Kívülről nézve a pályád mintha egyenletesen ívelne felfelé, ennek ellenére korábban azt mondtad, hogy van két olyan szakmai tévedésed, ami a mai napig sokszor eszedbe jut.

A szakmai életem nem lineárisan felfelé ívelő sikertörténet, inkább hullámhegyek és hullámvölgyek jellemzik.

A tévedésekre térjünk vissza később! Kamaszként határoztad el, hogy újságíró leszel. Mi jelentette a motivációt?

Gyerekkorom egyik legmeghatározóbb televíziós külpolitikai újságírója Sugár András volt, akinek a nyolcvanas évek közepén megjelent egy könyve Nyílt titkaim címmel. Arról szólt, milyen világjáró élményekben volt része, mennyi érdekes személlyel találkozott. Rendkívül izgalmasnak találtam. Emellett állandóan tévét néztem, piszkált is a család, miért töltök annyi időt a készülék előtt.

1989-ben érettségiztem, amikor kirobbant az érettségitétel-kiszivárogtatási botrány, ami megjelenik a Moszkva tér című filmben is. Meg tudom erősíteni, hogy valóban kikerültek a tételek. (Nevet.) Majd Moszkvába jártam egyetemre a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe. Mivel ez egy állami ösztöndíj volt, amelyet le kellett dolgoznom, jelentkeztem a Magyar Televízió Híradójához gyakornoknak azok közé, akiket addig csak nézhettem. Sokkal többet voltam bent a szerkesztőségben, mint azt elvárták volna tőlem. Olyan emberek jöttek velem szembe a folyosókon, akiket addig csak a tévéből ismertem. Tizenkilenc évesen úgy éreztem, mintha Disneylandbe kerültem volna. Aztán kirobbant a médiaháború. Bánó András vezetésével néhányan kiváltak a Híradóból, amire Hankiss Elemér tévéelnök pályázati híradókat indított: volt a Bánó-féle, illetve a Betlen János és az Orosz József által fémjelzett. Utóbbinál kaptam munkát, majd megalakult az Egyenleg, ahol szintén dolgozhattam.

Huszonnégy évesen újra Moszkvába utaztál, ezúttal mint a Magyar Televízió tudósítója. Mit köszönhetsz az Oroszországban töltött éveknek?

Moszkva az 1990-es évek közepén hihetetlenül izgalmas város volt, érezhetően kezdett kinyílni a világ. Szakmai értelemben nem én voltam a legjobb tudósító, de talán annak köszönhetően, hogy én voltam a legfiatalabb, egyediek voltak a témaválasztásaim, és az addig megszokottól eltérő hangnemben, sablonoktól mentesen tudósítottam. Nem voltak bennem fékek. Ezzel fedtem el a koromból adódó tapasztalatlanságom.

Egy korai tudósítói kép az 1990-es évek közepéről Oroszországból, amely Für Lajos akkori honvédelmi miniszter látogatásán készült, egy MIG-29-es vadászgép alatt.

1995-ben egy riportommal, amelynek szereplője egy Leninre megszólalásig hasonlító ember volt, megnyertem a CNN World Report versenyét. 1997-ben ösztöndíjjal utaztam Amerikába. Ismertem a moszkvai tudósítójukat, akit megkértem, mutasson be a CNN döntéshozóinak, hogy megvalósíthassam az ötletem, ami egy Kelet-Európáról szóló heti magazinműsor lett volna. Kedvesen megmosolyogták az ötletet, és mondták, hogy majd visszatérünk rá. A mai napig röhögünk Kövesdi Péter barátommal, akivel együtt voltunk ott, és ma a Népszava egyik szerkesztője, a legendás „Inside Central and Eastern Europe” című műsorötletemen. Az általam elképzelt nemzetközi karrier ezzel véget is ért.

A meghatározó találkozás a Lenin-hasonmással. Ebből lett a CNN-díj.

Amúgy életem legnagyobb szakmai pofonját 1997 végén kaptam, amikor azt hittem, hogy a sikeres tudósítói munka után itthon külpolitikai rovatvezető leszek. Nem így történt. A köztévében alig maradt valaki, és ők sem fogadtak tárt karokkal az akkori belső átalakulások miatt. Ráadásul lemaradtam a magyar kereskedelmi csatornák indulásáról. Szinte az összes barátomat felvették a TV2-höz vagy az RTL Klubhoz. Ma már azt gondolom, szerencsés vagyok, hogy így alakult, de akkor végtelen nagy csalódást éreztem. Nem is tudom, hogyan alakult volna az életem, ha nem jött volna Frei Tamás, illetve először a Manőver című műsor, majd a Frei Dosszié.

Frei lényegében bulvár-külpolitikai műsorokat készített. Amíg például a Panorámában a komoly témák, komoly hangvételben készültek, addig Freinél a komoly témák, könnyedséggel párosultak. Az első szerkesztőségi megbeszélésen ott ültünk Hadas Krisztával és Keleti Andival, akik mindketten komoly szakemberek voltak már akkor is, majd Frei közölte, hogy kétnapos oktatást tart nekünk interjúkészítésből. Nem értettem miért, azt hittem felesleges lesz, ehhez képest oldalakat jegyzeteltem tele. Nagyon hasznos meglátásai voltak.

Mihail Gorbacsovval háromszor sikerült interjút készítenem: kétszer Moszkvában, egyszer Budapesten. Ez a kép az egyik interjú után készült egy ebéden.

A kereskedelmi televíziózással az RTL Klub Reggelijében ismerkedtél meg.

Már a Frei Dosszié is a kereskedelmi tévében ment, de valóban, a Reggeliben kerültem először vezető pozícióba. Kotroczó Robi, a műsor főszerkesztője szerette volna átadni a stafétát, és rám gondolt. Az átadáskor, emlékszem, azt mondta: „Péter, csak arra kérlek, ne hívd be Zoránt minden reggel!” (Nevet.) Megértette velem, hogy félre kell tennem az ízlésem. Emlékszem, hosszasan küzdöttem azért, hogy Presser Gábor eljöjjön a műsorba, és baromi büszke voltam, amikor sikerült. Másnap a nézettségi adatok két furcsaságot mutattak: egyrészt Pressernél az én legnagyobb bánatomra csökkentek a számok, másrészt volt egy meredek emelkedés is, amikor MC Hawer és a Tekknő lépett fel… Sokat tanultam az esetből.

A kereskedelmi televíziózás egyik legjobb reggeli formátumáról beszélünk, ahol olyan műsorvezetők dolgoztak, mint Balázsy Panna, Szily Nóra, Alföldi Róbert vagy Stohl András. De később is csupa jó nevek jöttek: Ábel Anita, Csonka András, vagy Barabás Évi, akit én hívtam át a MTV-től. Emlékszem, 2001. szeptember 11-én egy vidám hangulatú kampányfotózáson vettünk részt, Geszti Péter kreatív irányítása mellett. A műsorvezetők kezében elnagyolt fogkrémek, játék mackók. A műterembe Hajas Laci szerzett egy tévékészüléket és valamiféle műholdvevőt, így értesültünk arról, hogy amíg mi odabent vidámkodtunk, megváltozott a világ.

A történelem furcsa fintora: ez a vidámságot sugárzó kép 2001. szeptember 11-én készült Budapesten azokban az órákban, amikor New Yorkban ledőltek az ikertornyok.

Jól éreztem magam a Reggeliben. Később a Delelő, a Találkozások és a Kölyökklub is hozzám tartozott. Örülök, hogy több olyan, ma már sikeres tévés születésénél voltam jelen, mint például Ábel Anita, Csonka András vagy Barabás Évi.

A TV2-höz Kereszty Gábor és Sváby András hívott, akik ekkor már eldöntötték, hogy műsorra tűzik az ország első valóságshow-ját. Az szóba sem került, hogy a Tényekben vagy a Naplóban dolgozz?

Addigra már annyira megváltozott a hírgyártás, hogy nem vonzott, pedig a mai napig hírfüggő vagyok. Továbbá az RTL-nél kiderült rólam, hogy a könnyedebb műfajokban is működöm.

A Big Brother, majd később A Nagy Ő is úttörő volt a magyar televíziós piacon.

Emlékszem, a közvetlen felkészülés kapcsán elmentünk Görögországba megnézni az ottani Big Brothert, ami annyira unalmas volt, hogy elaludtunk rajta. Másnap aztán bementünk a stúdióba, és egy teljesen indifferens pillanatban valami megváltozott. Megértettem, hogy a titok annyi, hogy mindenki kíváncsi egy kicsit a többi ember életére, amibe egyébként nem lát bele. Óriási siker lett itthon a produkció, amelyben elvitathatatlan szerepe volt a stáb tagjainak is, akiknek egy részét az RTL-től csábítottam át, amiért akkoriban természetesen igencsak neheztelt rám a csatorna.

A Nagy Ő-t is sokan nézték Noszály Sándorral, de a mai megváltozott szemlélet miatt már nem állná meg a helyét. A női Nagy Ő-vel, Molnár Anikóval nehéz volt dolgozni, de ma is azt gondolom, hogy akkor ő volt a legérdekesebb és a legizgalmasabb női karakter. Bőven túllépte az akkori Való Világ kereteit, amelyben feltűnt. Később a Playboy címlapján is többször szerepelt, mert el lehetett vele adni a lapot.

A Nagy Ő után néhány hónappal ismét az Interaktívnál kaptam szerepet, ami akkor a TV2 legfőbb műsorgyártója volt, és ehhez köthető a másik nagy szakmai tévedésem. A Megasztárnak Csényi Kati lett a főszerkesztője, Sváby András pedig később, miután a munka már rég elkezdődött, kinevezett producernek mellé. El nem tudtam képzelni, hogy bárkit is érdekelni fog, ahogy amatőr énekesek produkálják magukat a tévében. Ez azért is vicces a mából nézve, hiszen manapság intenzíven foglalkozom a zenével. Nem hittem a Megasztárban, ezért nem is nagyon foglalkoztam vele. Ha én lettem volna saját magam főnöke, kirúgtam volna magam. Sváby bizonyos értelemben meg is tette, áthelyezett egy másik műsorhoz. Éppen kezdtem magam rosszul érezni a csatornánál, amikor megkeresett egy fejvadász, aki a Playboy új főszerkesztőjét kereste.

Ha már az élet odasodort a Plaboyhoz, mindenképpen szerettem volna eljutni a legendás Playboy Mansionbe, és interjút készíteni Hugh Hefnerrel.

Mennyire volt szakmai, illetve mennyire volt hiúsági kérdés, hogy a magazin első embereként újra elkezdj „láthatóvá” válni?

Moszkvai tudósítóként látható arc voltam, a későbbi feladataim viszont ezt nem igényelték. Soha nem is tudtam elképzelni magam az előtérben. A Playboy korábbi főszerkesztői kevésbé intenzíven voltak jelen a médiában, az én célkitűzésem azonban az volt, hogy a magazin beszédtéma legyen a hazai közéletben, és ehhez szükség volt egy arcra, amelyhez kötik.

Nagyobb dilemmát okozott, hogy elvállaljam-e a főszerkesztői pozíciót, mint előtte az, hogy váltsak-e a hard news műfajról a bulvárra. Nem is volt komoly print gyakorlatom, egyszer voltam rovatvezető az akkori First Class nevű lapnál. Felhívtam néhány embert, köztük Frei Tamást, mit gondolnak, és szinte mindenki azon a véleményen volt, hogy el kell fogadnom a felkérést. Teljesen igazuk volt, a személyes márkámat is építette a Playboy.

Valószínűleg az ilyen képek készítése közben irigyeltek a legjobban.

A magazin az érdekes és izgalmas tartalmon túl nagyon komoly esztétikai hitvallással bír. Nánási Pál nagy energiákat fordított a nőkről készült fotósorozatokra, nekem pedig legalább ennyire fontosak voltak a magazin méltán híres nagyinterjúalanyairól készült felvételek.

Amikor például Bárdy György interjújához csináltuk a fotókat, azt találtuk ki, hogy Nepp József rajzolja meg a kanapén Máris szomszéd köpenyében ülő Bárdy mellé a komplett Mézga családot, amivel komoly elismerést szereztünk.

Legalább ennyire ikonikus az LGT zenebohócos képanyaga.

Most, hogy mondod, ez a fotósorozat még a későbbi életemben is fontos szerepet játszott. Az LGT éppen a Sziget-koncertjükre készült, így szívesen adtak interjút. Majd legnagyobb meglepetésemre a koncertjükön a Miénk ez a cirkusz című daluk alatt többször is megjelentek a kivetítőn a fotóink. Mondjuk úgy, hogy a felhasználásról nem pontosan állapodtunk meg. Ebből kifolyólag ismerkedtem meg a fesztivál egyik vezetőjével, Lobenwein Norberttel, akinek később szerepe volt abban, hogy DJ-ként a Szigeten is felléphettem. Nekem a fotók tényleg nagyon fontosak voltak a Playboyban, és mindegyik között a legemlékezetesebb az, ami 2009 októberében jelent meg, amikor a magyar kiadás tízedik születésnapját ünnepeltük, a címlapon Liptai Claudiával. Az ünnepi számba készült egy kihajtható kép, amelyen a lapnak interjút adó szereplők tűntek fel Szabó Istvántól Lukács Lászlón át Grosics Gyuláig, Andy Vajnától Tarlós Istvánon át Cseh Lászlóig, több mint százan. A fotó azóta is az irodám falát díszíti.

A playboyos korszakom legkedvesebb emléke: a tízéves jubileumi számba készítettünk egy közös képet az addigi összes interjúalanyról. Lehet, hogy elfogult vagyok, de ebben a képben benne van az 1999 és 2009 közötti Magyarország lenyomata.

Hívtak a Frei Dossziéba, az RTL-hez, a TV2-höz és a Playboyhoz is. Az AMC elődjét viszont már te kerested meg.

Miután távoztam a Playboy éléről, tudatosabb időszak következett az életemben. Elkezdtem azon elmélkedni, hol tudnám a képességeim és a tudásom a leginkább hasznosítani. Így jutottam el az AMC Networks elődjéhez, a Chellomediához és a Ringier-hez. 2011–12-ben mindkét cégnél dolgoztam, majd 2013-ban csatlakoztam véglegesen a később az AMC által felvásárolt Chellomediához, amelynek először produkciós, majd később kreatívigazgatója lettem.

Milyen szerepet tölt be az életedben a kreativitás?

Az AMC-nél a hazai gyártásokért felelek. A televíziós társaság portfóliójába jelenleg 14 márka tartozik, köztük filmes, sport, gyerek, gasztronómiai és dokumentum csatornákkal. A legtöbb időt a TV Paprikán, a Spektrumon és a Spektrum Home-on futó műsorokkal töltöm. Rendkívül összetett munka az ötletek között megtalálni, majd lefejleszteni azt, amelyben maximálisan hiszünk. A felelősségem leginkább abban áll, hogy a műsoraink kivitelezése hibátlan legyen. Ugrálok is rendszeresen a szegény gyártók fején. Ha valakivel vitatkozni kell szakmai kérdésekben, az az én dolgom. (Nevet.)

Az egyik hivatalos kép az AMC-korszakból.

Milyen viszonyban vannak egymással az üzleti eredmények és a kreativitás?

Előfordul, hogy bizonyos helyzetekben a falat kaparom. A kábeltelevíziós iparágat meg kellett tanulnom. Például a közelmúltban a Spektrumon bemutatott Tabukról tabuk nélkül című, saját gyártású műsorunk lényegesen nagyobb anyagi ráfordítással készül, mintha megvennénk mondjuk David Attenborough valamelyik sorozatát, hiszen azt egyszer elkészítik, és világon rengeteg országban eladják. Viccesen, azt szoktam mondani, hogy sokkal mélyebben a zsebünkbe kell nyúlni ahhoz, hogy Bede Robi nálunk főzzön, mintha Jamie Oliver tenné ugyanezt. A különbség – bármelyik csatornáról is beszéljünk –, az exkluzív tartalom, az, hogy Jamie Oliver vagy egy, a BBC által készített ismeretterjesztő film jogait bármelyik csatorna megveheti, míg ha valaki például a tabukról szóló sorozatra vagy éppen Thuróczy Szabolcsra kíváncsi, minket kell néznie.

A Tabukról tabuk nélkül mintha egy közszolgálati műsor lenne.

Ha őszinték akarunk lenni, ennek a sorozatnak nem feltétlenül egy kereskedelmi csatornán lenne a helye. Az AMC részéről óriási bevállalás, hogy kiáll egy ilyen típusú program mellett.

A saját gyártású műsoraink olyan szakmai igényességgel készülnek, hogy azok akár egy országos kereskedelmi csatornán is bemutathatóak lennének. Büszke vagyok a műsorok készítőire, ahogy a műsorok szereplőire is.

Úgy tudom, egy ideje komolyan foglalkoztat a film és a színház világa.

Általában a kulturális dolgok érdekelnek. Vannak elképzeléseim arra vonatkozóan, milyen típusú előadásokban vennék részt háttéremberként, ha az élet egyszer úgy hozná. Jelenleg azt remélem, sok közös sikerünk lesz még az AMC-vel. Soha nem tartottam jónak, ha valaki csak egy dologgal foglalkozik. A Midlife Crisis nevű zenekaromat is külön projektként kezelem, ahogy a DJ-skedést is.

Az elmúlt hat évem egyik legnagyobb büszkesége a zenekarom, a Midlife Crisis.

Megkaptad a szakmától, amire számítottál?

A munkám révén bejártam a világot, számtalan érdekes személlyel találkoztam, köztük ifjúkori bálványaimmal. Egy olyan embernek, aki nyitott a világra, nem kell ennél több. Nem cserélném el semmire.