Felrúghatjuk a szabályokat, de csakis tudatos mérlegelést követően: az etikátlanságnak is megvan a maga etikája.

Az elmúlt hetekben több fontos írás is megjelent a Médiapiacon azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy mennyire kell a mai Magyarországon etikusnak lennie egy újságírónak.

Pethő András hangsúlyozta, „nem hazudunk és nem manipulálunk sem akkor, amikor az információkat gyűjtjük, sem akkor, amikor azokat a közönség elé tárjuk”, Bátorfy Attila amellett érvelt, hogy az olvasóknak igenis az az elvárásuk, hogy az újságíró menjen el a falig, ha kell, akár a tisztesség rovására is, Polyák Gábor pedig, az etikai kérdéseket ugyan kikerülte az írásában, de kimerítő felsorolását adta mindazoknak a tényezőknek, amelyek arra vehetnek rá egy újságírót, hogy szépen lassan önmagának is beismerje: lehetetlenség az etikai mércéhez tartania magát.

A vita Michel Wolff január elején megjelent, a fehér házi káoszt elénk táró könyve apropóján indult – és már Pethő András írásából is kiderült, hogy egyik legnagyobb probléma vele, hogy a szerző egy élénk fantáziájú konfabulátor hírében áll, aki nem átall hozzákölteni a történetekhez (legutóbb, pár napja Tony Blair nevezte hazugnak). Ez egy olyan kiindulópont, amelyet minden újságírónak el kell fogadnia: a felhasználók elé csak olyan információt tárunk, amelynek igazságtartalmáról, amennyire csak lehetett, meg tudtunk győződni, a fantáziánknak semmiféle terepet nem adunk.

Ha ezt leszögeztük, léphetünk tovább a következő, ennél jóval bonyolultabb kérdés felé, miszerint félrevezetheti-e az újságíró a forrásait, ha azzal a közvélemény számára fontos információhoz jut hozzá?

Egy ideális világban...

Pethő Andrásnak annyiban igaza van, hogy a Washington Postnál (és a magukra valamit is adó amerikai lapok többségénél) bevett felfogásból kiindulva, a források átverése sem lehet megengedett (a Post azóta tartja magát ehhez, mióta a hetvenes években szerkesztőik arra jutottak, mégse volt szerencsés, hogy újságírójuknak, a később médiakutatóvá avanzsált Ben Bagdikiannek megengedték, hogy álnéven egy hétre börtönbe vonuljon, majd megírja tapasztalatait).

Ráadásul igaza van abban is, hogy az Egyesült Államokban a szeriőz újságírók tapasztalata azt mutatja, a közönség sem díjazza az effajta praktikákat. Ron F. Smith Groping for Ethics in Journalism című könyvében például azt írja, az amerikai újságírók és egyben a társadalom hetven százaléka elítéli azt, hogy újságírók félrevezetés útján jussanak hozzá információhoz. A Pulitzer-díj zsűrije is elfogadhatatlannak találta a nyolcvanas években, hogy a Chicago Sun-Times szerkesztősége azért nyitott saját kocsmát, hogy aztán a magukat csaposnak kiadó újságírók dokumentálhassák, hogyan teszik zsebre a rendőrök a nekik juttatott kenőpénzt.

Most viszont eljutottunk arra a pontra, ahol meg kell említenünk, hogy Magyarországon nem csak Halloween nincs, de a sajtószabadság is teljesen másként létezik, mint az Egyesült Államokban. Az angolszász szabályokat már csak azért sem tudjuk száz százalékig betartani, mert a kontinentális európai környezet, akárcsak a poszt-szocialista berögződések mind-mind speciális kihívásokat jelentenek.

És akkor még nem is beszéltünk azokról a kihívásokról, amelyet Magyarország jelenlegi kormánya állít a sajtó munkatársai elé. Többek között, ok nélkül titkosítja a köz számára fontos információkat, pénzt kér az adatszolgáltatásért, nem áll szóba a kicsit is kritikus lapok munkatársaival, valamint kompetens emberek tömegeinek adja tudtára: jól megnézhetik magukat, ha beszélnek a sajtóval.

Ha nem sikerül a kívánt információhoz hozzáférnie, akkor az újságíró megpróbálhatja megírni, mennyi módon próbálják állami szervek elérhetetlenné tenni a közre tartozó információkat (mint ahogy tette azt számos magyar lap), vagy perelhet, ha épp úgy látja jónak. De mindezek a módszerek sokszor nem elegendők ahhoz, hogy felkeltsék az egyre apatikusabb közvélemény figyelmét. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor pazaroljuk az időnket, miközben a megírásra váró simlisségek felderítése egyre inkább meghaladja az egyre csökkenő számú független szerkesztőség energiáit.

Nincs más megoldás

Az újságíró elsősorban a közvéleménynek, az olvasóknak tartozik elszámolással, a hatalmat pedig épphogy neki kell elszámoltatnia. Csakhogy a politika ahelyett, hogy a hatalomgyakorlás szükséges fékeit és ellensúlyait látná a sajtómunkásokban, már jó ideje barátokra és ellenségekre osztja a sajtót, annak megfelelően, hogy ki lehet-e őket használni a hatalmi játszmákban.

Egy demokratikus társadalomban az állampolgároknak ugyanis tisztában kell lenniük azzal, hogyan működik az államapparátus, hogyan teljesít a kormány, illetve, mi történik az adófizetők pénzével – már csak azért is, hogy tudja, bizalmat szavazhat-e választott képviselőinek egy újabb választáson.

Ezért a szakirodalom az Egyesült Államokban is úgy látja, vannak esetek, amikor el lehet tekinteni az etikai elvek teljes mértékű tiszteletben tartásától.

Aaron Quinn a Journalism Ethics. A Philosophical Approach című könyvben például amellett érvel, hogy a források védelme sem abszolút érték. A forrás és az újságíró közötti kapcsolatot ugyanis egy kétoldalú szerződésnek kell tekinteni, és amennyiben a forrás szánt szándékkal félrevezette az újságírót, igenis nyilvánosságra hozható a kiléte (ahogy ezt meglépte a HVG a hírhedtté vált bajai videó esetén*). Ezt a logikát folytatva a politikát ellenőrizni hivatott újságíró is mondhatja azt a nem kooperatív hatalomgyakorlók esetében, hogy felrúgva érzi azt a társadalmi szerződést, amely őt egyes etikai szabályok betartására késztette – és esetleg az állami gépezetben dolgozók, pártcsinovnyikok vagy más, közérdekű adatokat visszatartó személyek félrevezetésén keresztül próbál meg információhoz jutni.

Talán még rosszul sem kell éreznünk magunkat emiatt, hiszen azok az emberek, akik munkájuk, vagy valamely más tevékenységük révén folyamatos kapcsolatban vannak a sajtóval, – például választott képviselők, közszereplők, gyakran idézett szakértők – ismerik a „játék szabályait”, mint ahogy tudják azt is, mikor van olyasmiben részük, aminek nyilvánosságra hozatala a köz érdekében állna. Ha nincs meg az a kölcsönös tiszteleten alapuló munkakapcsolat, amely lehetővé teszi a közös munkát, akkor bizony kénytelenek lehetünk arra, hogy ezen emberektől, illetve az alattuk dolgozóktól félrevezetés útján cseljünk ki információt. (Hogy erről a társadalom milyen véleményen van, arról nem találtam információt.)

Rúgjuk fel, de csak ésszel

A Society for Professional Journalists médiaetikai tankönyve iránymutatásokat is megfogalmaz arra nézve, hogyan legyünk „etikusan etikátlanok”.

Például a szabályok áthágásához nem elég indok arra hivatkozni, hogy az újságírói vizsgálódásunk alanyai maguk is etikátlanok.

Szükség van arra, hogy az effajta átverésen keresztül egy más módon ki nem deríthető, a közvélemény számára viszont mindazonáltal nagyon is fontos problémára hívjuk fel a figyelmet.

Emellett rendkívül fontos, hogy a kár, amelyet a cikk megírásával megelőztünk, meghaladja azokat a károkat, amelyeket a cikk megírása során okoztunk. (Bár ez a magyar helyzetben meglehetősen szubjektív: vajon mekkora kárt akadályozunk meg akkor, ha megírjuk Mészáros Lőrinc meggazdagodását, ő meg ennek ellenére is hizlalja tovább cégeit közpénzekkel?). Az olvasóink felé viszont ilyenkor is fel kell fednünk, hogy miképpen szereztük meg az információt – őket soha nem vezethetjük meg.

Arról nem is beszélve, hogy ez a módszer működhet egy ideig, ám csak addig, amíg az újdonság erejével hat, de ha túl sokat használjuk, hosszabb távon visszaüthet, arra késztetheti a hatalomgyakorlókat, hogy még jobban vértezzék fel magukat, és még szigorúbban korlátozzák az újságírói munkát. Ráadásul ha feleslegesen hágunk át szabályokat, azzal problémát okozhatunk újságírótársainknak is, akik elveszíthetik meglévő forrásaik bizalmát. Valamint tisztáznunk kell azt a kérdést is (és ez lehet még vita tárgya), hogy az ilyen formán – azaz formális beleegyezés híján – megszerzett tudásunkat milyen körülmények között tekinthetjük on-the-record elhangzott információnak. Esetleg kénytelenek vagyunk-e ezeket minden esetben off-the-record információkként elraktározni, hogy aztán a későbbi kutatómunkánkat segítsék?

Végül pedig – és talán ez a legfontosabb –: az etikától eltekinthetünk ugyan, amikor a hatalomgyakorlókat, vagy a hatalmi gépezet bizonyos láncszemeivel lépünk kapcsolatba, de az egyszerű állampolgárokat, főként a kiszolgáltatott csoportokat, és traumatizált személyeket semmiképpen nem vezethetjük meg. Velük szemben a fair eljárás mindenek felett áll, hiszen ők azok, akik biztosítják a sajtó számára azt a bizalmat, amely valamelyest talán megingott az elmúlt években, de még remélhetőleg visszanyerhető.

* Megjegyzés: A Médiapiac főszerkesztője az említett ügy kipattanásakor a hvg.hu újságírója volt.

 

B. Simon Krisztián a berlini Freie Universität doktori hallgatója és az ELTE kommunikáció tanszékének vendégoktatója. Írásai többnyire a Magyar Narancsban jelennek meg.

 



Megérkezett a Cinemax Pak a UPC kínálatába

1 napja

Az egyedi Cinemax és Cinemax 2 csatornák a legismertebb filmeket és sorozatokat, a legnépszerűbb színészeket, valamint a legjobb történeteket hozzák el a világ minden tájáról.