Ez egy furcsa interjú, kevés szó esik arról, hogy az alanya elismert regényíró. Annál többet tudhatunk meg televíziós sikerműsorainak kulisszatitkairól. Vámos Miklós nem véletlenül mondja, hogy a régi, ráérős történetmesélés hagyományát szerette volna folytatni. Ráadásképpen még egy olyan dolgot is elárul, amelyet korábban soha.

Többször is azt nyilatkozta, sosem értette, miért lett népszerű a Lehetetlen?. Hogyan indult a műsor?

Szépreményű prózaíró voltam, tizenkilenc évesen megjelentem az Új Írásban, csodagyerekként kezeltek. A szocializmusnak nevezett periódusban, amelyet semmilyen módon nem sírok vissza, úgy tettek, mintha a kultúra fontos volna. 1972-ben, 22 éves koromban látott napvilágot az első kötetem, ekkor négy napilap volt a piacon: a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap és a Népszava. Mindegyik fényképes interjút közölt velem, de szerepeltem tévéinterjúkban és rádióműsorokban is. Ez bizonyos ismertséget jelentett. Na, nem olyat, mint a rock sztároké.

Pedig a hatvanas években egy budapesti zenekarban gitározott.

Az sok bajt és hátrányt okozott nekem, igyekeztem minden módon elfelejteni, ezért változtattam meg a nevem Vámos Tiborról Vámos Miklósra. Visszatérve, a televízióban indítottak egy kulturális műsort Stúdió néven, ahol néhány barátom működött, élükön Kepes Andrással, akit kamaszkorom óta ismerek. A nyolcvanas évek közepén meghívtak Amerikába, ahol három évet töltöttem, majd amikor itthon nagy örömömre kitört a kapitalizmus, visszajöttem. Külföldi tartózkodásom idején is sok interjút adtam, mindig becsülettel elmondtam, milyen az élet az Egyesült Államokban, tovább növelve az irigyeim számát.

Aztán a Stúdió főszerkesztői, Szegvári Katalin és Érdi Sándor megkerestek, hogy készítsek egy órás kulturális műsort az irodalomról. Kepes történetesen a filmről készített adást, de volt, aki a zenéről. Bár tudom, hogy a korrupció teljesen bevett módszer a kultúrában is, ki-ki a szeretőit, barátait, rokonait nyomja, én nem voltam ilyen, még kevésbé az amerikai idők után, tehát nem szerettem volna véleményt mondani az író kollégákról.

Szabad volt viszont a színház téma. Mondtam, nagyszerű, csináljuk azt, hiszen a Yale-en drámatanár voltam. Elindult egy rövid életű műsor Hogy volt? címen, amelyben már próbálgattam azt, amit később a Lehetetlen?-ben, de nem ment jól. Aztán az egész társaságot kirúgták. 1995-ben ismét megkerestek. Ekkor stand-up műsort szerettem volna készíteni, ami mint műfaj nem az, amit Magyarországon annak ismerünk. Amikor egy ember kiáll egy színpadra, eltorzítja a hangját, esetleg a szájtartását is, az nem stand-up, hanem paródia vagy kabaré. A stand-up az, amikor valaki normális hangon elmesél néhány történetet az életéből. Ezt viszont senki nem vállalta. Arra gondoltam, hogy Kern vagy Koltai csak jön, de azt mondták, nem tudnak történetet mesélni. Mondtam, jól van, üljünk le, beszélgessünk, ha utána se tudtok, nem kell jönni. Leültünk és – mintha interjút készítenék velük – megkérdeztem, hogy milyen volt a csecsemőkoruk, majd haladtunk előre az időben.

Miért lett Lehetetlen? a műsor címe?

Mindig azzal törtem meg a jeget, hogy feltettem a vendégeimnek azt a kérdést: kerültek-e valaha lehetetlen helyzetbe, ismernek-e lehetetlen embert, kaptak-e lehetetlen feladatot. Tudtam, hogy ez nem kerül be a műsorba, viszont be kellett melegítenem őket. Aztán összeírtam a történeteikből hetet, ugyanis a Lehetetlen? adásideje ötven perc volt, és lassan akartam eljutni velük a végére. Az egész mai magyar média tévedése, hogy kapkodni kell. Ma minden perc kell a reklámnak, de én reklám nélküli tévéműsort készítettem. Vázlatosan megírtam tehát a történeteiket, hogy kirajzolódjon egy portré, majd kivágtam a legrosszabbul sikerült kettőt. Az apró és finom vágásnak meg kellett fizetni az árát. Kitaláltam egy technikát, amely szerint minden adást egy színházban vettünk fel, fizető közönség előtt, akik tudták, mire váltanak jegyet. Én őket nevezem közönségnek, nem azokat, akiket pénzért terelnek be, és statisztának hívják. Akik akkor tapsolnak, amikor mondják nekik: ők a csürhe. Nálam ilyen nem volt, talán ezzel keltett feltűnést a műsorom. Egy évet vállaltam, amit meghosszabbítottunk további kettővel, de akkor már végképp nem akartam folytatni.

Hogyan került a kérdőjel a cím végére?

Életemben először elmondom erről az igazat. Mácsai Pál nagyon érdekes, ugyanakkor borzasztóan gátlásos figura volt, ezért mindenképpen vele szerettem volna indítani a műsort. Másodiknak pedig Koltai Robit szemeltem ki, mindketten a barátaim voltak. Az adásokat költséghatékonysági szempontok miatt kettesével vettem fel egy közönség előtt. Elsőnek vettük fel Mácsait, másodiknak Koltait, de aztán megcseréltem, mert Koltai népszerűbb volt, noha a Mácsai-féle beszélgetés is nagyon jó műsor lett.

Mácsai annyit kérette magát, hogy a határán voltam annak, hogy azt mondjam neki, ne jöjjön, ha nem hajlandó beszélni magáról, noha tudtam, megéri várni. Azt mondta, nem tud egy olyan műsorban szerepelni, aminek ez a címe, mert ha lehetetlen, akkor ne is csináljuk. A címet már leadtuk, nem lehetett mit tenni. Erre azt mondta, akkor legalább legyen mögötte egy kérdőjel. Nagyon hülye ötlet volt, mert szegény tévébemondók nem tudták eldönteni, hogyan hangsúlyozzák, ráadásul nem jó, ha egy címben írásjel szerepel.

Ha kommunikációs szempontból elemezzük a műsort, mit adott az embereknek?

Először is azt, hogy ha két ember leül egymással beszélgetni, az lehet izgalmasabb, mint egy valóságshow. Javasolható a családoknak is, hogy a nap végén meséljék el egymásnak, mi történt velük, mert szórakoztató, érdekes, és nagyon közel lehet így kerülni egymáshoz. Emlékszem, 1956-ban volt a televízió kísérleti adása, én a Verseny Áruház kirakatában állva láttam, ahogy pici focisták futkosnak a kis dobozban, amely előtt óriási tömeg állt. Hat éves voltam. Azon tűnődtem, hogy az emberek hogyan tudtak bemenni a kis dobozba, és honnan szedtek ilyen kis futballistákat. A jó történetmesélőknek mindig is óriási volt az ázsiójuk. Hévízen, ahova néhanap levittek a szüleim, volt egy pletykapad nevű intézmény. Ez egy stég-féle volt, ahova kiültek az öreg, pocakos bácsik, és meséltek, miközben az emberek tempóztak a vízben, én tátott szájjal hallgattam, amikor valaki jól adta elő azt, amit a másik rosszul. Szerintem ezt mindenkinek meg kellene tanulnia. Nem dumából mondtam el mindig, hogy a régi, ráérős történetmesélés hagyományát szeretném folytatni, az ugyanis létezett korábban. Ezt Ady vagy Karinthy írásaiból is tudni lehet.

Faludy György mesélte az egyik műsoromban, hogy amikor az ember a körúton felszállt a villamosra, és valamelyik kocsiban nagy röhögés volt, akkor lehetett tudni, hogy ott van Karinthy, és szórakoztatja a közönséget. A fia, Cini ugyanezt csinálta. Jó elmondani dolgokat. Vidéken Lehetetlen Klubok alakultak, ahol emberek mesélték el a saját történeteiket. Mindez biztos, hogy valamiféle reklámot is csinált a műsornak.

Három év kihagyás után mutatták be a Rögtön!-t.

Mivel minden sztárjuk cserbenhagyta a Magyar Televíziót, az akkori elnök megkért, hogy készítsek műsort. Az IBS Színházban ekkor már ment egy, a rögtönzős színház hagyományaira épülő ötletem. A lényege az volt, hogy két színésszel rögtönöztünk, a közönség pedig szavazott arról, hogy például kije Eszenyi Enikő Kamarás Ivánnak. Az anyja, a lánya-e, vagy férj és feleség, szeretők, barátok. A kérdésekből és a válaszokból jött létre egy jelenet. A tévében annyit változtattam rajta, hogy hívtam egy harmadik színészt is, aki jobban felpörgette az eseményeket, de annak ellenére, hogy ez egy jó színházi műsor volt, tévéműsornak két okból sem volt az. Egyrészt színházi műsort tévére nem lehet jól felvenni, rendes színházat sem, nemhogy ilyen kis etűdöket. Egyszerűen nem hat úgy a képernyő előtt, mint a helyszínen. Másrészt, aki ott ült, látta, hogy improvizálom a jelenetet, és vágni kellett. A tévénéző meg azt gondolhatta, nagyobb gonoszágra is képes vagyok, például előre megbeszéltem a színészekkel, mi lesz a jelenet. Tehát a háló nélküliség keltette izgalmi állapot a képernyő előtt nem hatott. A második évadra át is alakítottam a műsort anélkül, hogy bárkinek szóltam volna. Ekkor változott meg a címe, ugyanabban a blondel keretben jelent meg a „Rögtön” szó, de ráakasztottam egy kis táblát, hogy „Jövök”. Meghívtam két embert, mondjuk Presser Gábort és Bródy Jánost, akikkel beszélgettem, majd a műsor végén egy közös produkcióval búcsúztak. Tartott egy évig, de valljuk meg, nagyon hasonlított a Lehetetlen?-re.

Vámos Miklós
Vámos Miklós

Volt egy kevésbé ismert műsora is a Magyar Televízióban, a Két ember.

A Rögtön! után elhatároztam, hogy végleg abbahagyom a tévézést, de három év múlva jött egy újabb tévéelnök. Akkor már a színpadi talkshow készítéséből elegem volt, de mivel a fél életemet a filmgyárban töltöttem, mint dramaturg, láttam, hogy készülnek a dokumentumfilmek. Elhatároztam, hogy ötvenperces dokumentumfilmeket forgatok két alannyal. Elmentem a két szereplő lakására, feltettem nekik ugyanazokat a kérdéseket, majd az utolsó tíz percben egy közös helyszínen találkoztak. Ez volt a Két Ember. A televízió szokásos fizetési nehézségei miatt csak tíz epizód készült belőle, de azokat ma is igen színvonalasnak tartom. Érdekes volt, hogy Monspart Sarolta és Szabó István mit hoznak ki egymásból. Kiderült, hogy a margitszigeti szabadtéri moziban mutatták be a Szerelmesfilm című Szabó-alkotást, Monspart Sarolta pedig ott kapta az első csókját.

Interjúalanyai szerint olyat is elmondanak önnek, amit másnak nem, sőt olyat is, amit el akarnak hallgatni.

Azt látták tőlem, hogy ott ülök velük, de nem beszélek közbe, érdeklődve figyelek, nem unatkozom, és főleg nem csinálom azt, amit sok műsorvezető, hogy abban a pillanatban, amikor föltette a kérdést, belemélyed a hülye papírjába, és nézi, mi lesz a következő kérdése. Nekem az az egy célom volt, hogy az adott személy a lehető legjobb verzióban mesélje el a történetét. Ráadásul a saját jelenlétemet a legkevesebbre ritkítottam. Nem magamat akartam reklámozni, hanem őt. Csak segéderő voltam. Végezetül van valamiféle emberi tartásom, ami nem tudatos. Az embereknek ez valamiért tetszett.

Ma egy értelmiségi rétegműsor kapna felületet valamelyik tévécsatornán?

Hol? Melyik televíziót kérdezi? A kereskedelmi televíziókat nem érdekli. Amikor a Rögtön készült, Szolnoki András gyártásvezető, aki egy nagyon rendes tévés volt, persze kirúgták, szólt, hogy felhívták az egyik kereskedelmi tévétől, hogy üljünk le velük beszélgetni. Már akkor mondtam neki, hogy az én műsoromban nem lehet reklám, de azért elmentünk végül mindkét kereskedelmi tévéhez, mert akkor már legyünk demokraták. Az egyik vezető azt mondta, nagyszerű, boldogok vagyunk, hogy nálunk leszel, majd azt, hogy éjjel egykor lesz a műsor. Mondom, tényleg? Ők kultúrára csak akkor tudtak időt szánni. A másiknak elmeséltem három szóban, miről szól a Rögtön, és meghívtam, hogy ha érdekli, nézze meg az IBS-ben. Az volt az első kérdése, melyik tévében ment eddig. Mondom, semelyikben. Hogyhogy? Én találtam ki. Erre ő azt válaszolta, hogy az nem jó. Mondom, miért, ha ment volna a holland tévében, az jó lenne. Azt mondta, igen, mert akkor meg lehet nézni a nézettségi adatokat. Pedig a holland közönség nem azonos a magyarral. Mondtam a Szolnokinak, hogy na, látod, hogy hiába jöttünk ide… De nem baj.

Kereskedelmi tévéhez nem mehetek, a közmédia pedig pillanatnyilag semmire nem fogadóképes. Nincsenek is műsorai. Az utolsó Lehetetlen?-t négymillió ember nézte, pedig a harmadik évadjában már elindultak a kereskedelmi tévék. Én már nem akarok televízió-műsort készíteni. Egy nyugdíjas korú ember ne mutatkozzék a képernyőn. Nem kell addig tévézni, amíg az ember lefordul a székről.

Magát könyvmolyként aposztrofálja. Ez az attitűd hogyan hozható párhuzamba a televíziós szereplésekkel?

Amikor elkezdtem, elismert író voltam, nem kellett bebizonyítanom, mennyire okos vagyok. Ezért is engedhettem meg magamnak a zárt viselkedést.

Hogyan hat az ember személyiségére a televíziós munka?

Nagyon torzítja. Ezt tudtam az elején, hiszen tele voltam tévés haverokkal. Láttam ezt már a filmgyárban is. Egyszer benyitottam egy irodába, ahol egy idős ember ült, a lába fent volt az asztalon, éppen telefonált, és azt ordította: „Jó napot kívánok! X. Y., kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész vagyok. Kérek egy kiskocsit!” Teljesen abszurd, mert egyrészt ha valaki kétszeres Kossuth-díjas, jöjjön már a picit drágább nagykocsi, másrészt mi köze a kocsirendelésnek ahhoz, hogy ő Kossuth-díjas. Akkor voltam huszonöt éves, elhatároztam, hogy soha nem élek vissza azzal, ki vagyok. Nem akarom a hátamba a dárdaszerű tekinteteket, de néha még így is megkapom. Sokakon azt látom, hogy azt hiszik, attól, mert a tévében szerepelnek, kiemelkedő értelmiségiek, kiemelkedő teljesítménnyel. Hitchcock azt mondta: „A televízió az a fránya intézmény, amely bármely fajankót három percre híressé tehet.”

A magyar közszereplők 30-40 százaléka fajankó. Bekapcsolom a rádiót, ott ül két fajankó, akik nyihogva röhögnek a rossz vicceiken. Pedig azt már a Színművészeti Egyetem első osztályában megtanítják, hogy ha azt akarod, hogy a közönség nevessen, te nem nevethetsz. Mégis rengeteg tévés csinálja, miközben a közönség – már, ha van – ott ül némán. A legrosszabb, amikor a gépnevetést benyomják felvételről.

A Lehetetlen úgy készült, hogy köztem és az alany között állt egy szekrény, amelyben állt egy operatőr, aki felvette az adást az elejétől a végéig. A nézők akkor és azon nevettek, amin kellett. Nagyon nagy különbség. Állítom, ezt minden néző látja, ha nem, akkor érzi. Ilyen műsorra ma már egy televízió csatornának sincs szüksége, noha a nézők visszasírják. Ha valaki csinál egy picit is értelmiségi műsort, lenézik. Ha minden este civilek blamálják magukat, akkor az, aki nézi, egy idő után azt hiszi, ez jó. A reklám is így működik.

Vámos Miklós
Vámos Miklós

A reklám és a televízió a legaljasabb manipuláció. Magyarországon minden tévés vezető azt hiszi, tudja, mitől döglik a légy. Egyáltalán nem tudják.

Azt vallja a tévéműsorairól, hogy az életművének tekinti őket, és most már büszke rájuk. Korábban nem így érezte? Ártottak a tévéműsorai az írói karrierjének?

Akkor is büszke voltam, de sokáig nem tudtam, hogy sikeresek és népszerűek. Nem tudtam, hogy híres vagyok. Ha megnéztek az utcán, azt hittem, leettem magam. Az irodalmi és a kulturális élet sznob műhelyeiben a tévét lenézik. Joggal, egy tévéműsor nem tartozik a világ hét csodája közé. Sokakhoz elér viszont, én pedig született demokrata vagyok. Azt gondolom, ha lehet valamit adni sok embernek, az jobb, mintha csak egynek adnánk. Az Anya csak egy van című könyvem a Lehetetlen? első évében jelent meg, és annyi példányban kelt el, hogy azt hittem, nem stimmelnek a számok. Ez előny, de csak addig tart, amíg az olvasók nem csalódnak. Nézze meg, hány tévés ír könyvet. Úgy értem, egyet. Pillanatok alatt kifúj a tévé által felfokozott érdeklődés. A hátránya az volt, hogy az írók elkezdtek úgy kezelni, mint ha csak egy ügyeskedő lennék. 15 éve nem csináltam tévéműsort, tíz éve pedig nem is nagyon mutatkozom, mondjuk nem is nagyon hívnak. A Magyar Televízió nem készít műsort arról, ha valakinek megjelent a könyve, kivéve, ha valamilyen érdekkörbe tartozik, én semmilyen érdekkörbe nem tartozom, nem is akarok.

Legutóbbi kötete, a Töredelmes vallomás kapcsán egy kritikus úgy fogalmazott, hogy az egy irodalmi valóságshowként is felfogható, mert olyan mélységig engedi be az olvasókat az életébe, amely az őszinte kitárulkozáson is túlmutat. Ilyen szempontból van átjárás a műfaji határok között?

Irodalmi műben bármi megelevenedhet. Azt hiszem, Hollandiában írtak is valóságshow regényt. Olyan viszont már nincs, hogy a szépirodalom beszűrődik a televízióba. Már nem is nagyon értenek hozzá.

Kritikusok szerint ugyanebben a kötetben egyfajta kritikát gyakorol a nyomtatott sajtó irányába azáltal, hogy a kötetben a szövegek folyamatosan rövidülnek.

Minden vélemény jogos. „Ki minek gondol, az vagyok annak” – írja a nagyszerű Weöres Sándor. De nem ezért csináltam, hanem azért, mert azt tapasztaltam, hogy a szépirodalom azáltal, hogy egyre kevesebb dolgot kell leírni, elveszíti olvasóit. Thomas Mann A varázshegyben leírja, milyen egy orvosi műtő. Mert az olvasók között alig volt olyan, aki már látott volna olyat. Tolsztoj ugyanilyen okból A Kreutzer-szonátában leírja, milyen egy vonat kupéja. Az internet miatt az ember bármit megnézhet, amire kíváncsi. A New York-Budapest metróban írok például a mobiltelefonról, mert akkoriban újdonság volt, de egy későbbi kiadásból már kihúznám.

Vámos Miklós
Vámos Miklós

A szépirodalomnak vissza kell vonulnia ahhoz, amit csak ő tud, a gondolatokhoz, az érzelmekhez. Biztosan rájött, hogy ez a kötet egy burkolt, szemérmes önéletrajzféle. De azért rövidülnek a novellák, mert egyre kevesebb időnk van. Az utolsó üres oldalak pedig azért kerültek bele, hogy oda az olvasó a saját bűneit írja le, erre föl is szólítottam őket az egyik szövegben. A neten is küldözgetnek nekem ilyesmiket.

Ha már a interjú elején beszélgettünk a kérdőjel szerepéről a Lehetetlen? esetében, mi jelenleg a legnagyobb kérdőjel az életében?

Az, hogy meddig fogok élni. Rendkívül rossz megoldás előbb meghalni, mint szükséges. De nem jó később sem. Akkor érdemes, amikor az élet minősége már csak alig jobb, mint a vegetálás. Tudja, azért sem készítek már tévéműsort, mert beosztom az időt. Úgy érzem, két-három regényre van még lehetőségem, amelyek amellett, hogy témájuk mélyen érint, reményeim szerint az olvasók hasznára is lesznek.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2018/7-8. számában jelent meg. A lapra itt fizethet elő, illetve ezeken a standokon veheti meg.)
A cikk szerzője Tóth Olivér

Nézze meg Tóth Olivér teljes profilját a Ki Kicsoda? oldalunkon.