónak is hatalmas súlya van, amit persze nem lenne szabad így hagyni.

Miért?

Mert a politikusok kihasználják, és ma már a farok csóválja a kutyát.

Milyen ma a fideszes sajtó?

Épp széthullóban és újjáépülőben van.

A Simicska-történetre utal?

Rengeteget ártott ez a háború, amelyről persze látni kell, hogy teljesen egyoldalú: Simicska egy fantommal háborúzik, Orbán ugyanis nem igazán reflektál a megjegyzéseire.

Mindenesetre Simicska médiabirodalma megroppant.

Itt az idő arra, hogy a Fidesz olyan új sajtóbirodalmat építsen, amely nem szolgaian követi a politikáját. Ezért értékek mentén kell felépíteni. Sokan azért hagyták el Simicskát, mert nem értettek egyet vele, míg mások egzisztenciális okból maradtak. Simicska azt nem érti, hogy nem ő és a médiumai a népszerűek, hanem Orbán. Nem Simicskáért vagy a Magyar Nemzetért vonultak ezrek az utcára.

Ez kevésnek tűnik. A Fideszből hallani olyan hangokat: a Veszprém megyei februári időközi országgyűlésiképviselő-választáson elszenvedett jobbos vereség egyik oka épp az, hogy a kormánypárt immár nem számíthat a Magyar Nemzet és a HírTV mozgósító erejére.

Szerencsére működnek más jobboldali médiumok is. Egyébként ugyanilyen bajban van a balos média is: nem elég hatékony, képtelen felmérni, mire fogékonyak az emberek. A sajtó úgy általában válságban van. Ezért kell most a jobboldalnak egy, a közvéleményre hatással bíró új médiabirodalmat építenie.

Amihez Simicskának közel húsz év kellett.

Igaz, de azok az olvasók nem tűntek el, ma is ugyanannak a szellemiségnek a hívei, legfeljebb Simicska orgánumaitól távolodtak el.

A Simicska-ügy rávilágított a magyar média sajátos finanszírozására. Ahogy véget ért a legendás barátság, pár hét alatt átalakult az állami hirdetési rendszer, ügynökségi megbízásokkal, pályázatokkal, közmédiás műsorgyártásokkal együtt. Ezzel nincs gond?

A szocialisták idején is így működött: annak idején a Magyar Hírlap nem kapott állami hirdetést. Nyolc éven át! Sőt a 2010-es kormányváltás után sem, arra 2012-ig kellett várnunk.

A lojalitásért jön a közpénz?

Ez valóban nem normális helyzet. Állami közbenjárás nélkül azonban lehetetlen fenntartani egy médiumot. Persze ha egy kormány azt szeretné, hogy intézkedéseit mélyrehatóan, részletesen elemezzék, akkor igenis szükség van a támogatásra. Másképpen nem tudja magához kötni a sajtót. Tudomásul kell venni, hogy pénzemberek és egyes vállalatok burkoltan vagy nyíltan mindig is támogattak különböző orgánumokat. Soros Györgytől kezdve sokan mások.

A PestiSrácok.hu indulásakor kereste a hangját, olykor a kormánnyal is kritikus volt, de rájött: a függetlenségnek még a halvány látszata is azt eredményezi, hogy elzárja magát az állami millióktól. Ma már van pénz, sőt – úgy tudni – kiszivárogtatandó információ is érkezik a Fidesztől.

Azért több közelmúltbeli oknyomozó írásból és a kapcsolódó blogok kemény beszólásaiból is látszik: a lap egyáltalán nem vesztette el a kritikus hangját. Más kérdés, hogy idővel rájöttek-rájöttünk, hogy világos értékrend nélkül nehéz megszólítani az olvasókat. Egyébként pont a számos kormánykritikus cikk bizonyítja, hogy még nem zártuk el velük magunkat az állami – egyébként meglehetősen szűkmarkúan és esetlegesen osztogatott – kommunikációs millióktól.

Ön azt írta a PestiSrácok.hu oldalán: „Ami most történik, azt sok mindennek el lehet mondani: médiazűrnek, médiakáosznak, médiaháborúnak, médialázadásnak, médiahelyezkedésnek és így tovább. Mindenesetre, akik jól járnak vele, azok a mindig csendben meghúzódó médiaparaziták. Ők azok, akik semmiféle ütközést nem vállalnak, de pénzért, hatalomért gondolkodás nélkül eladták, eladják nem létező elveiket…” Csak nem saját magukról írta ezt?

Dehogy! Médiaparaziták mindkét oldalon vannak, meghúzódnak, és lehúzzák a sápot. Ők a szürkék hegedűsei.

Kikre gondol?

Név szerint senkit nem említenék. Akik keményen kiállnak bizonyos elvek mellett, azok nem médiaparaziták.

Ezek szerint Tóta W. Árpád, a HVG.hu publicistája nem médiaparazita, hiszen keményen kiáll az elveiért.

Így van.

Azt írta önről még 2012 májusában: „Ha valaki élvonalbeli seggnyaló szeretne lenni, akkor komoly előny, ha már a komcsik is seggről seggre adták: te Lajos, a Stefkát próbáld ki, az olyan puha és gondos, és még utána be is olajozza! Meg aztán kell a gyakorlat ahhoz is, hogy egy pillanatnyi megingás nélkül küldjünk nyomdába egészen meghökkentő, értelmetlen hülyeségeket, ha egyszer a vonal stimmel.”

Ez tényleg rémes. Annyi hülyeséget írtak azonban már rólam, hogy ilyenekre nem reagálok.

Ahhoz mit szól, hogy sokak szerint a közmédia lesz az újonnan épülő jobboldali médiabirodalom alapja?

Huszonhárom évig rádióztam, húsz évig televízióztam, ezért az átlagnál lényegesen engedékenyebb vagyok velük.

A közhírcsatorna március 15-i ámokfutására és az azt követő napok botladozására céloz?

Nincsenek könnyű helyzetben. Adjunk nekik időt. Ilyen méretben és ilyen nagy merítéssel régen működött magyar televízió. Hatalmas eredmény, hogy hazánk minden szegmensét kapcsolják, és minden területét – gazdaságot, mezőgazdaságot, külpolitikát – feldolgozzák. Nekem ez tetszik. És ami fontos: a közmédia igyekszik nem politizálni.

Viccel? Nem tartja propagandacsatornának az M1-et?

Egyelőre nem, persze elronthatják. Ennyit azonban nem láttam korábban sehol szerepelni az Együtt, a PM, az LMP vagy épp az MSZP politikusait.

Ön szerint tehát lehet a közmédia az új fideszes médiabirodalom alapja?

Aligha, hiszen ha 2018-ban az ellenzék jutna hatalomra, megörökölné ezt a médiát.

A cikk szerzője Lampé Ágnes

Nézze meg Lampé Ágnes teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.


Indul a nevezés a Zöld Béka Díjért

4 órája

A díj amellett, hogy elismeri a legjobb fenntarthatósági jelentést készítő cégeket, kiváló lehetőség arra, hogy a társaságok felmérjék, hol tartanak a beszámoló készítésre vonatkozó uniós előírás teljesítésében.