Amikor elkezdtük a donate kampányunkat 2018-ban, azt mondtam a támogatóknak szánt videóban, hogy nekem az Index volt AZ újság, ahol szerettem írni, mert kvázi azt csináltam, amit akarok. Ezt a fajta szabadságot pedig sehol máshol nem fogom megkapni, mármint olyan helyen, ahol hajlandó is lennék dolgozni, szóval ha beüt a derült égből a NER, akkor részemről ennyi volt a sajtómunkáskodásnak.

Beütött.

Ez a bekezdés, itt ni, több minden lehetne. Dühös, dacos dünnyögés; innuendóktól sem mentes, de pont a perelhetőségig kilúgozott kiáltvány a politika mocsarában iszapbirkózó NER-lovagokról; esetleg egy mélabús elégia, amiben temetni jöttem volna, és temetnék is. Bitbe. Vagy, és én inkább erre megyek, lehetne egy olyan szóhalom, ami felvezeti a tárgyalást (v.ö. ami az ütős bevezetés után jön), amiben a magam szerény eszközeivel igyekszem közérthetővé, avagy megfoghatóvá tenni azt, ami megfoghatatlan, leírhatatlan, elmondhatatlan, azaz miért volt olyan kurva jó indexesnek lenni 2005-2020 között.

2006. október 23.

Tizedik napja dekkolok Norvégiában, egy olajfinomító építkezésén dolgozó magyar hegesztőcsapat tolmácsaként. A konténerfaluban, ahol a melósok szállása van (2x5 méteres fakkok), van net, én meg a nappali tolmácsolás után rohanok a laptoppal a rekreációs helyiségbe, és miközben a lengyelek szarrá verik a magyar-cseh vegyespárost minden kocsmasportban, amit ismerek (darts, csocsó, pingpong), az Indexet frissítem egyre idegesebben. Egy éve voltam a lapnál, blogoltam leginkább, és a frissen kitalált blogketrecet (a címlap először jobbszélső, majd balszélső hasábjában egymás alá pakolt, eleinte szerkesztőségi-, később civilblogok jónak ítélt bejegyzéseinek felsorolása) szerkesztettem távmunkában, Debrecenből, a politikától olyan messze, amennyire csak lehetett, de az "elkúrtuk" nyomán kirobbant budapesti tüntetéssorozat, a tévéostrom és a rendőrség egyre erőszakosabb fellépése engem sem hagyott hidegen, legszívesebben mentem volna haza, tudósítani.

Az internetes sajtó legnagyobb erénye a nyomtatottal szemben a sebessége.

Ezen az őrületes közhelyen semmi nem fog változtatni, ahogy a nyomdagépből sem lesz mobiltelefon. Azt a fajta, gyors, percrekész, netes újságírást, ami a hírtévék élő közvetítéseinek mintájára az eseményeket folyamatosan leköveti, és egy-egy esemény minden rezdüléséről beszámol, az Index a 2001. szeptember 11-i terrortámadások alatt, élesben tanulta ki, és fejlesztette a magyar netes sajtóban meghonosodó műfajjá. Ez lett a pépé, a percről percre, a nagy horderejű események internetes közvetítésének eszköze. A tévében ott a kép, nekünk viszont, legalábbis az elején, leginkább a szó maradt, azaz, ha valaki nem tanulta meg tíz, nagyon kemény perc alatt, hogy lehet egy három bekezdéses Reuters-hírből ütős című, egy, feszes bekezdéses magyar verziót írni, nem sokat dolgozott abban az őrületben, ami ilyenkor jellemzi a newsroomot.

Bukótér fotózás Joó Gabival és Vályi Pistával

A pp a hírfüggőknek olyan, mint a drog. És akik ezt nem olvasóként, hanem a másik oldalon tolják, azoknak kétszeresen is az, elkapja az embert a stenk, amikor ott ül benne, körülötte hat-nyolc másik újságíró, ha magyar eseményről van szó, akkor a többiek terepen, és folyamatosan jön be az infó, amit rendszerezni kell, a fejed felett megy legalább két tévé lenémítva, az egyik monitorodon felesben egy harmadik, ami a Twitterrel osztozik a pixeleken (pro tipp: rendes newsroomos gépnek két monitor a minimum, egyik álló, másik fekvő, minőségen ne spórolj, mert megvakul a kolléga). A newsroomfőnök osztja a feladatot, tudósító jelentkezik be, diktál, írod, közben "lesz kép?", lesz, már látom cseten, hogy jön be a fotóstól, "képszerk, csinálod?" kérdezed, csinálja, te közben befejezted a diktált szöveget, tiketeled, és ráírsz a képezőre, hogy amint van benne kép, mehet. Ez volt úgy négy perc élesben.

Az Index azért tudta csúcsra járatni ezt a műfajt, mert a szerkesztőségben félőrültek dolgoztak.

Amikor 2015 november 13-án Párizsban egy éjszaka leforgása alatt öt terrortámadás történt, az egész úgy kezdődött, hogy két bomba robbant egy francia-német barátságos focimeccsen. Este tízkor.

Lajos utcai iroda beköltözés közben

Hétköznap volt, az Indexben a normális ügymenetnek megfelelően volt

• egy címlapos (aki a cikkeket pakolja ki a címlapra, és ha kell, ír cikket),

• egy newsroomfőnök (aki a híreket böngészi, eldönti, mi kell, mi nem, és ami igen, azt vagy megírja, vagy kiosztja az ügyeletesnek),

• egy sportügyeletes

• egy ügyeletes újságíró

• egy képszerkesztő

Mire kiderült, hogy a két bomba nem viccből robbant, hogy volt egy harmadik, és hogy egy koncertterembe hetven embert lőttek le, azaz kb. félórával azután, hogy az első hírek bejöttek, már hat plusz ember dolgozott csak ezen az ügyön, vagy otthonról, vagy a szerkesztőségbe berohanva, egyik fotósunk pedig épp Párizsban volt (nászúton, nem vicc), és azonnal ment fotózni. A szerkesztőségben eleve bent lévőkben fel sem merült, hogy hazamenjenek. Az éjszakások hajnal fél négykor posztoltak utoljára - a reggeli műszak hatkor folytatta.

Ez csak egy példa a sok közül, és azt még ki is hagytam belőle, hogy a Velvetnél dolgozó, franciául remekül beszélő kollégánk kérés nélkül esett neki a francia hírforrásoknak, és miatta (is) előzhettünk meg mindenkit a magyar sajtóban. A hírverseny, az, hogy ebben is az elsők legyünk, hogy az Index legyen AZ ÚJSÁG, amit KELL olvasni, mert tőlünk lehet a legtöbb, legpontosabb, leggyorsabb hírt megkapni, mindenkire átragad, aki ezt a szakmát komolyan gondolja. Sport, tech, kult, gazd, pol, tökmindegy, melyik rovatba írsz, ha van valami, akkor csinálod. Mert jó. Mert kell. Mert annál jobb nincs, mint azt látni, hogy amit írunk, azt egymillió ember olvassa.

Sixx szurkol

És ez is annak a szabadságnak köszönhető, ami az Indexet jellemezte.

Ahol egy 140 kilós, nem kameraképes faszi egy sokmilliós reklámkampány arca lehet egy nála hetven kilóval könnyebb, egy fejjel alacsonyabb kollégájával, mert kitalálták, hogy milyen kurva vicces lenne elmenni igazi, veszett szurkolók közé, biztatni a magyar válogatottat; vagy ahol simán forgathat ugyanez a páros Superman-jelmezben, esetleg egy szántón, a háttérben egy pucér nővel, aki egy hintalovon lovagol, miközben a felkonf első blikkre értelmesnek tűnő szövegéről alaposabb vizsgálat kideríthetné, hogy mondatról mondatra a Filmvilág-archívumból lett összeollózva tudományos alapossággal, azaz 12 oldalú dobókocka segítségével. Mert volt a videórovatban egy kolléga, aki az eszement marhaságainkat meg tudta jeleníteni képen.

Minden rovatban voltak félőrültek, akik hajnal háromkor még (vagy már) nem aludtak, és az újsággal foglalkoztak, javították az elütéseket és tévedéseket, amiket az örökké éber olvasók rém lelkes kurvaanyázás és zsidózás kíséretében küldtek be, valamiért leginkább hajnalban. Amikor az Index2 elindult, és a blogketrecből blogdoboz lett, az ötletgazdák és a szerkesztők (köztük a csajom) a fejlesztőkkel együtt két napon át dekkoltak bent a szerkesztőségben, a videórovat fehér kanapéján felváltva pihenve, mert a csúszások miatt nem lehetett tudni, mikor fog pontosan elindulni az új oldal, és mert a blogketrecnek addig is működnie kellett.

Pándival az utolsó ügyeletben

Nem lehetett nem részt venni ebben. Nem lehetett nem akarni, hogy ott legyen az ember, és hozzátegyen valamit. Nem azért, mert mondták, vagy mert fizettek érte, hanem azért, mert jó volt csinálni. Mert a haverjaiddal írtál újságot, és ha megakadtál vagy elment az ihlet, ha a cikkedről menet közben érezted, hogy szar, mindig volt valaki, aki első szóra átrugdosott az akadályon. Én az Indexnél lettem újságíróvá, itt tanítottak meg mindenre a kollégáim, barátaim, ez volt az a hely, ahol megszerettem az újságírást, és ahol szerettem újságot írni.

És nekem tényleg nincs másik.